10.
rész
Az étkező ajtajában Martha állt,
mellette pedig egy 40-es éveinek elején járó szőke nő. Haját szigorú kontyba
kötötte, krémszínű kosztümje makulátlan külsőt kölcsönzött neki. Egyik kezében
ruhájához színben tökéletesen passzoló retikült tartott, míg másikkal melle
előtt egy mappát szorított. A szolid smink is csupa eleganciát sugallt, hideg,
kék tekintete pedig határozottságról árulkodott. Rózsaszínre rúzsozott ajkát
várakozón szorította össze, miközben körömcipőbe bújtatott lába türelmetlen
monotonitással kopogtatta a méregdrága járólapot.
- Ms.
Kim, megérkezett a dekoratőr – jelentette be teljesen feleslegesen a
házvezetőnő, mire Kate ráérősen fordította meg szájában az alig egy perccel
korábban bekapott rántotta falatot.
- Szerintem,
észrevette! Elmehet! – vakkantotta oda az idegen nő Martha-nak, aki lesütötte
szemét, Kate zöldes-barna tekintetében azonban, harag villant, ahogy
meghallotta a lekezelő stílust. – Na, mi lesz már? Menjen a dolgára!
- Köszönöm,
Martha! – szólt oda az asszonynak lágy hangon, mosolyogva, mire Martha is
elmosolyodott, és távozott. – Éppen reggelizem! – vetette oda az ismeretlennek flegmán,
így jelezve, hogy addig bizony fel nem áll, amíg végre tisztességesen jól nem
lakik, két nap után.
- Én
pontosan érkeztem, Ms. Cooper! – közölte magabiztos határozottsággal, mintegy
rendreutasítón az idegen, mire Kate érezte, itt az ideje, hogy Kimberly bőrébe
bújjon.
- Engem
viszont csak most dobott ki az ágy – jelentette ki, miközben dacosan emelte fel
állát – éhesen pedig a szokottnál is elviselhetetlenebb vagyok! Kint várjon a
nappaliban, amíg végzek! – utasította királyi fensőbbséggel a dekoratőrt,
miközben jobb kezével az említett helyiség felé intett, és elégedetten látta,
hogy sikerült érzékeny pontjára tapintania. Kate biztos volt benne, hogy a
szakmájában nagymenőnek számított, ezért hitte, hogy megengedheti magának a
pökhendi stílust bárkivel szemben, azzal azonban nem számolhatott, hogy
Kate-ben emberére akad. Gondolatban örömmel lubickolt a helyzetben, hogy Kim
bőrébe bújva leckéztetheti meg Martha miatt ezt a beképzelt nőszemélyt,
ráadásul úgy, hogy ez még passzol is nővére személyiségéhez.
- Az
idő pénz, Ms. Cooper! – szólalt meg kemény hangon az idegen nő, mire Kate
negédes mosolyt küldött felé.
- Így
van! Maga adja az idejét, a vőlegényem meg a pénzét, hogy minden tökéletes
legyen, és úgy történjen, ahogy én akarom! – felelte magabiztosan, miközben
kihúzta magát, és zöldes-barna szemét egy pillanatra sem vette le a nőről, aki
kényelmetlenül feszengve nyalta meg alsó ajkát – mit is mondott, hogy hívják? –
adta meg a kegyelemdöfést a dekoratőr önérzetének Kate, mire az, sértetten vett
mély levegőt, nyílván azért, hogy véletlenül se csússzon ki a száján
meggondolatlan megjegyzés.
- Claire
Felice Romani – szűrte fogai között a választ a nő, majd gúnyosan hozzátette –
már beszéltünk telefonon!
- Ó,
Istenem! – kacagott fel harsányan Kate, miközben kezét mellkasára tette, Declan
pedig azon gondolkodott, hogyan lehet egy nőben ennyi ellentmondás. Az a Kim,
akit most látott, megint a régi volt. Flegma, lekezelő, hivalkodó, büszke és
rátarti. Nyomokban sem hasonlított arra, aki éjszaka őszintén, csilingelő
hangon kacagott, aki összekente őt jégkrémmel, és szenvedélyesen csókolta. A
ruhája, mely kislányossá tette külsejét, szöges ellentétet mutatott viselkedésével,
ami inkább egy nagyvilági dámáé volt. – Tudja maga, hány emberrel telefonálok
akár egyetlen nap alatt? – kérdezte unott hangon – ha mindegyiknek megjegyezném
a nevét, nem maradna hely a fejemben a fontosabb információknak – rántotta meg
a vállát, miközben még egy adag rántottát tűzött a villájára, és jóízűen
bekapta, tekintetét pedig várakozón emelte a dekoratőrre. – Nos, kedves Claire, velünk eszik, vagy
megvár a nappaliban? Lehet választani – mosolygott rá látszólag kedvesen, mire
az, nagy levegőt vett.
- A
hallban várakozom – jelentette ki, hogy legalább ennyiben ellentmondjon, mire
Kate sajnálkozva biggyesztette le a száját, éppúgy, ahogy Kim szokta, ha csak
látszólag bánt meg valamit.
- Ott
elég kényelmetlen lesz, de maga tudja – sóhajtotta, de a következő percben már
minden figyelmét a narancslének szentelte, egyértelművé téve a dekoratőrnek,
hogy részéről befejezettnek tekinti a társalgást. Noha, sosem szeretett így
viselkedni más emberekkel, nem is szokott, most úgy érezte, járt ennek a nőnek ennyi
azok után, hogy olyan megalázón beszélt Martha-val, aki kedvességével hamar a
szívébe lopta magát. Miután Claire fejét büszkén felemelve távozott, Kate
elengedte magát, és észrevétlenül kifújva a tüdejében rekedt levegőt, minden
figyelmét a rántotta maradékának szentelte. Alig evett néhány falatot, amikor
észrevette, hogy Declan szótlanul őt nézi. Tekintetük találkozott, és
feszengeni kezdett a rászegeződő sötétkék szemektől, melyek mintha a lelkéig
láttak volna – mi van? – kérdezte türelmetlenül, mire az, megrántotta a vállát.
- Semmi,
csak azon tűnődöm, hogy ki vagy te valójában? – kérdezte halkan, amivel
sikerült elérnie, hogy az éppen lenyelt rántotta falat megakadjon Kate torkán,
és cikákolni kezdjen.
- Te…
tessék? – köhögött a nő, miközben a narancsléért nyúlt, és nagyot kortyolt
belőle, hogy az ételt leküzdje, mialatt érezte, hogy kiveri a hidegveríték még
a gondolatra is, hogy lebukott a férfi előtt.
- Melyik
az igazi személyiséged? – ismételte meg a kérdést más formában Declan – a nagyképű,
beképzelt, fennhéjázó Kim, aki lelkiismeret-furdalás nélkül használja ki, és
alázza meg az embereket, csak mert akkor úgy tartja kedve, vagy az őszinte,
érzékeny, kislányosan természetes Kim, aki képes éhesen lefeküdni, aztán
jégkrémet lopni, mert nem akarja két lábbal taposni egy házvezetőnő lelkét? –
érdeklődött még mindig nyugodtan, mire Kate érezte, hogy kissé megkönnyebbül.
- Fogalmam
sincs, mire gondolsz – rántotta meg a vállát látszólag érdektelenül, de megnyugtatta
a tudat, hogy Declan nem jött rá a cserére.
- Arra,
hogy miért vagy undok, amikor kedves és megértő is tudsz lenni – válaszolta a
férfi, és tekintetével a hall felé mutatott, így jelezve, hogy az iménti
jelenetre gondol.
- Én…
- fogott volna bele Kate, hogy elmagyarázza neki, csak azért viselkedett így, mert
a dekoratőr felbosszantotta a viselkedésével, aztán hirtelen meggondolta magát.
Miért is magyarázkodna, amikor Kim valódi személyiségéhez tökéletesen passzolt,
ahogy reagált, így sértetten húzta össze inkább szépen ívelt szemöldökét, és a
zöldes-barna szemekbe dac költözött – Én undok? Egyáltalán nem voltam undok!
Egyszerűen csak gyűlölöm, amikor reggeli közben zavarnak! Azért fizetem, hogy
minden kívánságomat lesse, nem azért, hogy felállítson a reggeliző asztal
mellől! – jelentette ki felszegett állal, mire Declan szótlanul nézett vissza
rá, ő pedig nagyot sóhajtva csapta le villáját a tányér mellé. – Csak, hogy
tudd! Azt sem szeretem, ha elveszik az étvágyamat, szóval jelen pillanatban te
sem tartozol a kedvenceim közé! – pattant fel a székről, és a választ meg sem
várva, kiviharzott a hallba. Nem láthatta, hogy Declan elgondolkodó
pillantással néz utána, miközben saját villáját monoton egyhangúsággal forgatta
a rántotta maradékában.
- Engem
nem csapsz be – mormolta maga elé halkan – rá fogok jönni, ki vagy valójában,
és ha az, aki tegnap visszacsókolt, mindent elkövetek majd, hogy ne Steven Ward
legyen a férjed – tette hozzá, majd elégedetten elmosolyodott, és aprót
kortyolt ő is a narancsléből, aztán felállt, hogy csatlakozzon a két nőhöz.
Tisztában volt vele, hogy őrültség, ami megfogalmazódott benne, hiszen korábban
semmi nem vonzotta ennyire Kimberly Cooper-hez, de az, amit az elmúlt napban
átélt, az érzések, amiket tapasztalt, a vágy, ami elfogta, ha a nő a közelében
volt, semmihez sem volt fogható, és még sosem élt át ilyet korábban. Nem akarta
veszni hagyni, nem akart hátra lévő életében azon gondolkodni, mi lett volna,
ha! Újra ajkán akarta érezni a cseresznyeajkat, mélyen magába szívni a rózsa és
citrom illatot, látni akarta, ahogy a zöldes-barna szemek elsötétülnek a
vágytól, és azt akarta, hogy az a Kimberly Cooper, akit tegnap látott, az élete
része legyen. Ehhez azonban, tudnia kellett, hogy, mikor játszik a nő. Éppen
itt tartott gondolatban, amikor a nappaliba érve meglátta, hogy Claire és Kim
egy hatalmas, hófehér mappa fölé hajolnak. A dekoratőr várakozón, keresztbetett
lábakkal üldögélt a kanapén, míg gondolatainak tárgya a dohányzóasztalra kitett
mappa tartalmát nézegette. Unott egyhangúsággal lapozgatta az átlátszó fóliába
pakolt fényképeket, melyek csodás dekorációt, és virágokat ábrázoltak,
templomban, udvarokon, tengerpartokon, éttermekben.
- Fúj,
fúj, fúj – pörgette gyors egymásutánban a lapokat Kate, miközben nem győzött
csodálkozni, mennyi gyönyörű díszítést lát, de tudta, egyik sem tükrözné nővére
ízlését. Annyira elmerült a képekben, hogy észre sem vette, Declan mögé lép,
amikor az egyik oldalon szája elnyílt meglepetésében. A fotón egy kis templom
volt, egyszerű kápolna, jobbról és balról padsorokkal, melyeknek kézzel
megmunkált fa keretei hófehér rózsákkal voltak felöltöztetve. A kápolna falán
egy térdelő, imádkozó Jézust ábrázoló festmény volt látható, előtte gyertyák. A
fehér rózsából egy menyasszonyi csokor is készült, mely az oltárkép előtti
asztalon feküdt, Kate pedig úgy érezte, sosem látott még ennél szebbet, és keze
ösztönösen simított végig a lapon, miközben ajkára apró mosoly költözött, ahogy
elképzelte, milyen gyönyörű lenne ez az esküvőn.
- Ez
egy nagyon egyszerű, mégis szívet melengető dekor – hallotta meg Claire
hangját, miközben Declan előrébb hajolt, hogy jobban szemügyre vegye a képet,
és figyelmét nem kerülte el, hogy Kate ujjai elgondolkodva simogatják a fóliát.
Kate, mintha álomból ébredt volna, kiegyenesedett, elkapta kezét, és
villámgyors mozdulattal csukta be a könyvet.
- Pontosan!
Egyszerű! – ismételte meg finnyás grimasszal, miközben emlékeztette magát, hogy
ez nem az ő, hanem ikertestvére esküvője lesz, akihez egyáltalán nem illik a
fehér rózsa, sőt, annak látványától is rosszul lenne – Más szóval, hétköznapi!
– rázkódott meg látványosan, mire Declan meglepetten húzta össze szemöldökét,
de nem szólt egy szót sem, csak várt, míg Kate folytatta – én különlegeset
akarok! Elvégre egyszer megyek férjhez, nem?
- Mégis,
mire gondol? – vett mély levegőt Claire, mire Kate elgondolkodva kezdte
rágcsálni alsó ajkát, épp úgy, ahogy Kimberly szokta, mielőtt valami eget
rengető ostobaság csúszik ki a száján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése