Éld az életem 22. rész

22. rész

Kate nagyot sóhajtva lépett be a lakásba, nyomában Anette-tel és Declan-nel. Minden vágya volt, hogy egy kicsit egyedül lehessen és elmerülhessen az önsajnálatban, de ahogy kabátját a fogasra akasztotta és látta, hogy Declan otthonosan mozogva lép beljebb, tudta, várnia kell még azzal, hogy gondolataival foglalkozhasson. Hiába emlékeztette magát többször is, hogy nem szabad élveznie a férfi csókját, nem szabad arra gondolnia, bárcsak önmaga lehetne, távol kell tartania magát tőle, agya, mint egy gonosz troll, újra és újra előhívta emlékeit.

- Ez csuda jó móka volt! – zökkentette ki gondolatai közül Anette hangja, aki ráncokkal barázdált arcán gyermeki mosollyal, lelkesen dörzsölte össze tenyerét. Le sem tagadhatta volna, mennyire tetszett neki a cukrászdai látogatás.

- Boldoggá tesz a tudat, hogy szerzett magának néhány kellemes órát – húzta el a száját szarkasztikusan Kate, aki ellentétben a nővel, szíve szerint most rögtön hazarángatta volna nővérét Párizsból – de legközelebb hagyja itthon a fantáziáját! – figyelmeztette szúrós tekintettel, mire Declan vidáman mosolygott rá.

- Én határozottan szimpatizálok Anette fantáziájával – kacsintott az idős nőre, aki boldogan mosolygott vissza rá – ha ez könnyebbé teszi a számodra, nekem is szerzett néhány kellemes percet – utalt az elcsattant csókra a férfi, és élvezettel figyelte, hogy célba talált, Kate fülig vörösödött a megjegyzést hallva.

- A te örömöd az utolsó, ami érdekel ezen a bolygón! – vetette oda foghegyről, de bosszúsan állapította meg, hogy Declan még csak zokon sem vette a kijelentést.

- Aranyos vagy, amikor dühöngsz – jegyezte meg kópés mosoly kíséretében, mire Kate mérgesen fújtatott egyet.

- Te direkt élvezed, hogy idegesítesz? – kérdezte, miközben megállt a férfi előtt, és csípőre tett kézzel fúrta zöldes-barna szemét a sötétkék tekintetbe.

- Igen – válaszolta nyugodt hangon Declan, állva a tüzes pillantást – kimondottan élvezem.

- Kislányom, nyilván nem úgy értette a fiatalember – próbálta csitítani a hangulatot Anette, aki eddig érdeklődve figyelte az eseményeket.

- De igen, pontosan úgy értettem – szögezte le a férfi, mire Kate összeszorította a száját.

- Utállak! – villant a szeme dühösen, mire Anette szája elnyílt meglepetésében.

- Ő sem úgy értette! – vetette közbe sietve az idős asszony, mire Declan magabiztosan futtatta végig tekintetét Kate alakján, aki érezte, hogy a pillantása szinte felperzseli a bőrét.

- Szeretnél utálni, de nem megy, ezért a helyzetet utálod, amibe keveredtél – tapintott rá a lényegre mérnöki pontossággal és figyelmét nem kerülte el, hogy a nő szemöldöke idegesen megrándul.

- Álmaidban! – vágott vissza Kate felszegett állal, mire Declan sokatmondó mosollyal nézett vissza rá.

- Ha ez az én álmom lenne, már nem volna rajtunk ruha – kacsintott Kate-re, aki felháborodottan kapkodott levegő után, Anette pedig alig bírta elfojtani nevetését.

- Tudod, mit? Igazad van! Ez az én álmom, méghozzá egy rémálom! – száguldott el a férfi mellett mérgesen, aki csak halkan nevetett, mialatt ő tovább morgolódott – csak egyszer az életben sikerülnének úgy a dolgaim, ahogy elképzelem! – vett elő a szekrényből egy poharat, és hideg vizet töltött bele, majd nagyot kortyolt.

- Kitartást, gyermekem, nemsokára vége ennek az egésznek – lépett mellé Anette, mire Kate nagyot sóhajtott. Elég volt ránéznie az idős asszonyra, hogy tudja, nem az esküvői előkészületekre, sokkal inkább a szerepcserére céloz.

- Nagyban megkönnyítené a helyzetemet, Anette, ha legközelebb csak néma megfigyelő lenne – kérte halkan, hogy az éppen telefonáló Declan ne hallja, mire a nő bűnbánó arccal húzta össze nyakát.

- Már akartam szólni… - kezdett bele torokköszörülés közepette, feszengő mosollyal szája szegletében – nem tudok veletek tartani a többi programon.

- Tessék?! – kiáltott fel kétségbeesetten Kate. Annak ellenére, hogy nem volt boldog attól a színdarabtól, amit a cukrászdában rendezett az asszony, a világért sem óhajtott volna kettesben maradni Declan-nel, és remélte, hogy a nő jelenléte megelőzi az olyan helyzeteket, mint a kora reggeli, amikor csak egy hajszál választotta el attól, hogy a karjaiba omoljon. – Egy pillanat! – fonta ujjait a vékony, csontos kar köré, és egészen a konyha belsejébe húzta a nőt – Azt mondta, segít nekem ebben az őrületben! Azt ígérte, mindig a nyakunkon lesz majd, hogy Declan véletlenül se próbálkozzon! – emlékeztette idegesen, miközben Anette végig bólogatott, így jelezve, hogy minden szóra pontosan emlékszik.

- Kislányom, öreg vagyok, de nem szenilis! Tisztán rémlik, mit ígértem, de reggel hívott a húgom, és szüksége van rám a szülésnél – hazudta játszi könnyedséggel a hangjában, mire Kate szemei elkerekedtek, és bizalmatlanul nézett végig rajta.

- A szülésnél? Hány éves a húga, Anette? – kérdezte gyanakodva, mire az, komolyan nézett vissza rá.

- 68 múlt áprilisban – válaszolta nyugodt hangon, majd azonnal hozzátette –gondolhatod, milyen nehéz szülés lesz ez – bólogatott könnyes szemmel, Kate pedig hitetlenkedve rázta meg a fejét, miközben megállapította, hogy nem véletlenül vitte haza a nő az Emmy díjat.

- Anette, ne nézzen hülyének! – suttogott mérgesen, mialatt fél szemmel Declan-t figyelte – 68 évesen kizártnak tartom, hogy szülni fog!

- Jaj, nem is ő, hanem a kutyája – nevetett fel Anette huncutul – tudod, egy kis yorkie-ja van, hat kölyköt vár szegény állat, és Debbie-nek elkél a segítségem, hogy világra jöjjenek a kis csöppségek – magyarázta ártatlan képpel, mire Kate összehúzott szemmel nézett rá.

- Tudja, ez érdekes – rágcsálta alsó ajkát elgondolkodva – átlagban egy yorkshire terrier 1 vagy maximum 3-4 kölyköt ellik. Ritkán előfordul nagyobb számú szaporulat, de ilyen esetben mindig állatorvosi segítség kell, tekintve a kutya kis tömegét, és testfelépítését – felelte komoly hangon a nő – ha az Ön húga kutyájánál hat kölyök várható, mint mondta, akkor nyilván kórházban fog elleni, ez esetben pedig…

- No, nézd csak! Szupermodell kinézet Wikipedia aggyal – szorította össze száját durcásan Anette, amiért lebukott a füllentéssel –ha tudom, hogy egy yorkie szakértőt sodor az utamba a szél, mást találok ki – fonta keresztbe karjait mellei előtt.

- Történetesen állatorvos vagyok – közölte szenvtelen hangon Kate, és elégedetten látta, hogy Anette bosszúsan húzza el a száját – most pedig, ki vele! Miért akar kihátrálni az egyezségből? – szegezte neki a kérdést szigorú tekintettel, mire az idős asszony kínosan kezdett mocorogni.

- Mi lesz a holnapi program? – mentette meg a helyzetet Declan, aki befejezte a beszélgetést, és mit sem sejtve arról, mi zajlott le a konyhában néhány perccel korábban, érdeklődve nézett rájuk.

- Akármi is lesz, én sajnos, nem tudok csatlakozni – fújta ki tüdejéből megkönnyebbülten a levegőt Anette, majd látványosan arany karórájára pillantott – nohát, hogy elszaladt az idő! Már rég otthon kéne lennem! – tette hozzá látszólag riadtan, mintha valóban késésben lenne, és útját azonnal a bejárati ajtó felé vette.

- Anette! – szólt utána figyelmeztető hangsúllyal Kate, de a nő meg sem fordult, csak intésre emelte jobb karját – Anette! – ismételte meg ezúttal emeltebb hangon, de amaz csak biztató mosollyal visszafordult az ajtóból.

- Minden jót gyerekek! – kacsintott rájuk komiszul, majd távozott, mit sem törődve Kate bosszús, és Declan csodálkozó tekintetével. Amint kettesben maradtak, csend telepedett a szobára, a férfi pedig, mintha megérezte volna a feszültséget, zavartan túrt bele hajába, odavonzva ezzel a nő pillantását.

- Mi történt? Úgy tudtam, mindenhova elkísér majd minket, hogy ne kelljen itthon unatkoznia – jegyezte meg, és hangjából jól kivehető volt, egyáltalán nem töltötte el boldogsággal ez a tudat.

- A képzeletbeli húga képzeletbeli kutyája ellik, emiatt sürgősen el kell utaznia – válaszolta gúnyosan Kate, mialatt fogta a pohár vizet, és letelepedett a kanapéra. Fáradtan dobta fel lábát az asztalra, és észre sem vette, ez a mozdulat mennyire elüt attól, ahogy Kimberly helyezte volna kényelembe magát. Declan halvány mosoly kíséretében követte tekintetével, majd közelebb sétált.

- Mint mondtam, határozottan szimpatizálok Anette fantáziájával – felelte vidám hangon, egyértelművé téve a nő számára, mennyire örül, hogy ismét kettesben lehetnek.

- Tudod mit? Szerintem is jobb, ha nem fontoskodik körülöttünk – jelentette ki magabiztosan Kate, mire Declan meglepetten húzta fel szemöldökét.

- Valóban? Azt hittem, az egész egy trükk, hogy távol tudj maradni tőlem – tapintott ismét a lényegre, ami lassan már az őrületbe kergette az ifjú doktornőt. Kimondottan utálta, hogy a férfi mindig a legjobb ösztönnel érez rá a dolgokra.

- Először is, ne ájulj el, nem olyan nehéz távol maradnom tőled, hogy ne tudjam megállni egyedül is –vetette oda mérgesen, bár nem a férfira, sokkal inkább azért volt dühös, hogy ennyire átlátszó volt a kis tervük Anett-tel. – Másodszor, azért nem hat meg Anette távolléte, mert így legalább megkímélem magam egy újabb ötletes színjátéktól.

- Színjáték? – kérdezett vissza komolyan a férfi, miközben leült mellé az ágyra, és mélyen a szemébe nézett. – Ennyi lett volna? – jött a következő kérdés, mire Kate érezte, hogy ideges lesz, és kiszárad a szája. Szíve szerint, ösztönösen húzódott volna arrébb, de azzal csak elismerte volna a férfi számára, hogy hatással van rá.

- Mi más? Nem vagy a vőlegényem, én pedig nem a te menyasszonyod vagyok – válaszolta halkan, mire Declan még közelebb hajolt, és kezével finoman cirógatott végig a nő meztelen alkarján.