17.
rész
Anette türelmes megértéssel pihentette
világítóan kék szemét a csüggedten mellette ülő fiatal nőn, miközben az,
nagyokat sóhajtva gondolkodott, honnan is kezdje történetét. Amikor a csend már
szinte tapinthatóvá, és elviselhetetlenné vált, Anette finoman megköszörülte
torkát.
- Nekem
van egy elméletem – jegyezte meg halkan, amivel elérte, hogy Kate kíváncsian nézett
fel rá kezei mögül, ő pedig folytatta – C.I.A ügynök vagy, akinek átszabták az
arcát, igaz? – kérdezte hamiskás mosollyal az ajkán, és amikor a nő egyik
szemöldökét felhúzva úgy nézett rá, mint egy esze hagyottra, lemondón
legyintett. – Igazad van! Mit akarna a C.I.A Kimberly Cooper-től! Ha gondolod,
kitalálok egy másikat – vont vállat nyugodtan az idős asszony, majd kedvesen
nyúlt Kate álla alá, így belenézve a szomorkásan csillogó zöldes-barna szemekbe
– vagy el is mondhatod az igazat, és talán még segíteni is tudnék – tette hozzá,
mire elgyötört sóhajt kapott válaszul. Kate-nek be kellett látnia, hogy
elvesztette a csatát Anette-tel szemben, már akkor, amikor az, rájött az
álcára, és úgy érezte, még jól is jön neki, ha valakivel kibeszélheti
kétségeit, félelmeit. Esélyt látott a nőben arra, hogy ne végezze a
pszichiátrián záros határidőn belül, így döntött, és nagyot nyelve állt fel a
kanapéról.
- Katherine
Cooper vagyok – nyögte ki nevét – Kim ikerhúga – tette hozzá, mire az idős asszony
csalódottan húzta el a száját.
- Ennyi?
Ikrek vagytok? Helyet cseréltetek? – kérdezte lesújtva, majd fejét ingatva
fűzte hozzá – ez sokkal soványabb sztori lesz, mint, amire számítottam.
- Higgye
el, nekem így is elég izgalmasra sikeredett – tört fel Kate-ből, miközben
kiment a konyhába, és két pohárban ásványvizet hozott a nappaliba.
- Kislányom,
mi lenne, ha tekintettel lennél a koromra, és nem rébuszokban beszélnél? – emelte
szájához a poharat, és miután nagyot kortyolt belőle, folytatta – elmúltak már
azok az idők, amikor néhány mondatfoszlányból egy egész történetet fabrikáltam
össze – dőlt hátra, és karba font kézzel várta, hogy Kate belefogjon.
- Kimnek
nemsokára esküvője lesz, egész pontosan, egy hónap múlva… - kezdett hozzá a
meséléshez Kate, miközben kezében kissé idegesen forgatta az üvegpoharat – a
vőlegényének azt ígérte, mindent elintéz ezzel kapcsolatban, ehelyett Párizsba
utazott egy fotózásra, engem meg rávett, hogy vegyem át a helyét arra a két
hétre, amíg távol van, és intézkedjek helyette mindenben – fogta rövidre a
történetet, mire Anette továbbra is némán meredt rá.
- Ebből
a sztoriból én nem csinálnék filmet – jegyezte meg unott hangon, mire a zöldes-barna
szemek döbbenten néztek rá – nem látom, hol itt az izgalom, amiről meséltél –
szabadkozott bocsánatkérő mosollyal szája szegletében.
- Kim
azt ígérte, senki előtt nem kell úgy tennem, mintha ő lennék – magyarázta egyre
ingerültebben Kate, ahogy mindinkább belelovallta magát haragjába. Haragudott a
helyzetre, önmagára, amiért nem tudta tisztességesen betartani ígéretét,
haragudott Declan-re, amiért vonzalmat érzett iránta, és benne is
felébresztette a vágyat, de legfőképpen Kimre haragudott, amiért belerángatta
az egész őrültségbe. – Ehhez képest, már a dallasi reptéren rám szállt egy
újságíró, aztán meg ott van Declan, aki mint testőr úton útfélen a nyomomban
liheg, és aki már egy hónapja védte a nővéremet, tehát ismeri, mint a rossz
pénzt! Erről persze, az én drága testvérem elfelejtett szólni! Aztán jött maga,
aki cirka három perc alatt levágta, hogy a külső hasonlóságon kívül, semmi
közös nincs bennünk Kimmel! – hadarta egy levegővel, miközben Anette érdeklődve
hallgatta. Amikor úgy érezte, hogy vége a szóáradatnak, elgondolkodva
hümmögött.
- Nem
hinném, hogy ez a Declan gyerek olyan jól ismerné a nővéredet, mint hiszed,
Kedvesem – jegyezte meg óvatosan – ha bármikor is érdeklődött volna iránta, ő
is észrevette volna azokat a különbségeket, amiket én.
- Észrevette!
Ez a legnagyobb gondom! – hanyatlott hátra a kanapéra Kate, miközben arcát egy
díszpárnába temetette – feltűnt neki, hogy nem vagyok olyan sekélyes,
felszínes, és önző, mint Kim, és most azt hiszi, ez az igazi énem, és csak a
külvilág felé játszom meg magam! – dörmögte a párnába kétségbeesetten, mire
Anette megértőn bólogatott.
- Ha
jól értem, az új Kimberly Cooper szimpatikus lett neki – érzett rá
hajszálpontosan a helyzetre az idős asszony, mire Kate kikukucskált a párna
alól.
- Szimpatikus?
– kérdezett vissza Kate, majd lehunyta szemét, és agya előhívta mindkét csókjuk
emlékképeit, amitől még most is libabőrössé vált – fogalmazzunk így… - nyelt
nagyot, újra elrejtve a párna mögé vörössé váló arcát, mire Anette elnyomta a
mosolyát.
- Tehát
ez a probléma – vonta le következtetéseit az asszony – érdeklődik irántad, amit
nem akarsz elfogadni, mert nem viszonzod.
- Semmit
sem szeretnék jobban, mint elfogadni – vallotta be Kate halkan, miközben ismét
Anette-re pillantott, majd zöldes-barna szeme könnyes lett, amikor folytatta –
de nem tehetem! Addig nem, amíg Kim bőrében kell lennem! Neki vőlegénye van,
hamarosan férjhez megy, miközben én, aki az ő szerepét játszom, belepusztulok,
hogy nem lehetek azzal a férfival, akit… - harapta el a mondat végét Kate, miközben
szemét lehunyva ébredt rá, mit is akart mondani. Igen, beleszeretett. Szíve
legmélyéről szerette Declan Scott-ot, amitől csak még fájdalmasabbá vált, hogy
nem adhatta át magát ennek az érzésnek.
- Rendben,
azt hiszem, így már tényleg sokkal izgalmasabb a történet – jegyezte meg gyakorlatias
hangon Anette, majd amikor végignézett a fiatal nőn, együtt érzőn simogatta meg
kezét – mondd el az igazat, kislányom!
- Nem
tehetem – nyögte szomorú hangon Kate – megígértem Kimnek, hogy tartom a szám
Steve miatt, és nem tudom, ha Declan megtudná, hogy csak játszottam…
- Először
is! – emelte fel jobb kezének mutatóujját Anette, így elnémítva a nőt – a
testvéri hűségnek is vannak határai! Kimnek nem lett volna szabad ilyen
helyzetbe hoznia téged! - jelentette ki olyan hangon, mint egy jóságos, de
szigorú nagymama, aki éppen unokáit veszi elő egy csínytevés miatt – másodszor,
nem játszottál! Ha játszottál volna, ahogy kell, ez a fiú sosem kezdett volna
érdeklődni irántad, mert továbbra is olyannak látott volna, amilyen Kim. De te
magadat adtad! Nem játszottál, Katherine! – mondta ki a lány teljes nevét az
idős nő annyi szeretettel és kedvességgel a hangjában, hogy Kate érezte,
elérzékenyül. Néhány percig úgy tűnt, megfontolja Anette szavait, és hajlik rá,
hogy igazat adjon neki, aztán felrémlett előtte Kim kétségbeesett arca, ahogy
arra kéri, segítsen neki, és megrázta a fejét.
- Ígéretet
tettem! – jelentette ki határozott hangon, és Anette azonnal látta, hogy nem
fogja tudni lebeszélni a folytatásról – elkezdtem, végig is csinálom! Ha minden
igaz, már csak másfél hét van hátra!
- Hogy
akarsz ellenállni annak, amit ez a fiú iránt érzel? – kérdezte nyugodtan, mire
Kate felsóhajtott.
- Emlékeztetem
magam arra, hogy miért vagyok itt – válaszolta nem túl magabiztosan, mire
Anette megrázta a fejét.
- Majd
én segítek – jelentette ki határozottan, és amikor Kate döbbenten nézett rá,
folytatta – a minimálisra kell csökkenteni azon lehetőségek számát, amikor
kettesben vagytok! Mikor találkoztok legközelebb? – kérdezte felvillanyozva,
mire az ifjú doktornő kételkedve húzta el a száját. Arcán látszott, egyáltalán
nem tartja jó ötletnek, amit az idős asszony kitervelt, de nem törődött
ösztöneivel, válaszolt.
- Holnap
reggel 8-ra értem jön, tortakóstolásra kell mennünk – felelte, majd azonnal
kérdezte – hogy érti, hogy nem maradhatunk kettesben?
- Elkísérlek
benneteket! – húzta ki magát fontossága teljes tudatában Anette – amolyan gardedám
leszek melletted! Ha ez a Declan fiú nem érti, miért cipeltek magatokkal, majd
azt mondjuk, hogy megsajnáltál, amiért folyton itthon ülök – kacsintott rá
hamiskásan, éppen akkor, amikor csengettek – szerintem, megjött a pizzád –
mutatott az ajtó irányába, beletrafálva kiváló érzékkel, hogy milyen ételt
rendelt magának a nő.
