8.
rész
Alig
két hete kezdődött az ősz, de a feltámadt szél száraz leveleket kavart az úton.
Fázósan fonta maga köré karját, amint közeledett a kocsi felé, miközben
igyekezett nyugalomra inteni szívének vad dobogását, keze pedig önkéntelenül vándorolt
zsebébe, és markolt rá szorosan a paprika spray-re, amit még New York-ban
szerzett be magának, amikor Walter a sokadik elutasítás után sem hagyta abba az
udvarlást. Ahogy közelebb ért az autóhoz, a sofőr hirtelen felé fordult, és bár
az arca némileg árnyékban maradt, ő mégis felismerte benne Deeks nyomozót. A
megkönnyebbülés elemi erővel száguldott végig testén, és legszívesebben
felkiáltott volna örömében, miközben immár mosolyogva hajolt le a kocsi
ablakához.
- Mit
csinál maga itt? – kérdezte vidáman, mire Jason vállat vont.
- Csak
járőrözök – vetette oda morcosan, és arcán jól látszott, egyáltalán nem örül
annak, hogy felfedezték.
- Egy
’78-as Mustanggal? – vonta fel szemöldökét Robin, miközben ajkára finom mosoly
költözött, Jason pedig erősebben szorította meg a kormányt, hogy elvonja
figyelmét a csábító ajkakról.
- Ért
a kocsikhoz? – lepődött meg a nő tájékozottságán, mire az felnevetett, mely
nevetés úgy hatott Jason lelkére, mint egy gyógyító erejű balzsam.
- Rendőrök
között dolgozom, akiknek a többsége hímnemű. Süketnek és vaknak kellene lennem,
hogy ne ragadjon rám valami, amikor beszélgetnek – magyarázta könnyedén – de ne
váltson témát! – vonta össze látszólag szigorúan a szemöldökét. – Legjobb
tudomásom szerint a járőrözés az egyenruhások dolga, tehát? – nézett kérdőn a
férfira, aki összeszorított ajkakkal nézett vissza rá. Még sosem látta a
doktornőt a rendelőn kívül, így határozottan meglepte a könnyű farmering és
farmer összeállítás, mely ahelyett, hogy elrejtette volna, inkább kiemelte
alakját. Haja lágy hullámokban omlott vállára, arca kipirult kissé az egyre
hidegebbé váló széltől, ahogy fázósan fogta össze kabátját. Sokkal
törékenyebbnek látszott, mint hivatalos minőségében és a férfiban egyre inkább
felébresztette a védelmező ösztönt.
- Nem
hallott róla, hogy a külvárosban tombol a bűnözés? – kérdezett vissza válasz
helyett, mire Robin olyan pillantást vetett rá, amelyből Jason rögtön tudta,
hogy átlát rajta, amiért egyszerre imádta és gyűlölte őt.
- Ha
a hazugság bűn, akkor mindenképpen – bólogatott vidáman az orvosnő, aki a
tudattól, hogy nem Walter figyelte őt a ház elől, hanem egy nyomozó, védelmező
szándékkal, sokkal felszabadultabbá vált. – Nézze, ha azzal van kapcsolatban,
ami ma történt az irodámban…
- Ma?
Mi történt ma az irodájában? – nézett vissza rá ártatlan képpel Deeks, Robin
pedig nem tudott elfojtani egy mosolyt. A szeme is csillogott, olyan jól
szórakozott a rendőr teljesítményén.
- Ha
a rendőri munka nem válna be, ígérje meg, hogy nem megy színésznek, Deeks
nyomozó – kérte halkan nevetve – rémesen tehetségtelen – tette hozzá, majd
elkomolyodott. – Különben, megható a figyelmessége. Gondolom, teljesen
átfagyott idekint. Nem jön be egy kávéra? – invitálta meg magához Robin
hirtelen ötlettől vezérelve, mire Jason egy másodpercig elgondolkodott.
Tisztában volt vele, hogy hiba lenne elfogadni, sőt, kifejezetten ostobaság
volna több időt tölteni a nő társaságában, mint amennyit nagyon muszáj, mégsem
tudott sebességbe kapcsolni és elhajtani.
- Miért
ne? – vonta meg vállait látszólag hanyagul, miközben szíve őrült iramot
diktált, ahogy kiszállt, bezárta az autót, és követte a nőt a lakásba, aki
aztán egyenesen a konyhába vette az irányt. Deeks némán nézett körül. Hallotta
valahol, hogy a konyha a ház lelke, de otthonról csak az az emlék maradt meg benne,
hogy az apja a konyhában ivott, ha éppen nem a közeli kocsmában döntötte magába
az italt. Nézte az orvosnőt, ahogy kivesz a szekrényből két csészét, és
megtölti őket a fekete nedűvel, miközben ő lovagló ülésben elhelyezkedett az
egyik széken, majd intett, hogy nem kér sem tejet, sem cukrot a kávéjába.
- Tulajdonképpen,
meddig akart ott üldögélni? – kérdezte Robin kíváncsian, mialatt kinyitotta a
felsőszekrény ajtaját, Jason pedig igyekezett figyelmen kívül hagyni, hogyan
feszül meg a nő teste, ahogy felnyúl a tányérokért.
- Nem
sokáig – válaszolta tömören, mire Robin fejét ingatta, majd elővett a fiókból
két villát és egy hosszú kést.
- Ahogy
már mondtam, nem tud jól hazudni, Deeks nyomozó – jegyezte meg somolyogva,
Jason pedig bosszúsan vonta össze szemöldökét, de még mindig nem volt hajlandó
bevallani, mennyire aggódott a nőért.
- Nézze,
az én dolgom megvédeni Park City polgárait, és maga is közéjük tartozik –
jelentette ki határozottan. – Különben meg – kortyolt közben a kávéjába – ha
magával történik valami, a rendőrség kereshet egy új pszichológust – adta elő
azt az indokot, mellyel saját magát is sikerült megnyugtatnia.
- Ó,
igen – nézett fel kávéjából Robin mosolyogva – az a rendőrségnek nagyon rossz
lenne… - hagyta nyitva kételkedve a mondatot, ami Jason-nek is feltűnt, mert
hirtelen mindent tudón mosolyodott el.
- Tudom,
mire gondol – bólogatott sokat sejtetőn – azt hiszi, a saját érzéseimet vetítem
ki a rendőrségre, igaz? – kérdezte, mint, aki tisztában van a pszichológusok
észjárásával, mire Robin ártatlanul nézett vissza rá.
- Egy
szóval sem mondtam ilyet, de határozottan értékelem, amikor valaki őszintén
felismeri a tettei mögött megbújó motivációt – tette hozzá és arcán látszott,
milyen jól szórakozik, mire Jason elhúzta a száját.
- Eddig
nem is vettem észre, hogy milyen csípős nyelve van doki – jegyezte meg, szinte
csak úgy magának, de Robin megvonta a vállait.
- Talán
azért, mert nem beszélgettünk még ilyen hosszan – válaszolta nyugodtan, majd
felállt az asztaltól, hogy elővegye a süteményes dobozt, mialatt érezte, hogy
Jason minden mozdulatát figyeli. – Mindig ilyen figyelmesen tanulmányozza az
embereket? – kérdezte, mire Jason meglepetten kapta el róla tekintetét.
- Honnan
tudja? Hiszen nem is néz rám – jelent meg értetlenség a szemében, mire Robin
elmosolyodott, és levette a süteményes doboz tetejét, amelybe nem olyan régen
tette bele a frissen sült tortát.
- Nem
is kell, érzem a tekintetét – vallotta be, mire Deeks nyomozó felhörpintette a
kávéját.
- Az
lehetetlen – rázta meg fejét, de Robin most felé fordult, és kérdőn vonta fel
szemöldökét.
- Valóban?
Akkor, honnan tudtam volna, hogy figyel? – kérdezte, mielőtt belevágott a
tortába.
- Kikövetkeztette
– jött a gyors, logikus válasz – maga itt az egyetlen, amire érdemes ránézni –
tette hozzá halkan, Robin szája pedig elnyílt meglepetésében, ahogy meghallotta
a burkolt bókot. Egy pillanatig reagálni akart rá, végül figyelmen kívül hagyta
a megjegyzést, ahogy azt is, milyen jó érzés volt belegondolni, hogy Jason
esetleg vonzónak találja, és kirakta a két szelet süteményt a tányérokra. – Ez
mi? – bámult a tányérjára Jason, amit elé rakott.
- Én
tortának hívom – ült le Robin az asztal mellé, és maga elé vette a másik
tányért. – Gondoltam, jól fog esni a kávé mellé – nyúlt a kannáért és újra
megtöltötte a férfi kiürült csészéjét.
- Milyen
torta? – akadékoskodott tovább Jason, mert nem értette, miért viselkedik úgy a
nő, mintha egy rég nem látott ismerős lenne, aki beugrott hozzá vendégségbe.
- Szerintem,
jó… rumos – vett a szájába egy falatot Robin, és némán figyelte, ahogy Deeks is
bekap egy kis süteményt. – Nézze, sajnálom, hogy belekevertem ebbe az egész
dologba. Nem szeretném, ha úgy érezné, felelősséggel tartozik értem – próbált
szabadkozni, de Jason komolyan nézett vissza rá. – Biztos vagyok benne, hogy
volna jobb dolga is, mint a házam előtt üldögélni a kocsiban.
- Nem
ez az első eset, hogy nem otthon töltöm az éjszakát – felelte Jason, miközben
próbált nem törődni vele, milyen rosszul esik neki, amiért a doktornő nem tart
igényt a védelmére. – Azt mondta, az apja is rendőr volt – szólalt meg néhány
csendben eltöltött perc után halkan. – Akkor nyilván tisztában van azzal, mivel
jár ez a munka.
- Jobban,
mint kellene – húzta el száját keserűen Robin – Robert Hall nagyszerű rendőr
volt, és jó apa, még akkor is, ha a munkája miatt kevés időt tudott velünk
tölteni – mesélte, miközben maga sem értette, miért nyílik meg az előtte ülő
férfinak, de Jason-ből olyan nyugalom és biztonságérzet áradt, hogy úgy érezte,
bátran beszélhet. – De, ahogy telt az idő, az a sok gonoszság, és kegyetlenség,
amit az utcán tapasztalt, szép lassan felemésztette. Nem tudta feldolgozni a
tehetetlenséget, azt, hogy amint kiiktatott egy rossz fiút, ketten léptek a
helyére. Szélmalomharcot vívott, amivel nem tudott, mit kezdeni.
- Rajtatok
állt bosszút? – tért át Jason észrevétlenül a tegezésre, mire Robin megrázta a
fejét.
- Nem,
sosem emelt ránk kezet – válaszolta őszinte tekintettel – de a keserűség, ami
körbevette, megmérgezte az otthonunkat. Anya kitartott mellette egészen a
haláláig, amin aztán sosem tudott túllépni.
- Sajnálom
– meredt a tányérjára Jason, mire Robin felemelte tekintetét. A férfi hangjában
annyi együttérzés volt, mely felkeltette a figyelmét, és ismét
elgondolkodtatta, jól ismeri-e az előtte ülőt, de azonnal ki is űzte fejéből.
Első kézből láthatta, mit művelt anyjával az, hogy túlságosan szerette a
férjét, és hagyta, hogy uralkodjon a lelkén. Ez mindennél jobban visszatartotta
attól, hogy komolyan vegyen bárkit, főleg egy rendőrt. – Ezért nem találkozol
rendőrökkel, doki? – kérdezte enyhe szomorúsággal a hangjában, mire Robin
nagyot sóhajtott.
- Nem
akarok úgy élni, ahogy az anyám – felelte, miközben felállt és eltette a
mosogatóba a tányérokat, Jason pedig némán követte a tekintetével. Teljes
mértékben megértette a nő indokait, legalábbis az eszével, szíve azonban
mindennél jobban vágyott volna rá, hogy tegyen kivételt, csak egyetlen
alkalommal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése