3.
rész
Kate nagyot sóhajtva szállt le a kis
repülőgépről, melyet Kimberly ügynöksége bocsátott a rendelkezésére. Fogalma
sem volt róla, nővére hogyan intézte el, hogy a Woughe gépét használhassa, de mint mondta, erre feltétlenül szükség
volt, nehogy a civil járaton bárki kiszúrja, és híre menjen, hogy Dallasba
utazott. Kate minden porcikája azt súgta, élete legrosszabb ötlete volt
elfogadni ezt a kérést. Az elmúlt három napban alig tudott bent lenni a
munkahelyén. Kimberly egyik üzletből a másikba cipelte, több száz ruhát
próbáltatott fel vele, és természetesen, mivel ízlésük nagyon különbözött,
sosem tudtak megegyezni. Amire Kim szeme felcsillant, attól Kate-t a hideg is
kirázta, hogy felvegye, és fordítva is ez volt a helyzet. Végül nehezen
megállapodtak egy visszafogottabb, de még divatos stílusban, majd ezután
következhetett a fodrász és a sminkes. Kate elhúzott szájjal túrt bele elegáns,
rövid hajába, és noha csak pár centit kellett vágni vöröses barna tincseiből,
mégis úgy érezte, mintha lényének egy darabjától fosztották volna meg. Ezen
korántsem segített, hogy roppant szűknek érezte a kosztümöt, melyet az utazásra
felvett, és amely szabásából következően egyértelműen felhívta a figyelmét
bárkinek telt kebleire, és karcsú derekára. Ideges mozdulattal igazította meg
magán a rövid szoknyát, mely ugyan hosszabb volt, mint amilyet nővére viselni
szokott, de számára, aki sosem hordott mást, csak nadrágot, lévén, hogy a
motorozáshoz az volt a legcélszerűbb, maga volt a rémálom. A dallasi levegő
incselkedve cirógatta meg harisnyába bújtatott lábait, miközben Kate, hogy
védekezzen a hűvös időjárás ellenére is vakítóan sütő nap ellen, orrára biggyesztette
napszemüvegét. Ez volt az egyetlen holmi, ami kilógott az álca idejére vásárolt
kellékek közül, hiszen ez a sajátja volt, és ezt elrejtette nővére elől. Még a
gondolattól is rosszul lett, hogy egy hatalmas, a divaton kívül más célt nem
szolgáló, rózsaszín, vagy más buta árnyalattal ellátott bohóc szemüveget tegyen
fel. Helyette inkább választotta saját, keskenyebb keretű, de szinte fekete
lencséjű szemüvegét, mely tökéletesen ellátta feladatát, és megóvta szemét a
káros sugarak ellen. Éppen ott tartott gondolatban, hogy merre járhat az a
bizonyos férfi, aki nővére szerint a reptéren fogja várni, amikor egy alacsony,
kopaszodó, 40-es éveinek elején járó idegen állt meg előtte.
- Kimberly
Cooper! -–kiáltotta el magát túljátszott meglepetéssel, Kate-nek pedig az a
gyanúja támadt, hogy a férfit korántsem lepte meg, hogy itt találja. Elég volt
végig néznie rajta ahhoz, hogy lássa, még véletlenül sem tartozhat a
Southward-i munkások közé. Gyűrött, khaki színű öltönye hosszú utazásról
árulkodott, fehér ingén annak ellenére izzadságfoltok jelentek meg, hogy a
levegő hőmérséklete nem lehetett több 20 foknál. Húsos kezében fehér zsebkendőt
szorongatott, mellyel most verejtékező homlokát törölte meg, nyakában
fényképezőgép lógott. – Nem ismer meg? – kérdezte vigyorogva, amitől láthatóvá
váltak szivartól és whisky-től megsárgult fogai.
- Úgy
nézek ki? – kérdezett vissza válasz helyett Kate, miközben tekintetével ismét
körbenézett, hogy megkeresse a munkást, akinek várnia kellett volna.
- Persze,
nem jegyezhet meg minden riportert a szakmában – nevetett fel megértőn – Ray
Farlow, Texas News! – mutatkozott be a férfi, így egyértelművé téve, hogy
újságíró, mire Kate összehúzott szemmel mérte végig. Inkább látszott lecsúszott
alkoholistának borostás arcával, vérben úszó szemeivel, mint riporternek. – El
sem tudom hinni, hogy Dallasban van New York állam legfelkapottabb üdvöskéje!
Az olvasók nyilván kíváncsiak, mi járatban nálunk – húzta fel szemöldökét
bizalmasan, mire Kate elnyomott egy szitkot magában. Remélte, hogy nővére nem
annyira ismert, hogy már az első pillanatban megállítsa valaki. Mégis, hogyan
magyarázza meg majd Kim a sajtónak, hogy egyszerre volt Párizsban és Dallasban?
– tette fel magának a kérdést, végül mentő ötlete támadt.
- Azt
hiszem, összetéveszt valakivel – villantott egy kényszeredett mosolyt Kate,
miközben felemelte bőröndjét, és elindult, hogy a váróban üsse el az időt, amíg
kísérője megérkezik.
- Kimberly
Cooper túl feltűnő jelenség ahhoz, hogy bárkivel össze lehessen téveszteni -
nevetett fel hízelgő stílusban Farlow, mire a doktornő felsóhajtott.
- Nézze,
én nem Kimberly Cooper vagyok, érti? – állt meg, és határozottan pillantott le
a nála majdnem egy fejjel alacsonyabb férfira, de az, gúnyosan, és nem
zavartatva magát, aprólékosan futtatta végig kéjes tekintetét a nő testén.
- Szóval,
azt akarja nekem bemesélni, hogy maga nem a new yorki szupermodell – összegezte
az elhangzottakat hitetlenkedő hangon amaz, majd mielőtt Kate válaszolhatott
volna, folytatta – had találjam ki! Az ikertestvérével beszélgetek éppen, ugye?
– kérdezte, mire a nő magabiztosan elmosolyodott.
- Pontosan!
– vágta rá nyugodt hangon, hiszen úgy érezte, ha az egyszerű Kate Cooper érkezik
Dallasba, az úgysem érdekel senkit. Ebből következően, Kim nyugodtan dolgozhat
Párizsban, ő pedig feltűnés nélkül körülnézhet a farmon.
- Tényleg
ilyen ostobának néz, hogy ezt beveszem? Maga szerint, hogyan jutottam volna el
pályafutásom csúcsára, ha minden olcsó mesének bedőlnék? – kérdezte nagyképű
arroganciával, mire Kate lassú mozdulattal lejjebb húzta orrán napszemüvegét,
és szánakozó pillantással ezúttal ő mérte végig az előtte állót.
- Most
a csúcson van? – kérdezett vissza szemtelenül, mire Ray Farlow sértetten
szorította össze húsos ajkait.
- Ms.
Cooper, ne játszadozzon velem, kérem! – fogta könyörgőre hirtelen a dolgot –
csak egy rövid interjú, és már itt sem vagyok! Gyorsan megiszik velem egy
kávét, válaszol néhány kérdésemre, amire az olvasók kíváncsiak lehetnek, utána
pedig elhúzok Dallasból. – kérlelte mosolyogva, de amikor Kate válaszolni
akart, hogy elutasítsa, hirtelen egy mély hang csendült fel mögöttük.
- Uram,
miért nem érti meg, hogy a hölgy nem óhajt beszélni önnel? – kérdezte a hang
tulajdonosa, ők pedig egy emberként néztek rá. A barna hajú, legalább 180 centi
magas férfi úgy tornyosult Ray fölé, mint egy szikla, árnyékot vetve annak
kopasz fejére. A sötét zakó megfeszült kidolgozott felsőtestén, fehér inge erős
kontrasztot alkotott fekete nyakkendőjével. Markáns arca szigorról árulkodott,
és arról, nincs hozzászokva, hogy bárki ellentmondjon neki. Szemét sötét
napszemüveg takarta el, így Kate nem láthatta, milyen színű lehet, de megrémítette
a tudat, mennyire szerette volna tudni. Keskeny, érzéki ajkai barátságos
mosolyra húzódtak, ahogy tovább beszélt, hangjából azonban hallani lehetett,
hogy nem kedveskedésnek szánja szavait – ahogy hallottam, egy szerencsétlen
véletlen folytán, összekeverte őt az ikertestvérével. Fogadja el, hogy
tévedett, és távozzon.
- Ne
szóljon bele – morrant rá az idegenre Farlow, anélkül, hogy egy pillantást is
vetett volna rá, mire az ismeretlen férfi bizalmasan karolta át a széles,
elhízott vállakat.
- Mr.…hogy
is hívják? – kérdezte, de a választ már nem várta meg, tovább beszélt –
elhiheti nekem, hogy aki ön előtt áll, az nem Kimberly Cooper – magyarázta
nyugodt hangon, és úgy tűnt, felkeltette a riporter érdeklődését, mert
felhúzott szemöldökkel, várakozón nézett rá, ő pedig folytatta – gondolja egy
kicsit végig, elvégre maga neves újságíró – hízelgett őszintétlen hangon a
férfi. – El tudja képzelni, hogy ha a szupermodell állna magával szemben, nem tolongana
itt a többi riporter, hogy kihúzza belőle, miért utazott Texasba? – tette fel okosan
a kérdést, mire Ray elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát – na, látja. Ha nem akar
még kényelmetlenebb helyzetbe kerülni, fogja a cuccát, és kopjon le – javasolta
már kevésbé udvarias hangon.
- De…
a hasonlóság… - dadogta elnyílt szájjal Ray – elképesztő… - vakarta meg feje
tetejét a férfi, mire az idegen megrántotta a vállát.
- Tudja,
mit szoktak mondani? Mindenkinek van egy hasonmása valahol a világban - bagatellizálta
el a dolgot, majd Farlow két vállára téve a kezét, a kapu felé fordította,
ahonnan érkezett – egy kicsit bolondot csinált magából, de ez bárkivel
előfordulhat – vigasztalta együtt érzőn – ne izguljon, nem szólunk senkinek,
igaz? – fordult most Kate felé, aki döbbenten bólintott. Fogalma sem volt róla,
ki ez a férfi, de azt tudta, hogy nemcsak őt, hanem Kimet is megmentette egy
hatalmas botránytól. Farlow még mindig kétségek között gyötrődve, fejébe húzta
ódivatú kalapját, mely színben tökéletesen passzolt ugyan öltönyéhez, de olyan
benyomást keltett, mintha egy 50-es évekbeli Humphrey Bogart filmből lopta
volna, és fejét csóválva távozott. Kate nagy levegőt véve engedte el a
feszültséget, amely megkörnyékezte, majd mosolyogva fordult az idegen felé.
- Hálásan
köszönöm, hogy segített – nézett rá megkönnyebbülten, mire a férfi ugyanolyan
szigorral nézett vissza rá, mint korábban Farlow-ra.
- Legközelebb,
ha nem akarja, hogy riporterek zaklassák, javaslom, ne öltözzön ilyen feltűnően!
– morrant rá a férfi, aki a szemüveg mögött szégyenkezés nélkül futtatta végig
tekintetét tökéletes testén.
- De
én… - akart ösztönösen védekezni Kate, de hirtelen eszébe jutott, hogy neki
most nővére szerepét kell eljátszania, ezért büszkén kihúzta magát, és Kim
stílusát utánozva, kihívó mosolyt villantott fel. – Nem tehetek arról, hogy
feltűnő jelenség vagyok – harapta be alsó ajkát érzéki mozdulattal, melyet ő
ugyan sutának érzett, hiszen sosem élt ilyen eszközökkel, a hatás azonban nem
maradt el. A vele szemben álló nagyot nyelve köszörülte meg torkát, majd mérgesen
fújt egyet.
- Naná,
hogy nem! Gondolom, élvezi is minden percét! – jegyezte meg bosszúsan,
igyekezve kiűzni fejéből az érzéki képet, ahogy a hófehér fogak belemélyedtek a
cseresznyeajkakba, és a vágyat, hogy ajkán érezhesse azokat, Kate pedig azon
törte a fejét, milyen frappáns választ adna erre a nővére, de sok ideje nem
maradt, mert az ismeretlen férfi folytatta. – Ideje indulnunk, mielőtt még egy
firkász kiszagolja, hogy Kimberly Cooper Dallasban van - jelentette ki, amivel
egyértelművé tette Kate számára, hogy nem csak véletlenül keveredett a
közelükbe. Értetlenül mérte végig a férfit, akiről a legnagyobb jóakarattal sem
tudta elképzelni, hogy egy farmon dolgozna, így gyanakodva torpant meg, amikor
az elindult. Mivel nem követte, a férfi kérdőn nézett vissza rá.
- Miért
mennék magával? Azt sem tudom, kicsoda! – fonta keresztbe karjait makacsul, éppúgy,
ahogy Kim tette volna, mire az idegen türelmetlen mozdulattal kapta le
napszemüvegét, így Kate egyenesen belenézhetett a sötétkék szemekbe, melyeknek
mélységében úgy érezte, elveszik.
- Nagyon
vicces, Ms. Cooper! De a közönsége már elpárolgott, szóval nyugodtan adhatja önmagát!–
közölte nyugodt hangon, mivel azonban Kate még mindig némán nézett vissza rá, elhúzott
szájjal tette hozzá – a további váratlan vendégek elkerülése érdekében, a hátsó
ajtón távozunk, ott parkoltam – kapta fel a nő bőröndjét, mire az, szó nélkül
követte, agyában pedig egymást kergették a gondolatok. Fogalma sem volt róla,
ki ez a férfi, de mivel úgy viselkedett, mintha régóta ismernék egymást,
jobbnak látta az álca érdekében, ha csendben marad. Alig várta, hogy
megérkezzenek a farmra, és felhívhassa nővérét, hogy megtudja, mi a fenébe
keverte őt valójában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése