1. rész
Robin
biztató mosollyal nézett a vele szemben ülő, 20-as éveinek végén járó, magas,
világos szőke hajú férfira, aki lehunyt szemmel, ujjait összekulcsolva vett
mély levegőt. Széles mellkasán megfeszült a fekete egyenruha, ádámcsutkája
pedig le-fel ugrált nyakán, ahogy nagyot nyelt.
- Mi
bajom, Dr. Hall? – nyitotta ki szemét, melynek kéksége szinte világított
napbarnított bőréhez képest, és aggodalom tükröződött benne.
- Az
ég világon semmi baja, Chris – mosolygott Robin, miközben tekintetét egy percre
sem vette le a férfiról. – Az álmok a mindennapi életünk részei – szólalt meg
ismét, de a férfi megrázta a fejét.
- Az
lehet, de ezek az álmok kinyírnak engem! – túrt bele sűrű hajába
reményvesztetten.
- Nem
akar mesélni nekem ezekről az álmokról? – kérdezte szelíd hangon, mert
tapasztalatból tudta, milyen nehéz segíteni, ha nincs megfelelő információk
birtokában.
- Nem
– jelentette ki határozottan a férfi, mire Robin megértőn bólintott. Tisztában
volt vele, hogy idő kell, mire a páciensek megnyílnak neki, ahogy azt is tudta,
semmit nem szabad siettetnie, főként nem ezen a munkahelyen. Már az is nagy
eredmény volt, ha egy rendőr hajlandó volt leülni vele beszélgetni, az pedig
különösen ritka eset volt, hogy önként keresték meg, ahogy az előtte ülő Chris
O’Neill. – Én csak aludni szeretnék! – rántotta ki gondolataiból a férfi fáradt
hangja. – De ezek az álmok nem hagynak! Folyton itt nyüzsögnek a fejemben –
masszírozta meg halántékát, és a szeme alatt árulkodó sötét karikák tettek
tanúbizonyságot arról, milyen kialvatlan lehet.
- A
rendőri munka meglehetősen stresszes, Chris – állt fel a fotelből a doktornő,
majd lassan az asztalához sétált, mely központi helyet foglalt el tágas, de
annál otthonosabban berendezett irodájában. – Napközben az agya a tudatalatti
mélyére űzi azokat a képeket és gondolatokat, melyekkel munka közbe találkozik,
de éjjel nem maga irányít, és a felszínre törnek.
- Ezt,
hogy érti? – nézett rá meglepetten a rendőr, mire Robin elmosolyodott.
- Képzelje
azt, hogy az agyában van egy kapu – magyarázta türelmesen, hogy a laikus is
értse Jung elméletét. – Ez választja el a tudatalattiját a tudattól, melyek
normál esetben kiegészítik egymást. Nappal képes szabályozni ezt a kaput, és
csukva tartani, hogy ne kelljen foglalkoznia olyan gondolatokkal, kérdésekkel,
melyek frusztrálóak lehetnek a számára, de éjjel erre képtelen – ért mondandója
végére, miközben bekapcsolta tollát.
- Akkor,
mit tegyek? Ne aludjak? – hökkent meg a rendőrtiszt, mire Robin mosolyogva
rázta meg fejét.
- Attól
tartok, azt nem bírná sokáig a szervezete – válaszolta nyugodt hangon, miközben
egy lapot tépett ki a recept tömbjéből – felírtam egy enyhe altatót – nyújtotta
át a papírost, mire Chris hálásan nyúlt érte, de mielőtt elvehette volna, Robin
elhúzta a kezét. – Ez csak ideiglenes megoldás – figyelmeztette a férfit
komolyan. – Amint úgy érzi, hogy képes beszélni az álmairól, egy terápia
keretében megpróbáljuk megfejteni azokat és megküzdeni velük, hogy elhagyhassa
a gyógyszert, és a nélkül is tudjon aludni, rendben? – kérdezte, mire Chris
láthatóan elgondolkodott egy másodpercig, majd bólintott.
- Rendben
– sóhajtott mélyet, de arcán látszott, nem túl boldog az ötlettől, hogy
megnyíljon az orvosnőnek, aki végre átadta neki a receptet, ő pedig
megkönnyebbülten állt fel a székből.
- Pénteken
várom 10 órára, addig minden este vegyen be egy felet – utasította, mialatt
asztala mögé sétált, és onnan nézett a férfira, aki már fejébe csapta
tányérsapkáját.
- Itt
leszek – ígérte mosolyogva, és arcán már nyoma sem volt a korábbi
aggodalmaknak. Ismét az a vidám tekintet nézett vissza a nőre, amit megszokott
a fiatal rendőrtől. – Tudja, érdekesnek találom, amit az álmokról mesélt –
álldogált még egy kicsit a szoba közepén, és amikor Robin érdeklődve emelte rá
szemét, folytatta – talán, mesélhetne még erről egy vacsora mellett – jelent
meg kópés csillogás a kék szemekben, mire Robin elmosolyodott.
- Chris,
ismeri az elveimet – utasította el egyetlen mondattal a meghívását a férfinak,
aki azóta próbálta elcsalni egy randevúra, mióta először találkoztak a rendőrség
épületében.
- Ugyan!
Mondjon már igent! – kacsintott rá a férfi meggyőzően, aki jóképűségével bárkit
levett volna a lábáról. Barátságos mosolya bizalmat sugárzott, egyenruhája
pedig tökéletesen állt kidolgozott testén. Csakhogy Robint éppen az egyenruha tartotta
vissza attól, hogy már isten tudja, hányszor, elutasítsa a meghívást. A rendőri
hivatás nem állt messze tőle, és nemcsak azért, mert rendőrségi
pszichológusként kereste a kenyerét lassan hat hónapja, hanem azért sem, mert
apja is a kötelék tagja volt, egészen addig, amíg szolgálatteljesítés közben le
nem lőtték. Robin sosem felejtette el azt az éjszakát, amikor az egyenruhások
megjelentek, és közölték anyjával a rossz hírt, aki zokogva omlott egyikük
karjába. Tizenhárom éves volt akkor, és azon az estén rájött, minden
megváltozott. Gondtalannak és felhőtlennek addig sem nevezhette gyerekkorát,
hiszen visszatekintve, alig emlékezett olyan napra, amikor apja vidám és
fesztelen lett volna. Az utcán dolgozott, járőrként, és egyre nőtt benne a
csalódottság amiatt, amit ott tapasztalt, és amiatt is, hogy nem tud tenni
ellene. Persze, ő ezt csak később értette meg. Akkoriban csak annyit látott,
hogy az apja hazavitte a munkahelyén tapasztalt feszültséget, és rémálmai
voltak, ami miatt gyakran éjszakázott a konyhában. Bántani sosem bántotta őket,
legalábbis, nem emelt kezet egyikükre sem, de magába fordult, szótlanná vált,
és a csend szép lassan rátelepedett az egész életükre. Alig volt olyan emléke,
amikor egy-egy szabadnapján az apja kirándulni vitte volna őket, vagy
gondtalanul nevetett volna. Anyja ennek ellenére is imádta a férjét, kiállt
mellette, és mindent elkövetett, hogy kimozdítsa a letargiából, több-kevesebb
sikerrel, amikor pedig meghalt, vele együtt lényének egy darabját is eltemette.
Robin akkor megesküdött magában, hogy ha ő egyszer közel enged magához egy
férfit, az minden lehet, csak rendőr nem. A középiskola után egyetemre ment,
hogy pszichológiát tanuljon, és segítsen az olyan embereken, mint az apja, vagy
az édesanyja, aki néhány évvel később szintén életét vesztette. Az orvosok azt
mondták, szívroham vitte le, de Robin biztos volt benne, hogy a lelke
betegítette meg a testét. Az eltelt tizenöt évben tartotta magát esküjéhez, és
bár az elmúlt hat hónapban több meghívást is kapott, legtöbbjét az előtte álló
Chris-től, tartotta magát elveihez. Természet adta humorával kezelte a kitartó
udvarlást, és ez egyben védőpajzsként is szolgált a számára. Nem akart anyja
sorsára jutni, nem akarta átélni azt a fájdalmat, amit először a szeretett
férfi összeomlása, majd elvesztése okozott a nőnek. – Csak egy vacsora, Dr.
Hall – rántotta ki gondolatai közül Chris hangja, aki látszólag könnyedén
viselte a visszautasításokat, de sosem adta fel.
- Sajnálom
– ingatta meg fejét Robin, miközben helyet foglalt a székében. – Tudja, mi
nálam a szabály – emlékeztette a férfit, akivel már akkor határozottan közölte
az elveit, miszerint nem randevúzik rendőrökkel, amikor észrevette, hogy
nemcsak ártatlanul flörtöl vele.
- Persze
– bólintott amaz nyugodtan – csakhogy, a szabályok azért vannak, hogy
megszegjük őket – villantott egy csábos mosolyt, mire Robin felhúzta
szemöldökét.
- Vicces
ilyet hallani egy rendőrtől – jegyezte meg, de Chris továbbra is fesztelenül
vigyorgott.
- Tudom,
hogy hol érdemes ragaszkodni hozzájuk, és hol nem – felelte találékonyan. – A
maga szabályai addig érvényesek, amíg az olyan fickókra vonatkoznak, mint Deeks
– dobta fel egyik kollégája nevét, akivel Robin még csak futtában találkozott a
folyosón, de kivétel nélkül mindig komor tekintettel haladt el mellette, és
arcán látszott, nem kenyere a társalgás vagy az ismerkedés. – Rám egyáltalán
nem kellene, hogy vonatkozzanak ezek a szabályok – tette hozzá Chris, mire
Robin elmosolyodott. Mindketten tudták, hogy nem fog igent mondani és azt is,
hogy a férfi tovább fog próbálkozni, de egyikük sem vette zokon a másiktól.
Szórakoztató játék volt ez csupán, mely már megszokássá vált, ha találkoztak.
- És
ugyan, miért nem? – kérdezett vissza, mire amaz megrántotta a vállát.
- Mert,
mi lelki társak vagyunk, Dr. Hall! Érzem – tette színpadias mozdulattal a
szívére kezét, de Robin lassan ingatta meg fejét.
- Én
nem – válaszolta nyugodtan, de szája szegletében mosoly bujkált, amit Chris is
észrevett és bátorításnak vette.
- Majd
megérezné, ha egyszer eljönne velem – tett ajánlatot ismét, mire Robin
elfojtott egy sóhajt. Más lányt már biztosan megpuhított volna ez a kitartás,
de azok nem fogták a kórházban haldokló anyjuk kezét, azoktól nem szakította el
apjukat egy gazember golyója, és még csak el sem búcsúzhatott tőle.
- Ezúttal
mégis inkább kihagyom, és tartom magam a szabályaimhoz, Chris – mosolygott
halványan a férfira.
- Ezúttal?
Ez azt jelenti, hogy legközelebb esetleg nem? – vonta fel kérdőn szemöldökét a
másik, mire Robin az ajtó felé indult.
- Ez
azt jelenti, hogy udvarias vagyok – nyitotta ki előtte, így jelezve, hogy
távoznia kellene, mire amaz elmosolyodott, és kifelé indult, így jelezve, hogy
megértette a célzást.
- Nem
adom fel, ugye tudja? – kérdezte vigyorogva, mire Robin állta a tekintetét.
- Pedig
csak az idejét pazarolja. Hízelgő az érdeklődése, de komolyan beszélek –
hűtötte le a férfit határozottan, mire megrántotta a vállát.
- Majd
meglátjuk – villantotta rá szédítő mosolyát, Robin pedig felnevetett, és jó
kedve még akkor is tartott, amikor a rendőr már eltűnt a helyiségből, ő pedig
titkárnője felé fordult.
- Van
még valaki mára? – kérdezte a 40-es éveinek közepén járó nőtől, mire az,
félretűrve rövidre vágott hajából a homlokába hulló tincseket, összehúzott
szemmel lapozta fel a naptárt, Robin pedig megmosolyogta a látottakat.
Egyértelmű volt, hogy szemüvegre lenne szüksége a nőnek, de mivel még hajadon
volt, a kapitányság épületében pedig nyüzsögtek a facér rendőrök, esze ágában
sem volt hátráltatni az esélyeit egy szemüveggel, inkább szenvedett.
- Fél
kettőkor érkezik Jason Deeks nyomozó – válaszolta és hangjából jól lehetett
hallani, mennyire szkeptikus azt illetően, hogy a férfi valóban megjelenik,
Robinnak pedig egyet kellett értenie vele. Szeme előtt megjelent a magas,
legalább 180 centis férfi képe, széles válla, kidolgozott felsőteste, melyet
mindig ing és bőrkabát takart. Arcát szigorú vonások tették markánsabbá, Robin
megkérdőjelezte azt is, hogy tud-e egyáltalán nevetni. Az őrsön mindenki tudta,
hogy egyetlen embert sem engedett magához közel, kivételt képezett ez alól
társa, akit viszont napokkal ezelőtt lelőttek, és Deeks kezei között halt meg.
Éppen ez volt az oka, amiért a kapitány úgy látta, fel kell keresnie őt, Robin
azonban tudta, ez csak még inkább megnehezíti a közös munkát a férfival.
- Rendben,
addig megebédelek – sóhajtott fel, majd ismét bement az irodájába, és magára
zárta az ajtót. A kis hűtőből, mely a bárszekrénybe építve kapott helyet,
elővette sonkás szendvicsét, és miután kényelmesen elhelyezkedett asztala
mögött, maga elé húzta a dossziékat, melyek asztalán várták reggel óta, hogy
átolvassa őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése