4.
rész
Kate le sem vette a szemét a férfi
széles hátáról, melyre ráfeszült a zakó. Olyan könnyedén vitte a nehéz
bőröndöket, mintha vattacukor lett volna bennük, a doktornő pedig azon volt,
hogy lépést tudjon tartani vele. El sem tudta képzelni, ki lehet az előtte
igyekvő, de alig várta, hogy megérkezzenek a farmra, és felhívhassa
ikertestvérét. Remélte, hogy nem valami eszelős rabolta el, aki
összetévesztette a nővérével, de az sem tűnt jobb alternatívának, hogy Kim húzta
csőbe. Zsigerei azt súgták, óriási hibát vétett, amikor belement a helycserébe,
de már nem volt visszaút. Legjobb tudomása szerint, Kim már megérkezett
Párizsba, és elég jól ismerte nővérét ahhoz, hogy tudja, akkor sem menne bele,
hogy kiszálljon ebből az egészből, ha az élete múlna rajta. Kate éppen itt
tartott gondolatban, amikor az idegen megtorpant előtte, és megfordult, ő pedig
egyenesen nekiütközött. Csak azért nem esett el, mert két erős kar oltalmazón
ölelte át derekát, így megóvva, hogy a magas sarkú cipőhöz nem szokott lábai ki
ne forduljanak alóla. Kate meglepetten nézett fel a markáns arcra, miközben
érezte, hogy gerince mentén bizsergés fut végig, ahogy a férfi keze szinte
észrevétlenül végig simít dereka vonalán. Szája kiszáradt, ösztönösen nyalta
meg ajkát, miközben tekintete lejjebb vándorolt a keskeny, érzéki ajkakra.
- Megérkeztünk!
– hallotta meg a férfi mély hangját, aki a pillanat tört része alatt engedte
el, és távolodott el tőle, kizökkentve Kate-t, aki most körülnézett, és
meglepetten vett észre egy szürke Ford családi autót. Szemöldöke a magasba
szaladt, mialatt az idegen kinyitotta a csomagtartót, és pakolni kezdte a
bőröndöket. Egyáltalán nem illett ez az autó a férfihoz. Sokkal inkább el tudta
képzelni, hogy egy fekete BMV vagy Audi fog várni rájuk, de ez a több éves,
leharcolt Ford meglepte. Nem mintha különösebben érdekelte volna, milyen
autóval kell a farmra mennie, hiszen az ilyen felszínes, anyagias dolgok mindig
is hidegen hagyták, bár élénken el tudta képzelni, Kim, hogyan reagálna,
egyszerűen csak nem illett a férfiról alkotott képébe. – Beszáll? Vagy közönség
nélkül már a legalapvetőbb dolgok sem mennek? – mordult rá az idegen, miközben
a volán felőli oldalon állt. Kate érezte, hogy egyre nehezebben tudja elviselni
a fickó modorát, de lenyelte a nyelve hegyére kívánkozó megjegyzést, és fogát
összeszorítva, kényszeredett mosolyt varázsolt arcára.
- Csak
várom, hogy felébredjek ebből a rémálomból – emelte fel állát azzal a büszke
rátartisággal, ahogy Kimtől látta, valahányszor meglátogatta őt szerény
otthonában.
- Az
utazásának melyik részét tekinti rémálomnak? – kérdezte foghegyről odavetve az
idegen, mialatt mindketten beszálltak az autóba, és rezzenéstelen arccal
indított – azt, hogy Dallasban van, hogy velem kell beérnie a sok száz újságíró
helyett, vagy, hogy nem egy limuzinnal vártam?
- A
sorrend majdnem tökéletes – villantott fel egy csábos mosolyt a nő, majd
hirtelen elkomolyodott – leszámítva, hogy én magát tettem volna az első helyre!
– tette hozzá csípősen, amivel sikerült elérnie, hogy az idegen meglepetten húzta
fel a szemöldökét, majd figyelmét ismét az útra koncentrálta, hogy
kisorolhasson a forgalomból.
- Nem
különösebben érdekel, hogy kedvel-e vagy sem – mormolta az orra alatt a férfi,
miközben minden igyekezetével azon volt, hogy tekintetét az útra összpontosítsa,
és elterelje a mellette ülő nő hosszú combjairól, mely kivillant a szoknya
alól.
- Jó,
mert túl nagy erőfeszítésembe kerülne kedvelni magát – vetette oda Kate
ingerülten, mire az idegen gúnyosan húzta el a száját.
- A
világért sem fektetne semmibe energiát, ugye? – jegyezte meg lekicsinylő
hangsúllyal, és bár Kate-nek el kellett ismernie, hogy ami Kimet illeti, ebben
tökéletesen igaza volt a férfinak, magára nézve sértőnek érezte a megjegyzést,
még akkor is, ha tudta, ez nem neki szólt, hanem nővérének. Annak ellenére,
hogy ő sem értett egyet azzal az élettel, amit testvére élt, mérges lett,
amiért egy kívülálló van ilyen véleménnyel ikréről.
- Elmondaná,
hogy tulajdonképpen, mi baja van velem? – fortyant fel a doktornő, miközben
lassan elhagyták a forgalmas utakat, és a felhőkarcolókat a kietlen pusztaság
váltotta fel. Az országút nyíl egyenesen nyúlt el előttük, mintha a világból
vezetne kifelé, jobbról és balról pedig mezők, és szántóföldek terültek el.
- Semmi
bajom magával – rántotta meg a vállát az idegen.
- Értem,
ezek szerint, mindenkivel ilyen bunkó, és nemcsak engem tüntet ki – húzta el a
száját Kate, mire a férfi megint sanda pillantást vetett rá sötét szemüvege
mögül, Kate pedig nagyot sóhajtott – nézze, Mr… - harapta el mondatát, mert
hirtelen eszébe jutott, hogy bár állítólag már korábbról ismerik egymást a
férfival, neki fogalma sincs róla, hogy hívják. Amikor nem folytatta, az idegen
örömtelenül felnevetett.
- Nem
emlékszik a nevemre, igaz? – kérdezte, és Kate mintha enyhe szomorúságot
hallott volna ki a hangjából, de ez olyan gyorsan eltűnt, hogy úgy érezte, csak
képzelte az egészet. Mivel az igazat nem vallhatta be, szégyenkezve hunyta le
szemét néhány másodpercre.
- Sajnálom…
- válaszolta halkan, de folytatni nem volt ideje, mert az idegen férfi folytatta.
- Ezen
most meg kellene lepődnöm? – jött a felelet, mire Kate érdeklődve húzta össze
szépen ívelt szemöldökét.
- Ezt,
hogy érti? – kérdezett vissza válasz helyett, mire a férfi megint megrántotta
unottan a vállát.
- A
maguk fajták nem szokták megjegyezni a pornép nevét – felelte látszólag
közönyösen, mire Kate nagy levegőt véve fordult teljesen a férfi felé, a
mozdulat hatására pedig feljebb csúszott szoknyája. Észre sem vette, hogy az
idegen tekintete odavándorol, és még szorosabban fogja meg a kormányt, miközben
a pillantása a szemüveg mögött még feljebb vándorolt, egészen a dekoltázsáig,
mely érzéki rejtélyességgel takarta el a telt halmokat a kíváncsi tekintetek
elől, de annyit kellőképpen megmutatott, hogy felébressze az érdeklődést.
- A
mi fajtánk? Kifejti?! – fonta keresztbe karjait mellei előtt, mire az idegen
férfi ismét az útra fordította figyelmét.
- Nem
– vetette oda flegmán, mire Kate először vissza akart vágni, majd hirtelen
meggondolta magát. Elvégre, ebben a pillanatban nem Katherine Cooper, hanem
Kimberly ül az autóban, úgy is kell tehát válaszolnia, ahogy nővére tenné.
Hirtelen ötlettől vezérelve, levette napszemüvegét, és leplezetlen
érdeklődéssel futtatta végig tekintetét a férfin. Magában elmosolyodott, amikor
észrevette, hogy amaz mélyebbet lélegzik, és idegesen nyel egyet.
- Van,
akinek érdemes megjegyezni a nevét – felelte fennhéjázón, majd ismét
visszatette a szemüveget, és az út felé fordult – maga nem tartozik közéjük. –
tette hozzá, mire a férfi elnyomott egy szitkot az orra alatt.
- Kíméljen
meg a pökhendi stílusától! – morrant rá a nőre már sokadjára, mióta
találkoztak, miközben nem tudta kiűzni fejéből a cseresznyeajkakat, és a
zöldes-barna szemeket.
- Amennyiben
maga megkímél a bunkóságától! – vágott vissza Kate, miközben lehunyta szemét,
és magában elpróbálta, milyen eszközökkel és érvekkel fogja rávenni nővérét,
hogy azonnal visszatérhessen saját, megszokott, unalmas életébe, ahol nem kell
elviselnie egy jóképű idegen otromba kitöréseit, miközben agya olyan képekkel
kínozza, hogy az érzéki száj az övére tapad. Mivel az idegen nem válaszolt, az
út további részét csendben tették meg, elmerülve saját gondolataikban. Amikor
már legalább egy fél órája utaztak, Kate érezte, hogy egyre szomjasabb lesz.
Szája kiszáradt, nyelve a szájpadlásához tapadt, és noha nem volt meleg ebben
az időszakban, Texasban, a napnak mégis volt annyi ereje, hogy az autóban hőség
legyen. Vágyakozva pillantott a műszerfalon lévő légkondicionáló kapcsológombja
felé, miközben átkozta magát ostobaságáért, amiért az ásványvizet, amit hozott,
a csomagjában felejtette. Annak ellenére, hogy a legkisebb porcikája sem kívánt
ismét beszélgetést kezdeményezni a férfival, nagy levegőt vett, és megszólalt.
– Hé, Shrek! Megállhatnánk egy kicsit? Szomjas vagyok – kérdezte, mire az
idegen rosszallón nézett vissza rá.
- Shrek?
Ez komoly? – húzta fel szemöldökét kissé sértetten a férfi, Kate pedig rántott
egyet a vállán.
- A
nevére nem emlékszem, maga meg nem árulta el. Valahogy csak meg kellett
szólítanom, nem? – kérdezett vissza válasz helyett, miközben érezte, hogy
lassul az autó, és a férfi lehúzódik az út szélére, majd kipattan a volán
mögül, és a hátsó ülésről, egy fekete táskából ásványvizes palackot nyújtott át
a nőnek, aki hálás mosollyal köszönte meg.
- Declan
Scott – mormogta az orra alatt a férfi, mire Kate meglepetten nézett rá, majd elnyomva
a győzelemittas mosolyt, amiért sikerült rávennie, hogy elárulja a nevét,
kinyitotta a palackot, és jóízűt kortyolt belőle. Észre sem vette, hogy Declan
nagyot nyelve figyeli minden mozdulatát, miközben tekintetét egy percre sem
vette le ajkáról, ahogy a palack szájához tapadt. – Miért pont Shrek? –
köszörülte meg torkát Declan, miközben erőnek erejével elvonta figyelmét a
nőről, és ráérősen kezdett dobolni a kormányon.
- Nem
is tudom… talán a modora miatt, és mert legalább olyan jó beszélgetőpartner,
mint ő – vont vállat Kate, mire Declan elmosolyodott.
- Ha
én vagyok Shrek, akkor maga a szamár? – kérdezte csipkelődve, de ahelyett, hogy
a nő kikelt volna magából a hasonlat miatt, visszamosolygott, és kissé előrébb
hajolva válaszolt.
- Ez
esetben… ott vagyunk már? – kérdezett vissza vidáman, amivel sikerült elérnie,
hogy Declan meglepetten felkacagott, mire Kate színpadias mozdulattal kapott
mellkasához. – Te jó ég! Érzelmek! Igazi érzelmek! – játszotta túl drámaian a
pillanatot, majd közelebb hajolt, és az immár ismét morcosan ránéző Declan
homlokához érintette kezét – jól van? Minden rendben? - kérdezte aggodalmasan, de zöldes-barna
szemében a humor szikrái csillogtak, Declan pedig nem tudta kivonni magát
hatásuk alól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése