Éld az életem 14. rész

14. rész

Egy idősebb, ősz hajú férfi, és egy fiatal, 20-as éveinek közepén járó fiatalember próbáltak megnyugtatni egy fekete csődört, azt a lovat, amelyet alig egy nappal korábban simogatott a nő. A ló láthatólag ideges volt, feszülten toporgott, miközben az idős férfi cifrán káromkodott.

- Állj már meg, te! – utasította az állatot, az azonban nem hallgatott rá, csak fájdalmasan és panaszosan nyerített – fogd rendesen a szárat, Jerry! – szólt most a fiatalemberhez, aki megtámasztotta csizmába bújtatott lábát az egyik kennel oldalánál, és kockás inge megfeszült kidolgozott felsőtestén a bőrkabát alatt, ahogy engedelmeskedni próbált.

- Ez így nem fog menni, Joe! – kapkodta szaporán Jerry tüdeje a levegőt, miközben engedtek a szorításon, a ló pedig kissé nyugodtabban vette tudomásul, hogy pihenőidőt kapott.

- Ha nem engedi megnézni a lábát, akár most agyon is lőhetjük – emelte meg cowboy kalapját Joe, és mellénye alól ruhazsebkendőt vett elő ingzsebéből, hogy megtörölje verejtékező homlokát.

- Mi történt? – lépett közelebb Kate, miközben aggodalmas pillantást vetett a ló felé, a két férfi pedig meglepetten néztek vissza rá.

- Azt hiszem, jobb, ha inkább visszamegy a házba, hölgyem – szólalt meg Jerry, de amikor ő válasz nélkül hagyta, Joe vette át a szót.

- Kiengedtük legelni, és délután, amikor bevezettük, észrevettük, hogy sántít a mellső lábára, de nem engedi, hogy megnézzük – felelte gondterhelten, és kék szeme szinte világított a napcserzett bőrén, ahogy szomorúan futtatta végig az állaton. – Az biztos, hogy megvágta valamivel, mert vérzik, de fogalmunk sincs, mennyire mély a seb.

- Az állatorvos csak két nap múlva, hétfőn tud kijönni, megnézni – folytatta Jerry, miközben kesztyűbe bújtatott kezével végig simított az állat oldalán.

- Szabad? – kérdezte az állatra mutatva, mire a két férfi tanácstalanul nézett össze. Egyértelmű volt, hogy biztosra veszik, neki sem sikerülhet az, amivel ők már egy ideje küzdenek, és azt sem akarták, hogy véletlenül megsérüljön, ha az állat fájdalmában vagy nyugtalanságában odakap, de Kate nem hagyta, hogy lerázzák. – Saját felelősségemre, megpróbálhatom? Értek az állatokhoz – tette hozzá magabiztos hangon, mire Joe bizonytalanul vakarta meg az állát.

- Nem is tudom… elég nagyot tud ám harapni… - szívta meg fogát, mire Jerry egyetértőn bólogatott.

- Az ám! Hátul meg rúg! – egészítette ki a figyelmeztetést enyhe becsmérlő hanglejtéssel, mire Kate nagy levegőt vett, és felvéve legszebb mosolyát, nézett vissza rá.

- Ez esetben, ne álljon a háta mögé, amíg megnézem a lábát – kacsintott a férfira, majd lassan közelebb sétált a lóhoz. Amikor észrevette, hogy Jerry a nyomába szegődik, felhúzott szemöldökkel pillantott rá – ez rám is vonatkozik! – tette hozzá, mire az, bólintott, és elhelyezkedett a ló oldalánál. Kate nyugodtan közelítette meg az állatot, mialatt halkan suttogva beszélt hozzá – shhh… semmi baj. Tudom, hogy fáj – folytatta halk, határozott hangon, majd tenyerét végig húzta először a ló pofáján, hogy aztán keze végig haladjon nyakán, mellkasán, végül lassan lehajolt, és már a lábát simogatta. Joe és Jerry döbbent pillantást váltottak, amikor látták, hogy a csődör, milyen nyugodtan tűri, hogy az ifjú nő végig húzza kezét sérült lábán, majd engedelmesen hagyta, hogy kissé felemelje, és jobban szemügyre vegye a sebet. – Nem túl mély, varrni nem kell – szólalt meg Kate ezúttal már a férfiakhoz intézve szavait – de ki kell tisztítani. Van itt valami orvosi felszerelés?

- Igen, az irodában – bólintott Joe, és elég volt egy tekintet Jerry felé, a fiatal férfi már el is tűnt, hogy aztán néhány perc leforgása alatt egy elsősegély-ládával térjen vissza. Kate azonnal munkához látott, és kesztyűt felvéve, steril kötést, fertőtlenítőt és fecskendőt vett elő, amibe átlátszó folyadékból szívott fel néhány millit. Ezt követően, kezében a fecskendővel, megismételte a mozdulatot, újra végigsimította az állatot, és amikor a seb környékéhez ért, felpillantott a két férfira.

- Jerry, álljon a csődör mellé, és tartson ellent, ha ki akar mozdulni – utasította a fiatal férfit, és amikor az, bólintott, Joe felé fordult – maga fogja meg a vezetőszárat, és feszítsen rá, hogy ne tudjon felém fejelni, amíg beadom neki az antibiotikumot! – kérte határozott hangon, majd amikor mindkét férfi a helyén volt, mély levegőt vett, és óvatosan tolta a ló bőre alá az injekciót. A fekete csődör megrántotta a fejét, de hála Joe-nak, esélye sem volt, hogy elérje Kate-t, aki a másodperc tört része alatt injektálta belé az orvosságot, majd lábával közelebb húzta a ládát, és gyakorlott mozdulatokkal helyezett gézlapot a sebre, aztán pólyálta be a fehér kötszerrel. Amikor végzett, fehér ragtapaszt tépett le, és precízen rögzítette, majd nyugtatólag ismét megsimogatta az állatot – ügyes voltál – érintette homlokát az állat fejéhez, aki hálásan prüszkölt egyet.

- Hálásan köszönjük! – mosolygott rá megkönnyebbülten Joe, miközben Kate lehúzta a gumikesztyűt, és a közeli szemetesládába hajította.

- Igazán nincs mit – mosolygott vissza a férfira – ettől függetlenül, hétfőn nézze meg az állatorvos, és igyekezzenek szárazon tartani a kötést. Kapott ugyan antibiotikumot, de amíg nem varosodik, könnyen elfertőződhet, ha átnedvesedik – magyarázta hivatalos hangon, mire Jerry lassan ingatni kezdte a fejét.

- Most már csak azt nem értem, hogy maga, honnan a rossebből ért ilyenekhez – jegyezte meg, és Kate éppen válaszolni akart, amikor egy mély hang megelőzte.

- Ez egy nagyon jó kérdés, pajtás! Ez a válasz engem is érdekelne – hallotta meg az istálló ajtajából Declan hangját, aki csípőre tett kézzel, várakozón nézett rá. Sötétkék szemében gyanakvás ült, Kate pedig érezte, hogy szíve gyorsabban kezd verni mellkasában, de nyugalmat erőltetve magára, elmosolyodott, és vidáman válaszolt.

- Minden hétvégén nézem a Dr. Pol állatklinikája című műsort a National Geographic-on - felelte huncut mosoly kíséretében, mire Joe és Jerry hangosan felnevettek, és fejüket rázva bevezették a helyére a csődört, Declan azonban, komoly maradt.

- Nagyon vicces, de én az igazságra vagyok kíváncsi – jegyezte meg, miközben Kate elhagyta az istállót, és a ház felé vette útját, ő pedig kitartón követte.

- El sem hinnéd, hogy a televízióból mi mindent magára szed az ember – ecsetelte könnyed hangon – egyszer például gégemetszést is csináltam – mesélt büszkén, majd megtorpant, és elhúzta száját – igaz, a fickó majdnem meghalt, de a gégemetszés sikerült – kacsintott Declan-re, aki döbbenten húzta fel a szemöldökét.

- Szórakozol velem? – kérdezte türelmetlenül, mire Kate felnevetett. Bár maga sem értette, hova tűnt belőle az a feszültség, mely néhány perccel korábban még gúzsba kötötte, most, hogy egy kicsit önmaga lehetett az istállóban, és nem kellett szerepet játszania, jobb kedve lett.

- Igen! – válaszolta nevetve, Declan arca pedig megenyhült, és rámosolygott – a húgom állatorvos. Elég gyakran láttam a kórházban, ahol dolgozik, tőle lestem el egy-két dolgot - folytatta, és furcsának érezte a helyzetet, hogy saját magáról beszél.

- Nem is tudtam, hogy van egy húgod – torpant meg ezúttal Declan – ezek szerint, nem sokkal fiatalabb nálad, ha már orvosként dolgozik.

- Csak állatorvos, semmi különleges – rántotta meg a vállát Kate – New Yorkban él, mint én…

- New York? Ott sok lóval nem lehet dolga – jegyezte meg a férfi, mire Kate megrázta a fejét.

- Nem, de számtalanszor láttam, hogy kezeli Kate a kutyák, vagy macskát sérüléseit – felelte, miközben odaértek a házhoz, és ő kényelmesen ült le a bejárati ajtó előtti lépcsőre, Declan pedig követte a példáját.

- Kate? – kérdezett vissza Declan, és a doktornő szíve nagyot dobbant, ahogy most először a férfi szájából hallotta a saját nevét. Nagyot nyelve bólintott, mire a férfi elmosolyodott. – Kim és Kate… mintha ikrek lennétek – tette hozzá, Kate pedig eljátszott a gondolattal, hogy bevallja neki, valóban így van, végül elvetette az ötletet, és csak megrántotta a vállát. – Közel álltok egymáshoz? – jött a következő kérdés, mire Kate keserű mosollyal szája szegletében rázta meg a fejét.

- Egyáltalán nem! Olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz – húzta fel lábait, és karjaival átkarolta őket, miközben hajába belekapott a feltámadt szél, zöldes-barna szeme pedig a távolba révedt. – Sosem értette, miért csinálom ezt a munkát, és gyanítom, nem is fogja soha! Szerinte, elvesztegetem a tehetségemet, mert más területen könnyebben boldogulnék – folytatta elgondolkodva, és észre sem vette, hogy Kate-ként mesél arról, hogyan viszonyul állatorvosi munkájához Kimberly. Úgy tűnt azonban, hogy ez Declan-nek nem tűnt fel, mert csak bólintott.

- Ellenzi, hogy a modell szakmában dolgozol? – kérdezte halkan, és csak ez a kérdés döbbentette rá a doktornőt, hogy most Kimként kell válaszolnia.

- Szerintem, csak irigykedik rám! Ő állatorvosként azzal tölti az idejét, hogy lázmérőt dugdos az állatok farába, míg én gazdag vagyok és híres – jelentette ki büszkén, miközben szinte hallotta, ahogy nővére becsmérlőn beszél munkájáról másoknak, noha ő hihetetlenül büszke volt rá. – Tudod, ő egészen hétköznapi – tette hozzá, és tekintetét a férfira emelte – semmi különleges nincs benne – fűzte mellé halkan, miközben magában azon gondolkodott, vajon, mit szólna Declan, ha megtudná, hogy éppen Kim húga mellett ül.

- Mindenkiben van valami különleges, csak meg kell találni – válaszolta ugyanolyan halkan Declan, majd mélyen a nő szemébe nézve elmosolyodott, és ujjbegyével lágyan simított végig annak arcán.