- Honnan
tudja, hogy pizza? – kérdezte álmélkodva Kate, mire az, megvonta a vállát.
- Ráhibáztam
– nevetett rá Anette, majd hozzátette – olyan lánynak tűnsz, aki a salátát meghagyja
a nyulaknak, és jobb szereti, ha rendes étel van a tányérján – lépkedett az
ajtó felé, Kate pedig szorosan a nyomában. Ahogy kinyitotta az ajtót, egy 20-as
éveinek elején járó, sötét hajú, vékony testalkatú fiúval találta szemben
magát, aki dús haját piros baseball sapka alá rejtette. Szintén vörös színű
kabátján hatalmas betűkkel volt olvasható a pizzéria neve, jobb kezében pedig
egy hatalmas dobozt egyensúlyozott. Amikor meglátta, ki nyitott ajtót, elkerekedtek
a szemei, és nagyot nyelt.
- Úristen!
Kimberly Cooper! – dadogta idegesen, és a pizza a földön landolt volna, ha
Anette korát meghazudtoló fürgeséggel nem kap utána – ha ezt a srácoknak
elmesélem! A szupermodellek is esznek pizzát! – vihogott fel, mire Kate elhúzta
a száját, és éppen megszólalt volna, amikor Anette megelőzte.
- Higgadj
le fiam, a pizza nekem lesz! – hűtötte le a fiú jókedvét, miközben Kate egy 50
dolláros bankjegyet csúsztatott annak kezébe.
- Kaphatok
egy autogramot? – kérdezte kezét tördelve a srác, mire Kate nehezen bólintott,
és szája elnyílt meglepetésében, amikor az, előhúzott a pénztárcájából egy
meggyűrt, láthatólag sokat tapogatott fényképet. A fotón Kimberly volt látható,
két részes fürdőruhában, mely alig takart valamit formás testéből, ahogy egy
homokos tengerparton, közvetlenül a bódítóan kék, nyílt víz előtt, pálmafák
árnyékában mosolyog a kamerába. Kate megrázta fejét, és miközben hálát adott az
égnek, hogy annak idején számtalan fotót segített dedikálni nővérének, melyeket
levélben kértek a rajongók, rutinos mozdulatokkal firkantotta alá Kim nevét.
Amikor visszaadta a kis fotót, a fiatal srác réveteg mosollyal az ajkán
távozott, és ugyanezt készült tenni Anette is, miután a dobozt letette a
nappali asztalra.
- Nyolc
előtt én is itt leszek – szólt vissza válla mögött, és már éppen kilépett volna
az ajtón, amikor Kate hangja megállásra kényszerítette.
- Várjon!
Ugye, nem fogja elszólni magát Declan előtt, hogy ki vagyok valójában? –
kérdezte aggodalmasan, mire Anette magabiztosan elmosolyodott.
- Kislányom!
50 évig űztem a színészet mesterségét. Ez alatt kétszer jelöltek Oscar-díjra, háromszor
pedig hazavittem az Emmy-díjat! – dicsekedett büszkén, és tekintetének
fátyolosságából jól érzékelhető volt, milyen sokat jelentett neki életének eme
szakasza – amit én el akarok hitetni valakivel, azt el is fogom! – kacsintott a
nőre, majd távozott, Kate pedig egyedül maradt nyomasztó gondolataival.
Kate
tanácstalanul, egy szál törölközőben álldogált a gardróbszekrény előtt, azon
tanakodva, mit vegyen fel. A ruhák, melyeket Kim javasolt neki, egyáltalán nem
nyerték el tetszését, túl hivalkodónak találta őket, ezen felül mindegyik
sokkal többet mutatott volna meg testéből, mint, amennyi szerinte a külvilágra
tartozott. Azokból a ruhákból sem választhatott, melyek az ő ízlését tükrözték,
hiszen a farmer, és egy laza szabású nő ing, bőrkabáttal, nem állta volna meg a
helyét egy felkapott new yorki cukrászdában. Alsó ajkát rágcsálva, unott
arckifejezéssel tolta jobbra, majd balra a fogasokat, melyeken divatosnál
divatosabb holmik várták, hogy használatba vegyék őket, végül felcsillant a
szeme, amikor meglátott egy szűkebb szabású, de visszafogottabb fekete alkalmi nadrágot.
Még mielőtt eltűnik a szeme elől, gyorsan leakasztotta a fogasról, amit aztán
egy fehér ing követett, és egy fekete, aranyhímzéssel díszített mellény. A
cipős polcról leemelt egy enyhén magas sarkú, bokaszárú csizmát, melynek
oldalát aranyozott csat díszítette, majd szintén az ágyon landolt egy derékig
érő, fekete műbőrkabát, aranyszínű cipzárral. Kate elégedetten nézett végig a
választásán, és éppen ledobta volna magáról a törölközőt, amikor csengettek, ő
pedig úgy, ahogy volt, sietett, hogy minél előbb beengedje Anett-et, és
kikérhesse véleményét az összeállításról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése