Éld az életem 1. rész

1.      rész

Katherine Cooper lágyan simogatta a vizsgálóasztalon nyugtalanul fekvő állatot, miközben másik, gumikesztyűbe bújtatott kezével az asszisztensnél lévő lázmérőért nyúlt. Alig egy éve dolgozott a kórházban, mint állatorvos, és imádta a munkáját, annak ellenére, hogy mellette szinte semmi ideje nem jutott a magánéletére. Nem mintha lett volna bárki, akire időt kellett volna szánnia. Legutóbbi párkapcsolata Peter-rel csúnya véget ért, amikor kiderült, hogy hónapokig csalta az egyik volt évfolyamtársával, akit még ő mutatott be neki, és jelenleg nem is vágyott senkire, néha mégis elfogta a magány érzése, amikor a klinikáról az üres lakásába tért haza. Hogy elterelje borús gondolatait, inkább minden figyelmét az előtte fájdalmasan nyüszítő labradorra összpontosította.

- Shhh! Egy kicsit kellemetlen lesz, de nem okozok fájdalmat, megígérem – nyugtatta halkan a zsemleszínű állatot, az pedig, mintha megértette volna, amit mond, nedves orrát a nő vállához érintette, miközben az, becsúsztatta az eb hátsófelébe a lázmérőt.

- Te jó ég! – harsant fel egy magas hang a rendelőben, mire Kate és asszisztense egy emberként kapták oda a fejüket. Az ajtóban a doktornő szakasztott mása állt. Vöröses barna haja divatosan rövidre nyírva keretezte arcát, zöldes-barna szemében undor csillogott, miközben szépen ápolt körmökben végződő kezével az ajtót tartotta. – Csak nem azt akarod mondani nekem, hogy ezért tanultál éveken át? – mutatott kecses eleganciával az állat felé, miközben látványosan megrázkódott.

- Mandy, bemutatom az ikertestvéremet, Kimberly Cooper – húzta el száját örömtelenül a doktornő, majd testvére felé fordult. - Hálás lennék, ha odakint óbégatnál – vetette oda Kate, miközben ismét az állat felé fordult, és kivéve a lázmérőt, aggodalmasan ráncolta össze homlokát – magas láza van – motyogta szinte maga elé – Mandy, készítsen elő egy kennelt. Digger itt marad ma éjszakára. – közölte az asszisztenssel, aki bólintott, ő pedig fecskendőt vett elő, és egy kis fiolából átlátszó folyadékot szívott fel, hogy aztán a kutya mellső lábához lépjen, és amilyen óvatosan csak tudta, befecskendezte. – Jól van cimbora, nem lesz semmi baj – lapogatta meg az eb oldalát, majd váratlan vendége felé fordult, mialatt ismét nyílt az ajtó, és egy magas, kék műtős ruhába öltözött férfi jelent meg, hogy karjába vegye az állatot, és kisétáljon vele. – Mi szél hozott erre, Kim? – kérdezte ikertestvérét, akivel sosem ápoltak túl jó viszonyt. Annak ellenére, hogy minden szakkönyv az ikrek közötti csodálatos, szétszakíthatatlan kapcsolatról ír, ő ezt sosem érezte. Már gyerekkorukban kiderült, hogy bár külsőleg a megszólalásig hasonlítottak egymásra, ami a személyiségüket illeti, szöges ellentétek voltak. Míg Kimberly harsány volt, és társaságkedvelő, simulékony, aki mindig azt mondta, amit a másik fél hallani szeretett volna, a hízelgés pedig sosem állt távol tőle, addig Kate jobb szeretett olyan emberek társaságában lenni, akiket valóban kedvelt. Sosem tartott fenn látszatkapcsolatokat, a véleményét pedig mindig elmondta, függetlenül attól, hogy ez összhangban volt-e azzal, amire a másik számított. Kimberly-t mindig untatta a tanulás, hamar rájött, hogy szépségével minimális erőráfordítással érhet el bármit, ezzel szemben Kate egész életében arra vágyott, hogy állatorvos lehessen, és ezért el is követett mindent. Amíg öt perccel idősebb nővére egyik házibuliból a másikba járt, ő otthon maradt és magolt, hogy ösztöndíjjal vehessék fel az egyetemre, ezzel is megkönnyítve szüleik helyzetét. Ahogy teltek az évek, kapcsolatuk nemhogy javult volna, inkább romlott. Kimberly maximálisan kihasználta szépségét, és a modell szakmában helyezkedett el, ahol tökéletesen beilleszkedett a pompa, és gazdagság felszínes világába, míg Kate többre becsülte a szerény, hétköznapi életet, őszinte barátokkal körülvéve.

- Gondoltam, meghívlak ebédelni – közölte természetes könnyedséggel a hangjában, miközben zavartalanul lépett be a helyiségbe, és elegánsan keresztbetett lábakkal ült le az egyik forgós székbe. Telt keblei a mozdulat hatására épphogy ki nem buggyantak a virágmintás blúz dekoltázsából, miközben rövid szoknyája még feljebb csúszott combján, kihangsúlyozva karcsú lábait.

- Miért? – kérdezte gyanakvón összehúzott szemmel Kate, mire Kim ártatlanul nézett vissza rá.

- Miért? Ez úgy hangzott, mintha hátsó szándékot gyanítanál egy törődő testvéri gesztus mögött – tette kezét színpadias mozdulattal mellkasára Kim, Kate pedig elhúzta a száját.

- Kim, te még az életben nem tettél semmit hátsó szándék nélkül – jegyezte meg szárazon, miközben lehúzta gumikesztyűjét, és a testvére melletti szemetesbe hajította, hogy aztán ő is helyet foglaljon vele szemben. Fehér köpenyének mellényzsebéből tollat vett elő, és közönyösen kezdte kitölteni páciensének kartonját, miközben folytatta – a legutóbbi „önzetlen” cselekedeted az volt, hogy pénzt adományoztál a kórházunknak…

- Látod? Abban semmi hátsószándék nem volt! – csapott le a kijelentésre Kim büszkén, mire Kate átható tekintettel nézett rá szemüvege mögül.

- Valóban? Akkor nyilván teljesen véletlen volt, hogy amikor megjelentél a csekkel, annyi újságíró szuszogott az épületben, amennyivel még Tróját is könnyű szerrel bevették volna – bökte oda nővérének, mire az, felháborodottan kapkodott levegő után.

- Mit tehetek én arról, hogy ezek a firkászok minden lépésemet lesik? Csak az alkalomra várnak, hogy lefényképezhessenek, vagy írhassanak rólam – védekezett nem túl meggyőzően, majd gúnyos hangon folytatta – tudod, hugicám, ez az ismertséggel jár. Persze, te még sosem tapasztaltad, milyen az, amikor érdeklődnek irántad, így megbocsátok neked – tette hozzá nagylelkűen, mire Kate becsukta a kartont, és zöldes-barna szemét tükörképére függesztette. Már nyelve hegyén volt a csípős válasz, amikor nővére folytatta – Kate, ne bántsuk folyton egymást. Elvégre testvérek vagyunk, sőt, ikrek! – nyomatékosította határozottan, amivel csak még gyanúsabbá vált – menjünk el ebédelni, kérlek! Én fizetem! – nézett könyörgőn testvérére, mire Kate döbbenten meredt rá.

- Jó nagy szívesség lehet, amit kérni akarsz – fonta keresztbe karjait érdeklődve az ifjú doktornő, mire Kim először tiltakozni akart, végül meggondolta magát. Korábbi ártatlan arckifejezése eltűnt, helyére visszatért a megszokott magabiztosság, és enyhe sértettség, amiért húga olyan könnyen átlátott rajta.

- Rendben! Igazad van – bólintott megadóan, Kate pedig elfojtott egy mosolyt – bajban vagyok, és szükségem van a segítségedre – bökte ki nehezen, és arcán látszott, egyáltalán nem boldog attól, hogy húgától kell szívességet kérnie. Kate meglepetten húzta össze szemöldökét, amikor meglátta, milyen kétségbeesetten néz vissza rá nővére.

- Mi a baj? – kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában. Bár sosem jöttek ki túl jól egymással, Kimet akkor is a testvérének tartotta, és számára a család mindennél fontosabb volt. Tudta, egy percig sem habozna segíteni, ha Kim bajba került volna.

- Emlékszel Steve-re? – kérdezett vissza válasz helyett a nő, Kate pedig bólintott. Emlékei között megjelent egy szőke, 20-as éveinek végében járó, kék szemű fiatalember, akit ugyan csak egyszer látott életében, mégis szimpatikus lett a számára. Kedves, barátságos mosolyával, vidámságával nemcsak az ő szívébe lopta be magát, de szüleik is azonnal megkedvelték, amikor egy évvel korábban Kim hazavitte bemutatni őt a családnak. Akkor sem, és most sem értette, hogyan szerethetett bele nővére ebbe a férfiba, aki szöges ellentéte volt azoknak, akikkel egyébként járni szokott. Steve-ről lerítt, hogy talpig becsületes, őszinte, aki teljes szívével szerette a nőt, Kate pedig csak remélte, hogy Kim sem játékszernek tekinti. – Megkérte a kezem – rántotta ki gondolatai közül Kim hangja, mire Kate szája elnyílt meglepetésében – nagyjából egy hónapja elvitt vacsorázni, akkor történt.

- Értem – bólintott Kate, miközben azon gondolkodott, miért is ül most vele szemben testvére – és… ez rossz? – kérdezte sután, mivel fogalma sem volt róla, mit akar kihozni a történetből Kim.

- Miért lenne rossz?! – nézett vissza rá értetlenül a nő – szeretem őt, és minden vágyam, hogy a felesége legyek! – jelentette ki határozottan, és hangjából valóban nem csendült ki egy szikrányi kétely sem, így Kate teljesen összezavarodott. Szemüvegét levéve, fáradtan masszírozta meg halántékát, miközben fásultan pillantott Kimre.

- Kim, könyörgöm, térj a lényegre! – kérlelte testvérét, mire az, nagy levegőt vett, és újra belekezdett.

- Alig várom az esküvőt, de rengeteg elintéznivaló van. El sem hinnéd, mennyi mindenre kell odafigyelni – hadarta olyan gyorsan, hogy most már Kate-nek egy percre sem lankadhatott a figyelme, ha követni akarta – a virágok, a zenészek, a kaja, a torta, a dekoráció – sorolta ujjain egyesével számolgatva, de még mindig nem tette világossá húga előtt, mit is szeretne tőle. – Steve, tudod, ebben nem valami jó, ezért az egészet rám bízta – húzta ki magát büszkén, ezzel is megmutatva, hogy még vőlegénye is elismeri, milyen remek ízlése van. – De a munkám mellett szinte lehetetlen, hogy ennyi mindenre odafigyeljek, és kézben tartsak! Egyik fotózásról kell rohannom a másikra, azt sem tudom sokszor, hol áll a fejem. Roppant kellemetlen tud lenni, amikor egy neves fotós rám vár, mert a cukrász nem tudja eldönteni, milyen máz kerüljön az esküvői tortára, és hány emeletes legyen – sopánkodott drámai hangon, mire Kate unottan sóhajtott.

- Mindjárt elbőgöm magam, annyira sajnállak, hogy ilyen kemény heteknek nézel elébe – jegyezte meg színtelen hangon, mire egy utálkozó pillantást zsebelhetett be, ami azonban, könnyedén lepergett róla – de ha most azért jöttél, hogy segítsek neked az előkészületekben, el kell, hogy szomorítsalak. Bár az én nyomomban nem lihegnek újságírók, azért még fontos munkát végzek, amiért ráadásul meg is fizetnek. Nem érek rá, hogy rendezvényszervezőt játsszak, ne haragudj – kért elnézést, miközben ismét orrára biggyesztette szemüvegét, és a telefon után nyúlt, hogy bekérje a következő beteget – ezzel kapcsolatban inkább anyát zaklasd. Ő szíves örömest áll rendelkezésedre, ebben biztos vagyok. És ha most nem haragszol, a váróban legalább egy tucat páciens vár, hogy megvizsgáljam. – tessékelte volna ki a szobából nővérét, mire Kim harsányan nevetni kezdett.

- Jesszus, Kate! Ezek csak állatok! – legyintett lenézőn, amivel sikerült elérnie, hogy Kate zöldes-barna szeme dühösen villanjon egyet, ő pedig folytatta – egyébként pedig, amire kérni akarlak, abban anya nehezen tudna segíteni – kuncogott sokat sejtetőn, mire a fiatal doktornőnek baljós félelme támadt.