6.
rész
Declan szája elnyílt meglepetésében,
amikor tekintete végig futott a nőn, aki ezúttal ismét ellentmondott annak,
amit várt tőle. Ahelyett, hogy a szokásos rövid szoknyában, és minden
domborulatát jól kihangsúlyozó topban lépett volna a helyiségbe, kényelmes
farmernadrág volt rajta, mely azonban kicsit sem tette kevésbé vonzóvá a
szemében. A sötétkék nadrág előnyösen emelte ki csípőjét, és feszült rá
combjára, Declan pedig biztos volt benne, hogy a nő hátulról is legalább ilyen
őrjítő lehet. A rövid topot fehér ing váltotta fel, melyet a dekoltázsnál
enyhén nyitva hagyott, épp annyira, hogy a figyelmet oda vonzza, de csak
sejteni lehessen, mit takar a puha anyag. Az inget elöl betűrte, hátul azonban
divatosan lógni hagyta, ujját pedig könyékig feltűrte. A korábbi magas sarkút
ezúttal sportcipőre cserélte, és összességében olyan természetesség sugárzott
belőle, hogy Declan nem tudta kivonni magát a hatása alól. Legszívesebben
közelebb lépett volna hozzá, hogy beletúrhasson a sűrű, vöröses-barna tincsekbe,
melyek most egyáltalán nem divatosan voltak fésülve, hanem látszott rajtuk,
hogy szándékosan borzolták őket kissé kócosabbra. A szolid smink, ami
felváltotta az erősebb rúzst, és szemhéjfestéket, kiemelte a nő természetes
szépségét, Declan pedig elgondolkodott rajta, miért nem hord mindig ilyen
ruhákat Kimberly. Férfi szemmel nézve sokkal kívánatosabb volt így, mint amikor
kihívón öltözködött, és szándékosan provokálta ki a figyelmet. Az a
titokzatosság, amit most a zöldes-barna szemekben látott, megbabonázta, és
mélyeket kellett lélegeznie, hogy eszébe jusson, a nő nem más, mint ügyfelének
menyasszonya.
- Kaphatnék
egy üdítőt? – zökkentette ki gondolatai közül Kate hangja, ő pedig hirtelen mérges
lett magára. Még sosem fordult elő vele, hogy bármilyen nő így elvarázsolta
volna, pláne nem egy ügyfél jegyese. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy az
elmúlt egy hónapban meg sem fordult a fejében, hogy megcsókolja a
cseresznyeajkakat, hogy magába szívja a nőből áradó parfümillatot, melyet ugyan
nem tudott beazonosítani, de abban biztos volt, hogy meg sem közelítette a
korábbi, émelyítően édes illatelegyet, most pedig egész nap ez járt a fejében.
- A
testőre vagyok, nem az inasa! Szolgálja ki magát! – mordult rá a nőre,
keményebben, mint szerette volna, de úgy gondolta, ha erőnek erejével megtartja
a két lépés távolságot, talán másnapra elfelejti, hogy bármit is érez iránta.
Szilárdan hitte, hogy a vonzalom, ami megkörnyékezi, és a vágy, mely arra
csábítja, hogy egészen közel tudja magához, csak annak köszönhető, hogy már
több mint egy hónapja nem volt senkivel.
- Én
nem is… - kezdett volna bele Kate, de aztán mérges lett, és meggondolta magát.
Nem értette, mi baja lehet vele, illetve nővérével a férfinak, de abból elege
lett, hogy a személyes frusztrációit rajta vezesse le. El kellett viselnie,
hogy két hétig Kim szerepét játssza, de arra nem volt hajlandó, hogy Declan
Scott hiszti rohamait is szó nélkül tűrje. Annak ellenére, hogy tudta, Kim csak
egy csábos mosollyal reagált volna a gúnyos megjegyzésre, ő dühösen vonta össze
szemöldökét – megtenném, ha nem a hűtőszekrényen tehénkedne! Nem azt vártam,
hogy kiszolgáljon, hanem reméltem, hogy átmegy a célzás, és elvonszolja magát
onnan! – vetette oda a férfinak ingerülten, mire az, egy pillanatra meglepetten
nézett rá, majd morgott valamit az orra alatt, és arrébb állt. – Hálásan
köszönöm! – mosolygott rá negédesen Kate, majd benyúlt a hűtőszekrénybe, és egy
narancs dzsúszt vett elő. Ahogy előhalászott a szekrényből egy üvegpoharat,
tekintete megakadt a munkapulton lévő, műanyag tálba helyezett epren, és
érezte, hogy összefut szájában a nyál. Ösztönösen nyúlt oda, és vett ki magának
egy szemet, de amikor be akarta kapni, Declan hangja állította meg.
- Meg
akarja enni? – kérdezte döbbenten, mire Kate nagyot sóhajtott.
- Nem,
csak összenyálazom – rántotta meg a vállát közönyösen – így állok bosszút a
pornépen – tette hozzá, majd amikor látta, hogy Declan még mindig komolyan néz
rá, hitetlenkedve nevetett fel – csak vicceltem! Miért ne enném meg?
- Úgy
tudtam, allergiás az eperre – jegyezte meg Declan szárazon, mire Kate elnyomott
magában egy szitkot. Hát persze! Kim
allergiás az eperre, hogy is felejthette el – ostorozta magát, miközben
agyában vadul kergették egymást a gondolatok, hogy tudná kivágni magát a kínos
helyzetből.
- Igen…
ez így van – bólogatott bőszen, miközben visszatette az epret, fájó szívvel
búcsút mondva a finomságnak, melynek ízét szinte már a szájában érezte – de
csak egy éve tudok róla, így… előfordul, hogy elfelejtem – nyelt nagyot, és
közben azért imádkozott, hogy a férfi elhiggye ezt a butaságot, legnagyobb
sajnálatára azonban, amaz még mindig gyanakodva nézett vissza rá.
- Érdekes.
Én azt hittem, az ilyesmi már gyerekkorban kiderül. A tünetek már egészen fiatalon,
akár egy éves korban is jelentkezhetnek – jegyezte meg elgondolkodva, Kate
pedig türelmetlenül sóhajtott.
- Mi
maga, orvos? – lépett fel támadólag, mivel úgy gondolta, egyszerűbb, ha
eltereli a férfi figyelmét erről a baklövéséről. Hiába, ő már akkor tudta, hogy
az egész helycsere ostobaság, amikor Kim megpendítette neki. – Testőrként
megakadályozta, hogy feldagadjon a fejem az epertől! Legyen büszke, és
elégedjen meg ennyivel! – fűzte hozzá mérgesen, miközben nagyot kortyolt a
kiöntött narancsléből. Declan tekintete fürkészőn tapadt a nőre, aki nyomokban
sem hasonlított arra, akit lassan egy hónapja védenie kellett. Persze,
külsejében ugyanaz volt, de a személyisége teljesen más. Az utazás előtti Kim
vidáman csacsogott a körülötte lévőkkel, mindig mosolygott, és kihívón
viselkedett, ha volt is véleménye, azt megtartotta magának. Ezzel szemben, aki
előtte állt, erőt sugárzott, magabiztosságot, nem félt kimondani, amit gondolt,
és bátran felvette vele a kesztyűt, ha úgy érezte, nincs igaza. A régi Kimberly
durcásan utasította volna, hogy adjon neki üdítőt, de biztosan nem szolgálta
volna ki magát, inkább megkereste volna Martha-t, míg, aki előtte állt, olyan
természetességgel mozgott a konyhában, mintha mindig is ezt csinálta volna.
Fogalma sem volt róla, mi okozhatta a változást a nőben, de azt el kellett
ismernie, hogy határozottan tetszett neki, még akkor is, ha könnyebb lett volna
megőrizni a távolságot tőle, ha az maradt volna, aki volt. Felszínes, bájos, hízelgő,
átlátszó, és nyoma sem lenne benne annak a titokzatosságnak, ami jelenleg
körüllengi.
- Mindenképpen
beleírom az önéletrajzomba – szólalt meg gúnyosan – bizonyára sokat javít majd
rajta – tette hozzá, mire Kate kényszeredett mosolyt küldött felé a pohár
pereme felett. Amikor kivégezte a narancslevet, szó nélkül haladt el a férfi
mellett, akinek hangja azonban, megállította – hova készül?
- Nem
mindegy? – vetette oda foghegyről a nő, aki semmi másra sem vágyott jobban,
mint arra, hogy végre egyedül lehessen a gondolataival, és a dühével, amiért
hagyta magát belerángatni egy ilyen helyzetbe.
- Nem!
A testőre vagyok, ezért minden lépéséről tudnom kell – magyarázta látszólag
nyugodt hangon a férfi, de a vibrálás, mely körülvette, árulkodóbb volt
szavainál.
- Nézze
– erőltetett nyugalmat magára Kate – megértem, hogy New Yorkban a sarkamban liheg,
de nézzen körül. Rajtunk kívül egy teremtett lélek sincs ezen a tanyán!
Leszámítva persze a lovászokat, és Martha-t, ők viszont nem hinném, hogy
kezüket-lábukat törnék egy közös fotó miatt – jelentette ki magabiztosan, mire
Declan továbbra is makacs elszántsággal nézett vissza rá. – Lazítson, és
hagyjon békén!
- A
vőlegénye azért fizet, hogy a nyomában legyek, és megvédjem! Ezt is fogom
tenni! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Declan, mire Kate
türelmetlenül sóhajtott fel.
- Ahhhh!
– tört fel belőle tehetetlenül, majd kérlelőn nézett a férfira – kérem! Egyedül
szeretnék lenni! Érti? E-gye-dül! – szótagolta úgy, mintha egy értelmi
képességeiben korlátozott emberhez beszélne, mire Declan örömtelenül
elmosolyodott.
- Magával
megyek, érti? Ma-gá-val! – vágott vissza kérlelhetetlenül, mire Kate értetlenül
nézett vissza rá.
- Minek?
Mondja, mégis milyen veszély leselkedhetne itt rám? – tette fel a kérdést, és
amikor Declan nem válaszolt, folytatta – várjon, kitalálom! Miközben a lovarda
felé sétálok, az egyik fáról megtámadnak az idomított méhek, hogy aztán a
fotósok lekaphassanak több száz szúrt sebbel a fejemen – vetette fel első
lehetőségként, majd megrázta a fejét, mint, aki elveti az ötletet – nem, az túl
macerás lenne még a paparazziknak is. Megvan! Martha valójában a New York Times
beépített fotóriportere, és valószínűleg csak az alkalomra vár, hogy egy kínos
pillanatban fényképet készíthessen rólam… - jött az újabb ötlet, majd azonnal
követte egy másik – nem, inkább egy titkos rajongóm, aki előre megfontolt
szándékkal szegődött el ide házvezetőnőnek, mert egy jósnő…
- Befejezte?
– szakította félbe a szóáradatot unott arccal Declan, majd azonnal hozzátette –
lenyűgöz a fantáziája, Ms. Cooper, de a lényegen nem változtat. Magával fogok
menni, akárhova is készül!
- Ha
azt akarnám, hogy valaki állandóan a nyomomban legyen, vennék egy kutyát! –
vágott vissza dühösen Kate, mire Declan megrántotta a vállát.
- Nem
különösebben érdekel, hogyan viszonyul a helyzethez. A vőlegénye kifejezett
kérésének teszek eleget, mivel ő fizet, nem maga! – szúrt vissza a férfi,
miközben igyekezett eltekinteni attól a ténytől, mennyire szeretné ebben a
pillanatban, ha Steve a világon sem lenne.
- Akkor
kövesse a vőlegényemet, ha neki van igénye erre a hülyeségre, engem meg hagyjon
békén! – tört fel Kate-ből ingerülten, majd a választ meg sem várva, faképnél
akarta hagyni a férfit, de amikor elhaladt volna mellette, annak keze
felkarjára markolt, és nem túl erősen, de elég határozottan ahhoz, hogy rá
figyeljen, megszorította, és egyetlen mozdulattal rántotta közelebb magához,
Kate pedig úgy érezte, eláll a szívverése, amikor belenézett a sötétkék szemekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése