Éld az életem 5. rész

5. rész

Kate és Declan tekintete összekapcsolódott, és Kate érezte, hogy annak ellenére ismét száraznak érzi a száját, hogy nem olyan régen ivott vizet. Szíve gyorsabb ütemre váltott, ajkáról eltűnt a mosoly, és már csak a sötétkék szemeket látta. Olyan gyorsan kapta el homlokáról kezét, melyet szinte égetett a férfi bőre, mintha parazsat tartott volna, miközben nem győzte figyelmeztetni magát, hogy bármennyire is vonzónak találja a mellette ülőt, ő jelen pillanatban Kimberly, akinek vőlegénye van, és az esküvőt jött megszervezni. Nem teheti kockára ikertestvére jövőjét, még akkor sem, ha soha életében nem érzett ehhez hasonlót.

- Ideje indulnunk – hallotta meg Declan hangját, mire csak bólintani tudott, a férfi pedig indított, és az út további részében már nem kommunikáltak egymással. Kate minden figyelmét a körülöttük elterülő, egyre színesebb tájra fordította. A mezőket és szántóföldeket farmok váltották fel és szabadon legelésző marhák, lovak, fakerítéssel elválasztva az úttesttől. Alig egy óra múlva ők is rákanyarodtak egy földútra, mely egyenesen a Southward-i farmra vezetett, amit már a bejárat fölötti tábla is hirdetett. Az út végén egy hatalmas, fehér ház állt, olyan, amit Kate eddig csak filmekben láthatott. Miután Declan leállította az autót, kiszállt, és a másodperc tört része alatt nyitotta ki neki is az ajtót. – Menjen be, a csomagjait majd felküldetem! – utasította a nőt ugyanolyan szigorú hangon, mint korábban, és a választ meg sem várva, faképnél hagyta. Kate dühösen szorította össze száját, miközben igyekezve, hogy lába ki ne forduljon a murvával felszórt úton, a bejárati ajtó felé lépkedett.

- Bunkó! Érzéketlen alak! Kimberly csak hálás lehet nekem, amiért ezt nem neki kell végigcsinálni! – morgolódott magában, miközben fejéből még mindig nem tudta kiverni azt a bizsergető érzést, amit a férfi tekintete váltott ki belőle az autóban. Ahogy belépett a házba, szája elnyílt a csodálkozástól. A hatalmas előtérből jobbra nyílt az étkező, balra a nappali, és egy lépcsősor vezetett fel az emeletre. Egyre inkább kikristályosodott előtte, miért is olyan szerelmes a nővére Steve-be, majd azonnal elszégyellte magát, amiért azt feltételezi, nővére csak érdekből kötődne a férfihoz. Éppen itt tartott gondolatban, amikor egy kissé molett, 50-es éveinek elején járó nő lépett hozzá, szélesen mosolyogva.

- Ms. Cooper, ha nem tévedek, igaz? – kérdezte vidáman, mialatt barna szeméből kedvesség sugárzott. Enyhén őszülő, fekete haját kontyba kötötte, kötényén, melyet maga elé kötött, jól látszott, hogy már készül a vacsora – Martha vagyok, Mr. Ward házvezetőnője! – mutatkozott be, miközben megtörölte kezét, és mosolya zavartságról árulkodott, amikor felé nyújtotta.

- Szólítson csak Ka… - harapta el Kate a mondatot félúton, miközben elfogadta az üdvözlést, és melegen szorította meg a húsos ujjakat – Kimnek! – javította magát zökkenőmentesen.

- Rendben, Ms. Kim – bólintott a házvezetőnő, mire Kate elnyomott egy mosolyt.

- Nem Ms. Kim, csak Kim – kérte szelíden, mire Martha zavartan tördelte kezét. Látszott rajta, nem szokta meg, hogy munkaadói ilyen közvetlen hangot üssenek meg vele szemben, és utólag Kate sem volt biztos benne, hogy helyesen tette, hogy felajánlotta, hiszen ő alig két nap múlva elutazik, nővére pedig nem fogja díjazni, ha a házvezetőnő a keresztnevén szólítja. Ahogy elképzelte Kim arcát, amikor Martha közvetlen stílusban fogadja majd, ő pedig nem tehet ellene semmit anélkül, hogy ne leplezze le magát, szokatlan jókedv uralkodott el rajta, és úgy döntött, az már legyen Kim baja, hogyan oldja meg a kialakult helyzetet.

- Megmutatom a szobáját – ajánlotta fel a nő, majd a választ meg sem várva a lépcső irányába indult, Kate pedig követte. A folyosón meg sem álltak a leghátsó szobáig, és amikor beléptek, Kate-nek megint el kellett ismernie, hogy mint midig, Kim ezúttal is megfogta az Isten lábát Steve-vel. A szoba tágas volt, kényelmes, de újszerű bútorokkal berendezve. A hatalmas franciaágy szinte hívogatta, hogy nyúljon el rajta, és pihenje ki az út fáradalmait, miközben a kétszárnyú ablak, mely a teraszra nyílott, és amelyen át beszűrődött a lemenő nap fénye, inkább egy kis kora esti limonádéra csábította. A szobában helyet kapott még egy fésülködő- és egy íróasztal, valamint egy ajtó mögött megtalálta a saját fürdőszobát is, ami legalább akkora volt, mint az ő piciny lakásának nappalija. Kate annyira elmerült a szoba szépségében, hogy észre sem vette, amikor a házvezetőnő távozott. Tekintete kíváncsian futott körbe a szobán, kezét érdeklődve húzta végig a szépen megmunkált bútorokon, ámulva nyitotta ki az óriási gardróbszekrényt. Elképzelni sem tudta, honnan lenne neki annyi ruhája, vagy cipője, hogy megtöltse azt. Végül pillantása az ágy melletti éjjeliszekrényre tévedt, ahol a telefon is helyet kapott, ami azonnal eszébe juttatta nővérét. Nagy levegőt véve huppant le az ágyra, és halászta elő retiküljéből, melyet Kim erőltetett rá, a kis noteszt, melybe testvére a párizsi telefonszámot írta. Idegesen tárcsázott, és amíg várta, hogy felvegyék a túloldalon, sokadjára is lejátszotta magában a beszélgetést.

- Kimberly Cooper – csendült fel nővére hangja, ő pedig ismét érezte, hogy eluralkodik rajta a düh, és harag, amit akkor érzett, amikor a reptéren találkozott Declan-nel.

- Kate vagyok! Elárulnád, mi az ördögbe kevertél?! – tört fel belőle azonnal, mire Kim értetlenül köszörülte meg torkát.

- Kate? Nem értem, mire gondolsz – kérdezett vissza válasz helyett, mire húga idegesen kezdett játszani a notesszal.

- Azt mondtad, a házvezetőnőn, és néhány munkáson kívül nem lesz a farmon senki! – emlékeztette testvérét higgadtságot erőltetve magára.

- Igen, és? – értetlenkedett még mindig nővére, mire Kate elfojtott egy szitkot.

- Akkor elmondanád, ki a franc ez a Declan Scott?! – szegezte neki a kérdést, és gyanúja csak megerősödött, amikor Kim nem válaszolt – Kim! Válaszolj, vagy úgy éljek, kipakolok a fickónak mindent, és már itt sem vagyok! – fenyegette meg, ami úgy tűnt, hatott, mert a nő azonnal könyörögni kezdett.

- Kérlek, ne! – vált síróssá a nő hangja – sajnálom! Elfelejtettem! Steve bérelte fel, nagyjából egy hónapja, hogy amolyan testőri funkciókat lásson el mellettem – hadarta egy levegővel, mint aki minél hamarabb túl akar lenni a vallomáson, miközben Kate megrökönyödve hallgatta.

- Egy hónapja testőr van melletted, és te elfelejted közölni velem, amikor átveszem a helyed?! – tört fel hitetlenkedő, örömtelen nevetés Kate torkából – teljesen elment az eszed?! Egyáltalán, minek neked testőr?

- A rajongók miatt – válaszolta Kim unottan – tudod, milyenek! Állandóan a nyomomban vannak, és minden pillanatot kihasználnak, hogy autogramot kérjenek, vagy közös képet készíthessenek. Steve úgy gondolta, nem tudnám nyugodtan szervezni az esküvőnket, ha úton-útfélen beléjük botlanék, ezért felbérelte ezt a Scott-ot, vagy kicsodát, hogy megvédjen tőlük – mesélte drámai hangon, miközben Kate égnek emelte a tekintetét.

- Először is, sehogy sem szervezed az esküvődet! Másodszor, egy testőr, Kim! – emelte meg hangját ingerülten Kate – ez azt jelenti, hogy állandóan a nyomodban van, mindent tud rólad! Kizárt, hogy ne jöjjön rá a helycserére!

- Ne pánikolj már! – nyugtatta húgát Kim száraz hangon – ez a fickó olyan, akár a jég! Semmi érzelem nincs benne, és a világon semmi másra nem figyel, csak arra, hogy senki ne juthasson a közelembe, ami lássuk be, jelen helyzetben neked még jól is jön. Amúgy is, úgy tudom, csak addig lesz melletted, amíg a farmon vagy, utána lejár a szerződése – csacsogta magabiztosan, miközben Kate arra gondolt, a legutolsó dolog, amihez a férfit hasonlítaná, a jég lenne. Hogyan is lehetne az, amikor egyetlen pillantásától képes lángra lobbanni? – tette fel magának a kérdést, miközben Kim folytatta – Bírd ki ezt a két hetet, és nem leszek hálátlan, megígérem!

- Nem! Inkább elmondom neki az igazat! – jelentette ki Kate – ha megtudja, hogy te Párizsban vagy, akkor leszáll rólam, és intézhetem az esküvőt, míg te élvezheted a társaságát – tette hozzá, mire Kim levegő után kapkodott.

- Ezt nem teheted! Ha rájön, hogy helyet cseréltem veled, azonnal felhívja Steve-et, és értesíti róla, mi történt! – ellenkezett Kim, Kate pedig nagyot sóhajtott.

- Ezt honnan veszed? – kérdezte kételkedve, mire Kim türelmetlenül csettintett nyelvével, amit csak akkor szokott csinálni, ha a másik nem érezte át az ő szerencsétlenségének súlyát.

- Onnan, hogy mindent Steve fizet ennek a fickónak, beleértve a repülőutat is. Van egy olyan tippem, hogy nem teleportálva érkezne meg Párizsba! – gúnyolódott Kim, Kate-t azonban nem győzte meg. Egyre inkább érezte, hogy nem szabad ezt a játékot tovább játszania, így elhatározva magát, nagy levegőt vett.

- Sajnálom, Kim, de én kiszállok! Az egyezség úgy szólt, hogy senki előtt nem kell úgy tennem, mintha én te lennék! Ehhez képest, alig leszálltam a gépről, betalált egy újságíró, most meg itt ez a Declan Scott, aki a nap minden percében a nyakamban liheg majd! Feladom! - jelentette ki határozottan, mire Kim először könyörgőre fogta a dolgot, de amikor ez nem hatott, taktikát váltott.

- Tartozol nekem, Kate! – jegyezte meg komolya hangon, amivel sikerült elérnie, hogy Kate érdeklődve húzta fel szemöldökét.

- Nem tartozom én neked a világon semmivel! – válaszolta ugyanolyan határozottan, mire Kim sátáni hangon kuncogni kezdett.

- Emlékszel arra a korcsra, akit befogadtál, és a garázsban rejtegettél? – kérdezte, és amikor nem jött választ, azt igennek véve, folytatta – és anya kedvenc vázájára, amit a nagyitól örökölt, és az a bolhás dög összetörte? – jött a következő kérdést, mire Kate bosszúsan szorította össze a száját – magamra vállaltam, emlékszel? Anya és apa is nagyon dühösek voltak rám, sőt, egy hónap szobafogságot kaptam, amiért nem vallottam be hamarabb.

- Egy hónapig én voltam a szobában helyetted, te pedig úgy jártál el otthonról, mintha én lennél, és azt hazudtad, könyvtárba mész! – emlékeztette nővérét a történet másik oldalára, de Kimet nem érdekelte különösebben, tovább beszélt.

- Részletkérdés! – jegyezte meg, és Kate szinte látta maga előtt, ahogy unottan legyint – a lényeg, hogy anya még mindig úgy tudja, én tettem. Szerinted, mit szólna hozzá, ha megmondanám, te kényszerítettél, hogy hazudjak, csak mert védeni akartál egy utcabeli korcsot?

- Évekkel ezelőtt volt, Kim! Magasról teszek rá, hogy mit csinálsz! Egy biztos, én ma hazamegyek! – válaszolta határozottan, mire Kim először hallgatott, majd halkabban szólalt meg.

- Elmondom nekik Petert is – csendült fel kissé határozatlanul a hangja, mire Kate érezte, hogy félelem keríti hatalmába. Fogalma sem volt róla, hogy Kim képes lenne-e megtenni, de volt egy olyan sejtése, hogy gondolkodás nélkül elkotyogná, ha érdekei azt kívánnák. Már milliószor megbánta, hogy elmondta neki, mit tett vele a férfi, és lám, az élet tényleg bebizonyította, hogy igaza volt. Pontosan tudta, mi történne, ha apja megtudná, Peter nem csak megcsalta, de meg is ütötte a kapcsolatuk alatt. Igaz, mindössze egyetlen alkalommal, de apját ez nem érdekelné. Minden bizonnyal első mérgében felkeresné a férfit, és alaposan ellátná a baját, amivel csak azt érné el, hogy bajba kerülne, ezt pedig nem engedhette. Végül nagyot sóhajtott, és fogát összeszorítva nyelt nagyot.

- Rendben… maradok – nyögte nehezen, miközben a pokolba kívánta Kimet a játékával együtt.

- Kate – szólalt meg halkan nővére – sajnálom, hogy ezt kell tennem, de… ez mindennél fontosabb nekem – tette hozzá már-már őszinte bocsánatkéréssel a hangjában, majd bontotta a vonalat.

Declan elgondolkodva támaszkodott meg a hűtő oldalában, miközben fejéből nem tudta kiverni Kimberly Coopert. Nem értette, hogyan vonzódhat hozzá ennyire, amikor az elmúlt egy hónapban semmilyen érzelmet nem váltott ki belőle. Persze, akkor is látta, hogy csinos, vonzó nő, elvégre nem született vaknak, de még sosem látta olyan szépnek, mint ma, amikor leszállt a repülőgépről. Vöröses-barna hajába belekapott a szél, a tőle szokatlanul visszafogott szoknya és blézer eleganciája sejtelmes titokzatossággal irányította a figyelmet hosszú lábaira, karcsú csípőjére, telt kebleire. Mégsem ez volt az, ami megfogta, hanem a tekintete, amikor az autóban levette a napszemüvegét, és ő belenézhetett a zöldes-barna szemekbe, melyekben szokatlan huncutság csillogott. Elvarázsolta a mosolya, melyben kedvesség és vidámság tükröződött. A kis gödröcske, arcának jobb oldalán, mintha hívogatta volna, hogy csókolja meg. Míg az elmúlt egy hónapban folyamatosan felszínesen beszélgetett vele, és többnyire keresztülnézett rajta, ma határozottan úgy érezte, hogy figyel rá a nő. Meglepte az a harciasság, amit tapasztalt, hiszen eddig inkább azt látta, hogy Kimberly igyekszik mindenkivel kedves lenni, bár ez mindig túlontúl átlátszó volt. Ebben az elmúlt néhány órában több őszinte érzelmet látott az arcán, mint az egy hónap alatt összesen, és ez határozottan vonzotta. Rosszallón rázta meg fejét. Nem érdeklődhet a nő iránt, hiszen menyasszony, ráadásul a munkaadójának a jegyese, ő pedig sosem keverte a munkát és az élvezetet, mindemellett, nem szabad azt sem elfelejtenie, hogy Kimberly pont azok közé a nők közé tartozott, akiket messziről igyekezett elkerülni. Éppen itt tartott gondolatban, amikor nyílt az ajtó, és gondolatainak tárgya lépett be a helyiségbe, ő pedig érezte, hogy minden igyekezete ellenére, képtelen lesz távol tartani magát tőle.