10.
rész
Azon
morfondírozott, hogy vajon a lelkiismeret-furdalása miatt érzékenyebb a
szokásosnál erre a témára, vagy Chris tényleg tud valamit? Jason talán elmondta
neki, ami az este történt? – tette fel magának a kérdést, de szinte azonnal el
is vetette. Nem. Kizárt, hogy a mindig zárkózott Deeks nyomozó bárkivel
megosztotta volna, hogy egy percre elgyengült, és megengedte magának azt a
luxust, hogy érzelmei legyenek, és őt szenvedélyesen a karjába szorítsa.
Tekintetét a férfi arcára szegezte, mintha onnan próbálná leolvasni, mit is
jelent az elhangzott mondat, de annak szeméből csak őszinte reményt tudott
kiolvasni.
- Miből
gondolta? – kérdezte egyenesen, mire amaz megrántotta széles vállát, és
rávillantotta csábító mosolyát.
- Az
emberek gyakran változtatják a véleményüket, miért ne tehetné maga is? –
vetette fel, Robin pedig érezte, hogy a megkönnyebbülés hullámként borítja el
lelkét.
- Nos,
én nem fogom – köszörülte meg torkát, és csak ő tudta, hogy zavara az előző
estének szól. – Legalábbis ebben a dologban semmiképpen! – tette hozzá
határozottan, de valójában fogalma sem volt róla, hogy kit is akar meggyőzni,
lelkiismerete pedig galád módon emlékeztette rá, hogy már meg is tette. Igaz,
csak egyetlen alkalommal, és megesküdött magának, hogy soha többé nem fog
előfordulni. – Ha nem bánja, térjünk vissza a maga problémájához – javasolta
kellő határozottsággal a hangjában, melyből jól érzékelhető volt, hogy nem
kérésnek szánja, amit Chris is azonnal megértett, mert bólintott. Az
elkövetkező háromnegyed órában már csak a férfi álmatlanságával foglalkoztak,
megbeszélték, hogyan hatott rá a gyógyszer, amit kapott, és úgy tűnt, a
rendőrtiszt is tudomásul vette, hogy a magánélete csak rá tartozik. – Még
mindig nem akar mesélni nekem az álmairól? – kérdezte az idő lejárta előtt nem
sokkal Robin, mire Chris láthatólag elbizonytalanodott.
- Nem
is tudom… - simított végig tarkóján nyugtalanul a férfi.
- Sokkal
nehezebb úgy segítenem, ha nem vagyok tisztában a pontos helyzettel – folytatta
a nő meggyőző hangon, és úgy tűnt, ez hatott, mert Chris nagy levegőt vett.
- Szinte
minden éjjel ugyanaz az álom jelenik meg… én… - akadt el egy pillanatra, majd
kék szemét a nőre emelte, melyben enyhe félelem tükröződött. – Én halott nőket
látok… mármint, ott fekszenek és halottak, de közben beszélnek hozzám…
- Mit
mondanak? – jegyzett fel néhány szót automatikusan Robin, mire Chris lassan
nagy levegőt vett, és néhány másodpercre lehunyta szemét, mintha megpróbálna
visszaemlékezni az álomra.
- Azt
nem tudom – rázta meg fejét csüggedten – csak mozog a szájuk, de hang nem jön
ki a torkukon – nyelt nagyot, és egyértelműen látszott rajta, mennyire
megviseli őt. – A nyakukon lilás zúzódások vannak, talán megfojtották őket, és
olyan, mintha segítséget kérnének, vagy könyörögnének hozzám…mi a fenét jelent
ez? – nézett kétségbeesetten a doktornőre, mire az elgondolkodva nézett vissza
rá, majd fellapozta jegyzettömbjét.
- Chris,
elárulná, hogy mikor kezdődtek ezek az álmok? – kérdezte, szinte csak úgy
mellékesen, mire a férfi összeráncolt szemöldökkel kezdett el kutatni emlékei
között.
- Nagyjából
két hónappal ezelőtt – jött a válasz, mire Robin lassan bólintott.
- Ezeket
a nőket látja álmában? – helyezett elé három fényképet az asztalra, mire Chris
alaposan megnézte a képeket, és arca falfehérré vált.
- Igen
– bólogatott hevesen – mi a francot jelent ez? – tört fel belőle nyugtalanul.
- Ezek
a nők egy sorozatgyilkos áldozatai, és ha nem tévedek, maga kivétel nélkül
jelen volt a helyszíni szemléken – felelte Robin – talán biztosította a
területet, vagy látta a képüket a kapitányságon a táblán, amikor ott járt –
tette hozzá, a férfi pedig tanácstalanul simított végig homlokán.
- Gondolja,
hogy a túlvilágról akarnak nekem üzenni? – kérdezte meglepetten, Robin pedig
nem állta meg, hogy ne mosolyodjon el.
- A
problémája inkább e világi, semmint túlvilági– válaszolta nyugodtan, Chris
pedig értetlenül nézett vissza rá.
- Ezt,
hogy érti? Hiszen meghaltak – döbbent meg a férfi, Robin pedig egyetértőn
bólintott, amivel sikerült végképp összezavarnia a másikat.
- Freud
elmélete szerint, az álmok szoros kapcsolatban állnak az álmodó személy aznapi
tevékenységével, azzal, amit tapasztal, átél, érez, és gyakran szimbólumokat
rejtenek – magyarázta, ügyelve, hogy minél érthetőbb legyen mondandója. – Az
álmoknak szerepük van az emlékezésben és a problémamegoldásban. Maga rendőr,
Chris, ez a sorozatgyilkos pedig egy meglehetősen nagy probléma, amivel minden
rendőr foglalkozik. Talán napközben nem gondol rá, mert nem az Öné az ügy,
nincs közvetlen kapcsolatban vele, de éjszaka foglalkoztatja a dolog, és
megoldásokon töri a fejét.
- Úgy
érti, azért álmodom ezekkel a nőkkel, mert meg akarom találni a tettest? –
kérdezte meglepetten Chris, mire Robin felvonta vállát.
- Ez
a legegyértelműbb magyarázat – válaszolta elgondolkodva – William Domhoff, elismert
kutató állítja, hogy az álom sokszor azt mutatja, mi jár a fejünkben, úgy is
mondhatnánk, hogy leleplez bennünket – tette hozzá, mire Chris kételkedve
nevetett fel, ő azonban folytatta – az, hogy maga ezekkel a nőkkel álmodik, azt
jelenti, hogy sokat gondol az esetre, az áldozatokra.
- Mégis,
mi lehet a megoldás? – kulcsolta össze ujjait a férfi válaszra várva, és arcán
látszott, mennyire reménykedik abban, hogy megszűnhetnek ezek az álmok.
- Először
is, megpróbáljuk kikapcsolni az agyát – javasolta Robin, és majdnem
felnevetett, amikor meglátta a férfi döbbenetét – úgy értem, éjszakára, hogy ne
gondolkodjon és agyaljon annyit. Ez lesz az első lépés, amihez megtanítok egy
relaxációs technikát – állt fel a székéről, éppen akkor, amikor megszólalt
asztalán a telefonja, és Janett hangja csendült fel a vonal végén.
- Dr.
Hall! Megérkezett a 11 órai beteg – közölte nyugodtan, mire Robin bocsánatkérőn
fordult Chris felé.
- Sajnálom,
most abba kell hagynunk, de holnap várom 9 órára – ajánlotta fel, a férfi pedig
bólintott, fejébe nyomta tányérsapkáját, de mielőtt indult volna, a doktornő
felé fordult.
- Köszönöm,
Dr. Hall – mosolyodott el hálásan, majd kis szünetet tartva, folytatta – ami
azt a másik dolgot illeti… - állt meg néhány másodpercre mondandója közben,
Robin pedig azonnal tudta, hogy a korábbi ingerlékenységére gondol.
- Mondtam
már, hogy nincs semmi bajom, csak az alváshiány okozta – tiltakozott azonnal,
még mielőtt Chris úgy érezné, hogy szerepet kell cserélniük és faggatni kezdi.
- Nézze,
csak azt szeretném mondani, hogy ha beszélni akar róla, szívesen meghallgatom –
ajánlotta fel kedves mosoly társaságában, melyből most hiányzott a szokásos
huncutság. – Szigorúan, mint jó barát! – tette hozzá feltartott kézzel, hogy
elhárítsa a következő tiltakozást.
- Köszönöm,
de ez olyasmi, amit egyedül kell megoldanom – hárította el ismét az ajánlkozást
Robin.
- Tehát
mégis van valami! – csillant fel a szeme vidáman Chris-nek, mire Robin
elnevette magát.
- Ne
akarjon csőbe húzni! – figyelmeztette a férfit, majd az ajtó felé indult –
Viszlát holnap, Chris – tárta szélesre előtte, de amaz megtorpant a küszöbön.
- Amit
mondtam, komolyan gondoltam – szólalt meg, mialatt tekintete együttérzőn
siklott végig a nő arcán.
- A
baráti beszélgetésről? – kérdezett vissza a doktornő, hogy az időt húzza.
Meghatotta a férfi figyelmessége, de nem akarta a tegnapi hibáját tetézni
azzal, hogy elfogadja Chris „baráti” ajánlatát. Minden bizonnyal a férfi többre
vágyna puszta flörtnél vagy barátságnál, ő azonban képtelen lett volna ezt megadni
neki.
- Ha
ez kell ahhoz, hogy megnyíljon előttem, hát legyen! – rántotta meg vállát Chris
lazán – csak telefonálnia kell, ha szüksége van egy széles vállra, amelyen
kisírhatja magát – kacsintott rá, és ajkán a mosoly még szélesebb lett, amikor
látta, hogy Robin is elmosolyodik.
- Kedves
magától, de boldogulok, köszönöm – tessékelte ki páciensét finom erőszakkal,
mire a férfi még menet közben visszafordult, és kezét füléhez emelve úgy tett,
mintha telefonálna, miközben szájával némán artikulálta: „hívjon fel!” Robin
elnevette magát és becsukta mögöttük az ajtót, majd asztalához sétált, hogy
előkeresse következő betegének kartonját, aki láthatólag egyre türelmetlenebbül
várakozott a sorára. Az elkövetkező négy óra hamar elment, a páciensek
lekötötték annyira a figyelmét és gondolatait, hogy eszébe sem jutott Jason
vagy az előző este elkövetett hiba. Miután végzett, fáradtan ropogtatta meg
gerincét és úgy döntött, megérdemli a nehéz nap után, hogy vacsorát rendeljen
magának. Éppen felemelte a kagylót, és tárcsázott volna, amikor halk kopogás
zavarta meg. Elgyötörten hunyta le szemét a gondolatra, hogy talán Chris jött
vissza, és magában már meg is fogalmazta, hogyan rázza le magáról a túlbuzgó
rendőrt, miközben az ajtóhoz sétált. Lába földbegyökerezett, szája kiszáradt,
keze pedig remegni kezdett, amikor meglátta, hogy az ajtóban nem áll senki, a
küszöbön azonban, egy hatalmas, hosszúkás alakú doboz volt. Egy újabb ajándék
feküdt előtte, ő pedig biztosra vette, hogy a feladó ezúttal is ugyanaz.
Tekintete ösztönösen pásztázta végig a folyosót, de az kihalt volt és csendes.
Janett már egy órával korábban hazament, az épületnek ez a szárnya pedig
délután három óra után szinte néptelenné vált. A gazdasági ügyintézők, HR-es
munkatársak pénteken igyekeztek minél korábban végezni, ő volt az egyetlen, aki
gyakran még délután is fogadott pácienseket, hiszen otthon nem várta senki,
akihez haza kellett volna rohannia. Bárki is helyezte a küszöbre a küldeményt,
vigyázott rá, hogy senki ne legyen tanúja a tettének, és nyilván a kopogás után
azonnal el is tűnt. Nagyot nyelve, émelyegve nyúlt a dobozért, és emelte fel,
majd belépett az irodába, és amilyen óvatosan csak tudta, letette a
dohányzóasztalra, a kanapé elé. Még élénken emlékezett rá, mit mondott Jason a
kígyókról, amit egy zaklató küldött a nőknek.
Vajon ezúttal megelégedett a férfi a virágokkal? Vagy mást is talál a
dobozban, amikor kinyitja? – záporoztak fejében a kérdések, miközben pulzusa az
egekbe szökött, és a rosszullét környékezte, ahogy elképzelte, hogy egy mérges
kígyó döfi bele kezébe hegyes fogait, amint felnyitja a karton tetejét. –
Állítsd le a fantáziádat Robin! – utasította rendre magát határozottan, mégis
remegő hangon, miközben mély levegőt vett – ha így folytatod becsavarodsz!
- Mondd
csak, doki, egészségesnek számít, ha egy pszichológus magában beszél? –
hallotta meg maga mögött a jól ismert, mély baritont, mire megkönnyebbülten
fordult hátra, és majdnem elsírta magát örömében, amikor meglátta Jason-t,
ahogy hanyagul megtámasztja vállát az ajtófélfán, és onnan néz vissza rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése