Éld az életem 16. rész

16. rész

Kate szemöldök ráncolva nézte a 70-es éveinek elején járó hölgyet, aki korát meghazudtoló fürgeséggel közelített felé a folyosó túloldaláról. Őszes hajába lilás színbe futó melír csíkok voltak, fekete keretes szemüvege kiemelte élénkre sminkelt szemhéját, míg a vérvörös rúzs fogorvosok keze munkáját dicsérő fogaira irányította a figyelmet. Törékeny kezében egy halom levelet lóbált, miközben hangja harsányan vágott bele a folyosó csendjébe.

- Kimberly! Drágaságom! – ismételte meg ikertestvére nevét, mire Kate idegesen mosolygott vissza rá. – Úgy eltűntél, azt sem tudtam, merre vagy! – ért oda hozzájuk, és könnyed természetességgel ölelte magához a nőt, aki meglepetten fonta karjait a csontos vállak köré, melyek szinte átszúrták a világos színű kosztümkabátot. Az alacsony, vékony testalkatú asszony épphogy Kate mellkasáig ért, de apró termete ellenére olyan erővel szorította magához, hogy a doktornő úgy érezte, kifut a vér belőle.

- Vidékre kellett utaznom – hámozta ki magát az ölelésből Kate, mire az idegen nő megértőn bólogatott, majd világoskék szeme kutatón nézett végig Declan-en, aki eddig kíváncsian figyelte az eseményeket.

- Bemutatsz az úrnak? – kérdezte, mire Kate hezitálni látszott. Azzal még nem lett volna gondja, hogy Declan-t bemutassa a nőnek, de fordítva már nehézségekbe ütközött, mivel fogalma sem volt róla, hogy hívják az előtte állót.

- Hogyne… - köszörülte meg torkát, mialatt fohászkodni kezdett az égiekhez, hogy mentsék meg ebből az egyre kínosabb helyzetből – Declan Scott, a testőröm – mutatott a férfira, aki udvariasan bólintott az idős nő felé – ő pedig… szóval, mi egy házban lakunk, és… - dadogta Kate, mire Declan gyanakodva húzta össze szemöldökét, az asszony azonban elvesztette a türelmét, és mielőtt még inkább belebonyolódott volna Kate a mondatába, előrébb lépett.

- Anette Kentwood vagyok – nyújtotta csontosan vékony kezét a férfi felé, aki mosolyogva fogadta el – meg kell mondjam, én a helyedben élnék a csere lehetőségével – súgta oda Kate-nek az asszony, mire annak elnyílt a szája meglepetésében.

- Hogy mondta? – kérdezett vissza Declan, mivel nem minden szót értett tisztán, de Anette már nem is figyelt rá, csak a nőhöz intézte szavait.

- Összegyűjtöttem a postádat, amíg távol voltál. Természetesen, egy halom rajongói levél van közte, meg néhány számla – nyújtotta a fiatal nő felé a köteget.

- Köszönöm, Anette – mosolygott szomszédasszonyára kedvesen Kate, és figyelmét elkerülte, hogy annak meglepetten csillan meg a szeme. Mialatt átvette a leveleket, szeme észrevétlenül vándorolt a címzetthez, és tüdejéből hangtalanul távozott a megkönnyebbült sóhaj, amikor elolvasta nővére pontos címét, emelettel és lakásajtószámmal együtt.

- Később meglátogatlak, Kincsem – simogatta meg Anette a kezét, ő pedig tétován bólintott, majd elindult a 329-es lakás felé. Amikor átlépte a küszöböt, és Declan is követni akarta, hirtelen megperdült, és jobb kezének mutatóujjával megbökve a széles mellkast, kényszerítette megállásra azt.

- Itt az ajtó! Épségben megérkeztem, viszlát! – köszönt el kimért hangon, mire Declan egy pillanatig hezitált, mint, aki nem tudja, mi tévő legyen, végül megadta magát, és hátrébb lépett.

- Holnap reggel 8-ra érted jövök – válaszolta ugyanolyan hivatalos hangon, és amikor Kate értetlenül nézett vissza rá, folytatta – tortakóstolás, emlékszel?

- Persze, hogy emlékszem rá, csak nem értem, minek kellenél te oda? A gyomorrontástól is neked kell megvédeni? – kérdezte szemtelenül, mire Declan örömtelenül húzta el száját.

- Nagyon vicces – jegyezte meg egy grimasz kíséretében – a cukrászda a West Side-on van, ami egy igen forgalmas környék. Gondolom, nem szeretnéd, ha egy fotós lencsevégre kapna, ahogy leeszed magad csoki tortával.

- Több mint 20 éve partedli nélkül eszem, és képzeld, egész jól megy! Nincs szükségem a társaságodra! – vágott vissza Kate bosszúsan, és Declan nem tudta elszakítani a pillantását a zöldes-barna szemektől, melyekben ugyanaz a villám cikázott, mint, amikor leszállt a Dallasi gépről.

- Megértem, hogy le akarsz rázni, elég kellemetlen lehet úgy intézni az esküvőt, hogy közben egy másik férfi foglalja le a gondolataidat – jegyezte meg magabiztosan Declan, amivel elérte, hogy Kate csípőre tette a kezét.

- Le akarlak rázni, mert szeretnék végre egyszer úgy levegőt venni, hogy nem szívod el az oxigén felét! – vetette oda összehúzott szemmel.

- Holnap itt leszek, akár tetszik, akár nem! – ismételte meg korábbi kijelentését határozottan a férfi, majd a választ meg sem várva, elviharzott, a nő pedig magában mérgelődve csapta be az ajtót.

- Öntelt, egoista, beképzelt, felfuvalkodott hólyag! – szidta a férfit dühösen, majd nagyot sóhajtott, és homlokát a barna ajtónak támasztva, halkabban folytatta – csak ne lennél ilyen átkozottul jóképű – suttogta elgyötört hangon, majd nagy levegőt vett, és kihúzta magát. – Szedd össze magad, Kate! Elvégezted az orvosit, Magna cum laude! Vizsgaidőszakban hetekig kibírtad két-három óra alvással! Ezt a néhány napot már elvegetálod! – jelentette ki, miközben beljebb lépett a lakásba, és alsó ajkát rágcsálva térképezte fel azt. A nappali legalább akkora volt, mint az ő egész kuckója. Hófehér falaival inkább hasonlított egy steril szobára, mint otthonos helyre, ahol az ember leül a barátaival filmet nézni, vagy egy jót beszélgetni. A színben tökéletesen a falhoz passzoló, fehér bőrkanapé nem tűnt túl kényelmesnek, ahogy a garnitúrához tartozó fotelok sem. Az üveglapú dohányzóasztallal szemben kapott helyet a falra erősített LCD tv, aminek akkora képernyője volt, hogy Kate szinte látta maga előtt, ahogy egy tenisz meccs közvetítésnél görcsöt kap a nyaka. A szoba két oldalán szintén üveglapú polcok sorakoztak, rajta egy-két fénykép a családról, és töménytelen mennyiségű fotó nővéréről, és Steve-ről. Ahogy pillantása feljebb vándorolt, tekintete találkozott a falakat díszítő címlapfotókkal, amiről szakasztott mása mosolygott le rá, hol elegáns kosztümben egy stúdióból, hol pedig fürdőruhában egy csodálatos tengerpartról, megint másik képen pedig bundában valahol Aspen hegyei között. A nappaliból két ajtó vezetett a lakás további helyiségei felé. Az egyik a hálószobába, a másik a vendégszobába, melyek mindegyikéhez saját fürdőszoba tartozott. Mindkettő hatalmas volt, és hasonlóan ízlésesen, de személytelenül berendezett, mint a nappali. Kate a vendégszobát választotta, és az óriási ágyra ledobva bőröndjét, a szemben lévő gardróbhoz lépett, hogy aztán villámgyorsan teleszórja ruháival. Annak ellenére, hogy Kim felajánlotta a ruhatárát, neki esze ágában sem volt azokban a holmikban megjelenni bárhol. Még a gondolatától is kirázta a hideg, hogy egyet is magára aggasson közülük. Amikor végzett a pakolással, gyorsan ledobálta magáról a szűk kosztümkabátot, a fehér selyemblúzt, és a szoknyát, hogy kényelmes pamut nadrágra, és laza pólóra cserélje. Korgó gyomra figyelmeztette, hogy ideje harapnia valamit, így útját a konyha felé vette, mely fémszínű bútorokkal volt tele. A gáztűzhely, a mikró, a hűtőszekrény, mindegyik kivétel nélkül szürke színű volt, és összességében ridegséget árasztott, beleértve a márvány konyhapultot, amelyen jól látszott, nem sokat használták az elmúlt időszakban. Kate az esélytelenek nyugalmával tárta szélesre a hűtő ajtaját, és lemondón sóhajtott, amikor meglátta annak tartalmát. – Kizárt, hogy én ebből bármit a számba vegyek! – jelentette ki, és látványosan rázkódott meg a halkonzerv, a kaviár, és a fürjtojás látványától. Egy határozott mozdulattal vágta be az ajtót, és gondolkodás nélkül lépett a telefonhoz. Néhány perccel később elégedetten hanyatlott le a kanapéra, mely meglepően kényelmes volt kinézete ellenére, és dobta fel fehér zokniba bújtatott lábát a dohányzóasztalra, majd a televízióban váltogatni kezdte a csatornákat, miközben gondolataiban a nem olyan régen megrendelt pizza vette át a főszerepet. Éppen elképzelte, ahogy degeszre tömi magát, és két nap után végre tisztességesen jól lakik, ahogy egy normális embernek illik, amikor kopogtattak az ajtón, ő pedig várakozó örömmel az arcán tárta szélesre a futár előtt. Ajkára fagyott azonban a mosoly, amikor meglátta, hogy a fiatal fiú helyett, akire számított, Anette áll az ajtóban.

- Mást vártál, Kedvesem? – kérdezte az asszony mosolyogva, majd invitálás nélkül beljebb lépett a lakásban, és tekintete érdeklődőn futott körbe – kicsit hideg, de szép – jegyezte meg közönyös hangon.

- Igazából, csak az ételfutárt – válaszolta Kate, eltitkolva, hogy a pizzáját várta. Fogalma sem volt, mennyire illene Kimhez, hogy pizzát rendel, de azt érezte, hogy éhen fog halni hamarosan, ha nem ehet végre egy kiadósat.

- Ne aggódj, nem rabolom sokáig az idődet, csak egy kérdést szeretnék feltenni neked - huppant le a kanapéra Anette, kényelembe helyezve magát, ami szöges ellentétet mutatott azzal, amit mondott.

- Nem érne rá később? – kérdezte Kate kényszeredett mosoly kíséretében, mialatt sután az órájára pillantott. A futár bármelyik percben megérkezhetett, és egyáltalán nem akarta, hogy szomszédja tanúja legyen, ahogy állítólagos modellként a falánkság oltárán áldoz.

- Elméletben ráérne – gondolkodott el az asszony, de amikor Kate már fellélegzett volna, hozzátette – de szétvet a kíváncsiság, hogy ki lehetsz, ezért nem bírok várni! – közölte halálos nyugalommal, és világítóan kék szemét egy percre sem vette le az előtte álló nőről, akinek kifutott arcából a vér. – Jól hallottad, Kedvesem. Az érdekel, hogy hívnak, és mit keresel Kimberly Cooper lakásában, egy testőr társaságában, akinek gyanítom, fogalma sincs arról, hogy nem a szupermodellt védi. A másik kérdésem pedig, hogy az ördögbe nézhetsz ki pont úgy, amikor nem ő vagy! – fűzte még hozzá, majd várakozón dőlt hátra, és vékony karjait keresztbefonta maga előtt, így jelezve, hogy egy tapodtat sem mozdul, amíg választ nem kap.

- De… mégis, hogyan? – nyögte Kate az első kérdést, ami eszébe jutott, miközben fejében kavarogtak a gondolatok, a félelem pedig gúzsba kötötte, amiért megbukott az álca. Nem értette, hogyan lehetséges, hogy az előtte ülő asszony néhány perc alatt leszűrte, hogy ő nem az ikertestvére, míg ugyanez Declan-nek két teljes nap alatt sem sikerült, noha előtte majdnem egy hónapig védte testvérét.

- Először is, a keresztnevemen szólítottál, amit az igazi Kimberly sosem tett – emelte fel csontos mutatóujját Anette a számoláshoz, Kate pedig elmormolt egy szitkot, amiért a nő közvetlensége csapdába csalta, neki meg eszébe sem jutott, hogy valójában, milyen kapcsolat lehet ikre és az asszony között. – Szerintem, fogalma sincs róla, mi a teljes nevem. Másodszor, amikor átadtam a postádat, megköszönted – rántotta ki gondolatai közül Anette vékony, de annál határozottabb hangja – a hasonmásod még életében nem köszönt meg semmit senkinek, nemhogy nekem – húzta vidám mosolyra az ajkát, mint, akit egyáltalán nem is zavar ez a tény. – Úgyis fogalmazhatnék, hogy kimondottan utál, ezért minden teketória nélkül ordította volna le a fejem még a jóképű idegen előtt is, amiért a levelei között matattam.

- De… utálja? Hiszen megölelt! – szembesítette sértetten Kate az idős asszonyt, mintha őt tenné felelőssé azért, hogy fény derült a titkára, mire Anette kópésan mosolygott vissza rá.

- Ez benne a legjobb! A szíve mélyéről utál, mert szerinte, pletykás öregasszony vagyok, de ha közönsége akad, boldogan játssza el a bájos szomszédot. Ezért mindig azzal bosszantom, hogy amikor nincs egyedül, kiprovokálom, hogy kedves legyen velem, és még meg is ölelem, had szenvedjen – kacagott fel olyan lelkesedéssel a hangjában, mint egy csibész gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és megúszta a büntetést. – A te ölelésedben kislányom, semmi kényszer nem volt, a meglepettségen kívül, és a mosolyod is őszinte volt, nyomokban sem hasonlított ahhoz a vicsorgásra, amit a modell másolatod erőltet magára, amikor meglát.

- Ennyi? Ezek buktattak le? – kérdezte csüggedten Kate, miközben ő is lehanyatlott a kanapéra az asszony mellé, mire az, bólintott.

- Igen, drágám, ennyi – válaszolta, majd komolyan hozzátette – és még valami – hagyta nyitva a mondatot, és amikor Kate rápillantott, ráncokkal barázdált kezével lágyan, anyáskodva simított végig arcán – van egy kis gödör az arcod jobb oldalán, amikor mosolyogsz. A hasonmásodnak ez a bal felén van. De azt hiszem, a legbeszédesebb a tekinteted volt.

- A tekintetem? – értetlenkedett Kate, összehúzva szépen ívelt szemöldökét, mire Anette elmosolyodott.

- Igen. Nem gőg, és dac volt a szemeidben, amikor belenéztem, hanem kedvesség, és érdeklődés. Akkor már biztos voltam benne, hogy nem Kimberly Cooper áll előttem – ért mondandója végére, majd levette szemüvegét, és miközben egy fehér zsebkendővel törölgetni kezdte róla a láthatatlan koszt, várakozón nézett Kate-re – most pedig, várom a történetet. Lehetőleg, minden apró részletről számolj be, beleértve ezt a csodafickót is, aki az ajtóig kísért – kacsintott a doktornőre, aki lemondón sóhajtva temette kezébe arcát.