15.
rész
Kate bőre bizseregni kezdett, ahol a
férfi keze hozzáért, ő pedig minden igyekezetével azon volt, hogy kivonja magát
a sötétkék szemek bűvköréből. Szinte kényszerítette magát, hogy emlékezzen
Kimre, az esküvőre, és arra, hogy végig kell csinálnia, amit megígért. Nagy levegőt
véve nyelte le a gombócot torkából, majd megfogta Declan kezét, és eltolta
magától, de amikor el akarta engedni, a férfi nem hagyta. Erős ujjai
határozottan kulcsolódtak az övére.
- Be
kell mennem – szólalt meg halkan, és meglepetten állapította meg, milyen
rekedtesen cseng a hangja – délután indul vissza a gép New Yorkba, és még össze
sem pakoltam – magyarázta távolságtartón, de amikor fel akart állni, Declan
gyengéd mozdulattal húzta vissza maga mellé.
- Talán
nem volt fair, amit bent mondtam – kezdett bele a férfi komoly hangon, miközben
tekintetét egy pillanatra sem vette le a zöldes-barna szemekről – de nem kérek
bocsánatot! Továbbra is úgy gondolom, hogy hibát követsz el ezzel a
házassággal.
- Engem
pedig továbbra sem érdekel! – húzta ki kezét a férfiéből Kate, akit egyre
inkább frusztrált ez az ostoba helyzet, amibe keveredett. Mennyivel könnyebb
dolga lett volna, ha nem Kim bőrébe bújva ülne Declan mellett! Akkor
elfogadhatná a csókokat, a simogatásokat, és élvezettel simulhatna bele az
ölelő karokba. Így azonban, akár tetszett neki akár nem, ki kellett tartania
amellett, hogy ő egy boldog menyasszony, aki csak megtévelyedett, amikor
visszacsókolt. – Férjhez megyek, és hálás lennék, ha az elkövetkezendő néhány
hétben leszállnál a témáról!
- Eszemben
sincs! – jelentette ki Declan határozottan, és figyelmen kívül hagyta a
türelmetlen sóhajt, mely Kate ajkán kiszaladt – Reménytelenül optimista vagyok,
ezen kívül szokatlanul türelmes is. Megvárom, amíg te is rájössz arra, amit én
már tudok, hogy ti ketten nem vagytok egymáshoz valók.
- Nos,
a Titanicra is sok jegy elkelt – jegyezte meg Kate magabiztosan, így tudtára
adva a férfinak, hogy kudarcra van ítélve a terve. Ellentétben vele, ő pontosan
tudta, hogy az esküvőt semmi nem akadályozhatja meg, hiszen az igazi
menyasszony alig várja, hogy nőül mehessen élete szerelméhez. – És most, ha nem
haragszol, dolgom van! – tette hozzá, és a választ meg sem várva, faképnél
hagyta a férfit.
Kate fáradtan
csukta be a taxi ajtót maga mögött, mialatt a fekete bőrű sofőr, aki 190 centijével,
és legalább 100 kilójával épphogy elfért a volánnál, szolgálatkészen szállt ki
a kocsiból, és felnyitva a csomagtartót, precízen egymás mellé pakolta a
bőröndöket a több emeletes társasház előtt, ahol Kimberly lakása volt. Nem telt
bele egy perc, és egy ősz hajú, alacsony, köpcös férfi jelent meg, szürke
egyenruhában, fején szolgálati kalapban, és enyhén meghajolva üdvözölte a nőt.
- Ms.
Cooper! Üdvözöljük itthon! A csomagjait azonnal felvitetem – jelentette ki,
majd fehér kesztyűbe bújtatott kezének két ujjával csettintett, és egy piros
egyenruhát viselő fiatal fiú jelent meg, aki szó nélkül emelte fel a
csomagokat.
- Köszönöm…
Thomas! – olvasta le fürgén az aranyozott gombok mellett megcsillanó névkártyáról
a férfi nevét Kate, mire az, boldogan mosolygott vissza rá, ő pedig a taxis
felé fordult, és retiküljében a tárcáját kereste, hogy kiegyenlítse a számlát,
mire azonban megtalálta, és elővette volna a zöld bankjegyet, legnagyobb
meglepetésére, Declan már ki is fizette a férfit, aki elkerekedett szemekkel
nézett a százdollárosra.
- A
többit tartsa meg – mosolygott rá Declan nagyvonalúan, és amikor amaz eltűnt,
Kate felé fordult – látod? Nem Steve az egyetlen, akinek van, mit a tejbe
aprítania.
- Rögvest
hívom a CNN-t – húzta el a száját a nő, akinek egyáltalán nem tetszett a
feltételezés, miszerint ő, vagyis Kim csak a pénze miatt találná vonzónak
vőlegényét. – Tévedsz, ha azt hiszed, ezáltal vonzóbb lettél a szememben.
- Ja,
én a taxisra gondoltam! Most már száz dollárral gazdagabb – válaszolta csípősen
a férfi, majd kérdőn nézett a nőre – ha gondolod, ki tudom nyomozni a nevét és
a címét.
- Miért?
Máris visszakérnéd az aprót? – csípett vissza Kate, miközben hátat fordított
Declan-nek és a ház bejárata felé indult – örültem a találkozásnak, Mr. Scott,
de hazudnék, ha azt mondanám, nem villanyoz fel a tudat, hogy véget ért ez a
két nap - jegyezte meg őszinte megkönnyebbüléssel a hangjában, és szemöldökét
gyanakodva ráncolta össze, amikor Declan mellészegődött, és halálos nyugalommal
az arcán követte egészen a hallig.
- Sajnálom,
hogy csalódást kell okoznom, de az a két nap még legalább két hétig fog tartani
– válaszolta, és az arcára kiülő széles mosoly ellentmondott szavainak. Elégedetten
látta, hogy Kate megtorpan az épület hatalmas előterében, melynek egyik oldalán
egy kis boksz kapott helyet, amolyan recepció, ami mögött a korábban látott
őszes úr foglalt helyet, szemben pedig a liftek várták utasaikat.
- Szórakozol
velem?! – tört fel Kate-ből kétségbeesetten, és Declan nem tudta, hogy örüljön
a látható ellenérzésnek, vagy inkább szomorkodjon miatta. Minden idegsejtjével
hinni akarta, hogy a dühöt az indukálta a nőben, hogy kezdi belátni, többet
érez iránta, mint mutatja, és fél, hogy nem lesz képes ellenállni annak a
vonzalomnak, ami egymás felé hajtja őket.
- Komoly
vagyok, mint egy szívinfarktus – emelte esküre kezét Declan, de arcán jól
látszott, kifejezetten élvezi a kialakult helyzetet – az esküvőig kénytelen
leszel elviselni a jelenlétemet! El kell, hogy kísérjelek mindenhova, ahol
dolgod lesz addig. Tortakóstolás, zenészek kiválasztása…
- Majd,
ha fagy! – jelentette ki Kate, akit eddig az az egyetlen tény tartott távol az
idegösszeroppanástól, hogy tudta, csak addig kell küzdenie a vággyal, amit a
férfi iránt érez, amíg vissza nem térnek New Yorkba, hiszen Kim is azt
állította, hogy ide már nem kíséri el Declan.
- Az
ellenérzéseidet beszéld meg életed párjával – válaszolta nyugodt hangon amaz,
miközben megnyomta a lift hívógombját – ő telefonált ugyanis, amikor megléptél
előlem a lovardába, és még két hétre igénybe veszi a szolgálataimat.
- Akkor
keresd meg valahol Japánban, és lihegj az ő sarkában! – fonta keresztbe karjait
durcásan Kate, mialatt beszállt az időközben megérkező liftbe, és hátát a
falnak támasztva szegezte tekintetét mereven a bezáródó ajtókra.
- Hányadikon
laksz? – kérdezte Declan, mire Kate-nek gyorsan kellett előhívni emlékeit,
ugyanis tekintettel arra, hogy sosem ápoltak szoros viszonyt ikertestvérével,
csak ritkán látogatták meg egymást otthonukban. Kim kerülte az ő szerény, pici
lakását, túl alantasnak érezte volna, ha esetleg egy fotós meglátja New Yorknak
abban a negyedében, ő pedig egyáltalán nem volt kíváncsi arra a hivalkodásra,
ami itt körbevette nővérét. – Hahó! Föld hívja Kimberly-t! Melyik gombot
nyomjam meg?
- Ha
lennél szíves, az alsó gombot megcélozni… - mutatott ujjával arra a fémgombra
átlátszó mosollyal az ajkán, mellyel az ajtókat lehetett kinyitni – és ha ez
megvan, ki is pattanhatsz a liftből! Megtalálom a lakásomat egyedül is.
- Megint
rossz a gondolatmenet – csóválta meg fejét csalódott képet vágva Declan – testőrként
egészen az ajtóig kísérlek – válaszolta, ugyanolyan műmosolyt küldve a nő felé,
mint, amilyet korábban kapott.
- 17.
emelet – szűrte fogai között a választ Kate, miközben arra próbált rájönni,
vajon, melyik lakás lehet testvéréé. Declan magabiztosan nyomta meg a 17-es
számot a lift oldalán felsorakoztatott fémgombok között, majd szótlanul várták,
hogy felérjenek az adott emeletre. Kate minden erejével azon volt, hogy
felidézze a lakás ajtaján látható számot, és riadtan állapította meg magában,
amikor egy csilingelő hang kíséretében kinyílt az ajtó, hogy fogalma sincs, a
folyosón található, tök egyforma barna mahagóni bejárati ajtók közül, melyik
rejti Kimberly lakását. Lassan, minden lépését megfontolva hagyta el a
felvonót, Declan pedig szorosan a nyomában volt, miközben azon tűnődött, milyen
magyarázatot adhat arra, hogy elfelejtette, hol lakik. Hirtelen ötlettől
vezérelve, a férfi felé fordult – nos, köszönöm a díszkíséretet, innen már
boldogulok – köszönt el, de Declan megrázta a fejét.
- Az
ajtóig, emlékszel? – kérdezte vidáman mosolyogva. Határozottan tetszett neki,
hogy az egyébként többnyire magabiztos nő ilyen zavarban van, bár az okát nem
tudta, csak remélte, hogy ő váltja ki belőle.
- Az
ég áldjon meg, nézz már körül! – mutatott körbe széles kézmozdulattal,
ingerülten a kihalt folyosón Kate – mégis, milyen veszély leselkedne itt rám? –
kérdezte, mire Declan tekintete is körbefutott. Sötétkék szeme precízen
pásztázta végig a vörös, puha perzsaszőnyeget, amivel a folyosót lefedték, hogy
elnyelje a lakók lépteinek zaját, a megszólalásig hasonlóra lakkozott ajtókat,
melyekre ugyanolyan aranyozott színű számokat erősítettek, és a gyér hangulatvilágítást
a mennyezeten, melyet természetesen a legdrágább Led fénnyel varázsoltak a
plafonra.
- Például
az, hogy elfelejted, milyen jó érzés volt önmagadat adni, távol ettől a
művilágtól – válaszolta halkan a férfi, mire Kate meglepetten nézett rá, ő pedig
folytatta – azt hiszem, azért akarok a közeledben maradni, hogy legyen, aki
emlékeztet rá – tette hozzá, Kate pedig éppen válaszolni akart, amikor egy hang
csendült fel a közelükben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése