Éld az életem 19. rész

19. rész

Kate várakozón nézett rájuk, miközben Declan azon törte fejét, hogyan mászhatna ki ebből a szituációból. A régi Kimberly valószínűleg átsiklott volna ezen, sőt, egyenesen keresztülnézett volna rajtuk, és ügyet sem vetett volna arra, miről társalog a szomszéd és a testőr, az új Kimberly tekintete azonban villámokat szórna, ha megtudná, hogy egy vadidegennel beszélte meg kettőjük dolgát, és azt, hogy ő milyen reménytelenül vágyik rá.

- Szegény fiú aggodalmaskodik, hogy elkésünk a kóstolásról – mentette meg a helyzetet Anette olyan természetességgel a hangjában, hogy Declan szemöldöke elismerőn szaladt fel. – Éppen azt ecseteltem neki, amikor kijöttél, hogy csak rajta múlik, milyen gyorsan érünk oda – mosolygott a fiatal nőre, majd hirtelen elhallgatott, és összecsapta két tenyerét – Egek, kislányom! Gyönyörű vagy! – csendült fel csodálat a hangjából, mire Declan is odapillantott, és ajkára szerelmes mosoly költözött, ahogy végignézett a nőn. A fekete alkalmi nadrág tökéletesen simult keskeny csípőjére, melyet csak még jobban kiemelt a magas sarkú csizma. A fehér ing gallérját régimódi stílusban kissé feltűrte, ezzel kecses vonalú nyakára irányította a figyelmet, miközben dekoltázsánál nyitva hagyott néhány gombot, kellőképpen felingerelve bármelyik férfi kíváncsiságát, akinek odatévedt a tekintete. A fekete mellény, arany hímzéssel elegáns külsőt kölcsönzött megjelenésének, míg haját ezúttal is a fésű és ujjai összehangolásával formázta meg. Sminkjét most sem vitte túlzásba, ajka halvány rózsaszín rúzst kapott, zöldes-barna szemét pedig fekete szemceruzával emelte ki még inkább. Kate először szerényen elmosolyodott a bók hallatán, de amikor meglátta, hogy Anette tekintete figyelmeztetőn villan, meggondolta magát.

- Egy példát mondj, amikor nem vagyok az – kacsintott kihívón az idős asszonyra, akinek fülig ért a szája, ahogy meghallotta, hogy Kate ugyanabban az affektáló stílusban szólalt meg, ugyanazzal a pökhendi arckifejezéssel, magabiztos önteltséggel, ami Kimberly-t is jellemezte.

- Indulhatnánk végre? – kérdezte türelmetlen hangon Declan, mire Kate érdeklődve fordult felé.

- Valami baj van? – tette fel a kérdést ártatlan arccal, mire a férfi ingerülten szorította össze a száját. Először úgy tűnt, nem felel, végül mielőtt az ajtó felé indult volna, visszafordult.

- Ha már így kérdezed, igen! – tört fel belőle – először is, késésben vagyunk! Egy óra múlva már a cukrászdában kellene lennünk, ami a new york-i forgalomban lehetetlen lesz, én pedig utálok késni! – sorolta ujjain problémáit Declan – másodszor, a nélkül is elég feltűnő jelenség vagy, hogy erre még rápakolnál ezekkel a ruhákkal – mutatott végig sokatmondón a nőn, annak ellenére, hogy őt magát is lenyűgözte a látvány. – Harmadszor…

- Mi bajod a ruhámmal? Hozzám képest meglehetősen visszafogott – húzta ki magát büszkén Kate, amivel csak azt érte el, hogy telt keblein megfeszült az ing, odavonzva Declan tekintetét, aki visszatartotta tüdejében a levegőt, úgy szakította el pillantását a látványról.

- Túl… túlságosan… olyan… - dadogta mérgesen, a megfelelő szavakat keresve, és egyikük sem vette észre, Anette, milyen jól szórakozik kettejük harcán.

- Túl, túl… mi? – vesztette el a türelmét Kate is – attól, hogy a te ruhatárad olyan egyhangú, mint a hóolvadás, leszállhatnál az enyémről! – vágott vissza a nő, noha a férfi ezúttal is szívdöglesztően jól nézett ki a sötét farmernadrágban, és világoskék ingben, mely kiemelte sötétkék szemét, amiben most bosszúság cikázott.

- Mindenki téged fog bámulni – jegyezte meg rosszallón Declan, miközben arra gondolt, miért teszi pokollá az életét ez a nő. Nem értette, hogyan lehetséges az, hogy amíg olyan ruhákat hordott, amiből szinte mindene kilátszott, ő ügyet sem vetett rá, most pedig meglátja egy elegáns ing- nadrág-mellény együttesben, és majd’ szétveti a vágy, hogy megcsókolja, és magához szorítsa.

- Nagyon remélem! – vetette fel fejét magabiztosan mosolyogva Kate, Anette pedig alig bírta elfojtani nevetését, amikor Declan „ugye megmondtam” pillantást küldött felé, ezzel is arra utalva, hogy megint a régi Kimberly áll velük szemben.

- Örülök, hogy téged ez így felvillanyoz, de testőrként az én dolgom lesz levakarni rólad azt a sok majmot, hogy te nyugodtan kóstolgathasd a tortákat a szuper esküvődre! – csendült ki hangjából enyhe keserűség is a harag mellett, mire Kate unottan rántotta meg a vállát, ahogy Kim szokta tenni, ha számára elhanyagolható információt hall.

- Egy testőr élete csupa kihívás – felelte, miközben magára vette fekete műbőr kabátját, és az ajtó felé indult.

- Az lehet – motyogta Declan, amikor a nő már kilépett a folyosóra – de én ebbe a kihívásba lassan belepusztulok – tette hozzá halkan, mire érezte, hogy Anette törékeny keze megérinti a vállát, amit épphogy csak fel tudott érni.

- Ne feledje fiam! Arra a nőre koncentráljon, akit néhány napja ismer – kacsintott sejtelmesen a férfira, de mire az, kérdezhetett volna bármit, már el is tűnt mellőle.

Declan nem tévedett, amikor megjósolta, hogy késni fognak. New York hömpölygő délelőtti forgalma csak lassú lépésben engedte őket haladni, a város közlekedési technológiája nagy nehézségek árán tudott megbirkózni a rengeteg munkába igyekvő emberrel. A járdákon, mint egy hangyaboly dolgos munkásai nyüzsögtek az emberek, akik az autó helyett inkább a gyaloglást, vagy a tömegközlekedést választották a könnyebb haladás reményében. Az utat szótlanul tették meg a cukrászdáig, amely a nagyváros egyik elit negyedében kapott helyet. Declan profi, precíz mozdulattal állította le a fekete jaguárt az épület előtt, és szinte azonnal kitette hatósági igazolványát is, hogy elkerülje a büntetést, amíg bent vannak, majd sietve kiszállt az autóból, és először Anette-nek nyitotta ki az ajtót, hogy kezét nyújtva kisegítse, majd Kate felől is megismételte a mozdulatot. Ahogy beléptek egy hangulatos előtér fogadta őket, körberakva kis, három- négyfős asztalokkal, a helyiség végén pedig egy hosszú üvegpult kapott helyet, megtöltve ínycsiklandozó süteményekkel, tortaszeletekkel és marcipánfigurákkal, mindegyik a cukrászmesterek kézügyességét hirdetve. Az asztalok közül néhány már foglalt volt, fiatal párok ültek mögötte, előttük két-három tányéron különböző fajtájú és színű tortafalatok voltak. Minden bizonnyal ugyanazzal a céllal érkeztek, mint Kate, és figyelmüket nem is terelte el semmi a feladatukról. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, egy 40-es éveinek elején járó nő jelent meg, aki ugyanolyan fekete-fehér egyenruhát viselt, mint a pult mögött álló fiatal lányok, derekán a cukrászda nevét és címerét viselő köténnyel, mely megóvta ruháját az esetleges foltoktól. Egyenes tartása, szoros kontyba kötött fekete haja, és a szolid smink kifinomultságról árulkodott, de a barna szemeiben megjelenő kedvesség, és a barátságos mosoly, melyet feléjük küldött, elárulta, hogy a külcsín csak az újgazdag vendégeknek szól, lelke mélyén ugyanaz az egyszerű asszony maradt, aki a cukrászda indulásakor volt.

- Üdvözlöm Önöket az Édes Élet-ben! Elizabeth Drywer vagyok – nyújtotta ízlésesen kilakozott körmökben végződő ápolt kezét, amit Kate mosolyogva fogadott el – segíthetek? – kérdezte, de amikor Kate nyitotta volna a száját, Anette megelőzte.

- Tortakóstolásra jöttünk – jelentette ki olyan hangon, mintha legalábbis az ő esküvőjéről lenne szó, mire Elizabeth elgondolkodva ráncolta össze szépen ívelt szemöldökét.

- Időpontjuk van? – jött a következő kérdés, majd szabadkozva tette hozzá – ne haragudjanak, de nagyon sok a megrendelésünk, nehéz fejben tartani.

- Úgy érti, nem emlékszik ránk? – kérdezett vissza válasz helyett Anette kissé sértett hangon, mire a vele szemben álló még inkább zavarba jött, és kínosan elmosolyodott.

- Sajnálom… a férjem intézi az időpontfoglalást, és a megbeszéléseket – szólalt meg bocsánatkérő hangon, mire Kate megrázta fejét.

- Semmi baj, előfordul – nyugtatta meg az asszonyt, aki szimpatikussá vált a szemében, és életében először, örült, hogy ő jött ide, nem pedig a testvére, aki nyilván porig alázta volna szerencsétlent, amiért nem ismerte fel azonnal. – 9 órára volt időpontunk, sajnos a forgalom miatt egy kicsit késtünk. Azért még alkalmas? – kérdezte Kate megértő hangon, mire Declan, akinek eddig körbejárt a tekintete a helyiségben, hogy semmi ne kerülje el figyelmét, meglepetten nézett rá. A lakásban látott Kimberly eltűnt, és megint az állt előtte, aki bekúszott a szívébe, és nem hagyta nyugodni. Anette, mintha megérezte volna, mire gondol, sokatmondón húzta fel szemöldökét, és sejtelmesen elmosolyodott, de nem szólt semmit.

- Természetesen – bólintott Elizabeth – az asztalokat pontosan ezért mindig egy teljes órán át fenntartjuk – emelt le a pultról egy mappát, és egy sarokban lévő, négy személyes asztalhoz vezette őket, melyről rutinos mozdulattal kapta le a foglalt táblát. Declan előzékenyen húzta ki először Anette-nek, majd Kate-nek a széket, végül ő is helyet foglalt. – Kérhetek egy nevet, hogy kihúzhassam a várólistáról Önöket? – kérte az asszony, mialatt bekapcsolt tollal várakozott.

- Kimberly Cooper – adta meg automatikusan nővére nevét Kate, mire amaz, bólintott.

- Ő pedig a vőlegénye, Steven Ward – mutatott Anette Declan-re, amivel elérte, hogy mindketten szájtátva meredtek rá, és amikor Elizabeth ezt a nevet is lehúzta a listáról, és elment, hogy a megkóstolni ajánlott tortaszeletekkel térhessen vissza, egy emberként fordultak felé, dühös tekintettel.

- Anette! Mégis, mi a fenét csinál?! – kérdezték szinte egyszerre, mire az idős asszony vígan állta pillantásukat.

- Megoldok egy roppant kínos helyzetet – válaszolta büszkén, majd, amikor értetlenül néztek vissza rá, folytatta – nézzetek csak körül! Leszámítva egy asztalt, minden ifjú ara a vőlegényével érkezett. No, és te? – nézett számon kérő tekintettel Kate-re, aki kényelmetlenül kezdett feszengeni.

- Steve üzleti úton van… - felelte sértetten, mire Anette megrántotta a vállát.

- Én tudom, de ez nincs a homlokodra írva kislányom! A végén még azt hiszik, hogy a jövendőbelidet, fikarcnyit sem érdekli, milyen lesz az esküvő – magyarázta mindent tudó hangon – ezért a legjobb lesz, ha Mr. Scott úgy tesz, mintha ő lenne az izgatott vőlegény, aki alig várja, hogy megkóstolhassa élete szerelmével a tortákat – mosolygott győzelemittasan, majd átható tekintetét szinte belefúrta a sötétkék szemekbe. – Mi a válasza, fiacskám? Hajlandó bevállalni ezt az áldozatot, hogy megkíméljen egy ifjú hölgyet a szánakozó pillantásoktól? – tette fel a kérdést a férfinak, Declan pedig tanácstalanul nézett, hol a biztatón csillogó világoskék, hol a figyelmeztetőn villanó zöldes-barna szemekbe.