5.
rész
Jason
maga sem értette, miért környékezte meg rossz érzés, amikor Chris a vacsorát
említette, de az határozottan zavarta, hogy a doktornő láthatólag pontosan
értette, mire gondol.
- Szigorúan
munka ügyben vagyok itt – adott könnyed választ a járőrnek, miközben figyelmét
nem kerülte el, hogy a két férfi komoly tekintettel méregeti egymást, de Chris
a következő pillanatban ránézett és újra szélesen elvigyorodott.
- Mindig
a munka, Dr. Hall – ingatta meg fejét rosszallón, de szemében huncutság csillogott.
– Lazítania kellene egy kicsit.
- Gondolom,
volna is rá ötlete, hogyan – tapintott rá a lényegre Robin, mire Chris
bólintott.
- Történetesen
ismerek egy nagyon jó helyet a városban. A Gerald’s-ban adják a legjobb
steak-et, amit valaha evett! – kezdett volna bele, hogy ismét randevúra hívja,
de Robin megköszörülte a torkát.
- Valamelyik
este majd kipróbálom – állította le, mielőtt támadásba lendül, miközben maga
sem értette, hogy az amúgy ártalmatlan játékuk a férfival, miért lett hirtelen
roppant zavaró a számára annak tükrében, hogy Jason is fültanúja lehet.
- Értem
a célzást – mosolyodott el a megbántottság legkisebb jele nélkül Chris, mialatt
Robin tekintete Deeks nyomozóra vándorolt, akit látszólag teljesen lefoglalt az
előtte heverő akták tanulmányozása, és úgy tűnt, ügyet sem vet rájuk. Nem
tudhatta, hogy a látszat ellenére a férfi minden szavukat tökéletesen hallotta,
és milyen kellemetlen érzést váltott ki belőle a lehetőség, hogy a doktornő
esetleg elfogadja az ajánlatot. – De remélem, tudja, hogy nem vagyok az a
könnyen meghátráló típus – villantotta rá kék szemét elszántan a férfi, és
Robin már éppen válaszolt volna, amikor a sors közbeszólt, és megszólalt a
járőr vállára erősített CB-rádió, jelentve, hogy sürgősen indulnia kell. –
Mennem kell, de még találkozunk – emelte két ujját köszönésképpen tányérsapkája
széléhez, majd egy pillantást vetett Deeks-re, aztán távozott. Robin
megkönnyebbülten engedte ki tüdejéből a levegőt, miközben feszült csend
telepedett rájuk.
- Ami
a tettest illeti, még a mai nap folyamán átküldöm a részletes jellemzést –
szólalt meg hivatalos hangon, remélve, hogy az iménti közjátékot figyelmen
kívül hagyhatják, mire Deeks felemelte fejét, és mélyen a szemébe nézett,
amitől Robin érezte, hogy gyorsabban ver a szíve.
- O’Neill
kellemetlenkedik magával? – kérdezett rá egyenesen, bár ő maga sem értette,
miért érdekli ennyire, de tudni akarta, hogy a doktornőnek, mennyire van ínyére
az udvarlás.
- Csak
adja a formáját – vont vállat könnyedén Robin – Kitartó – tette hozzá, de Deeks
nem válaszolt, Robin pedig nem is várta tőle. – Biztosan nehéz elhinnie, hogy
létezik olyan nő, aki visszautasítja a közeledését.
- Maga
visszautasította? – jött a következő kérdés, Robin pedig határozottan
bólintott.
- Mint
mindig – válaszolta őszintén, miközben a korábban az asztalra rakott képeket
kezdte elpakolni a barna dossziékba. – Megmondtam neki, hogy tartom magam a
szabályokhoz, nem randevúzom rendőrrel – tette hozzá, bár maga sem tudta, miért
avatja be Deeks-et. Ha semmi másban nem lehetett biztos az életében, abban
igen, hogy attól nem kell félnie, hogy Jason Deeks nyomozó valaha is randevúra
hívná, mégis úgy érezte, el kell mondania neki, hogy Chris O’Neill és közte
sosem lehet semmi.
- Máskülönben
találkozna vele? – faggatta tovább a férfi, ő pedig meglepetten emelte fel
tekintetét a dossziékról.
- Talán
– adott nyílt választ, és figyelmét elkerülte a kék szemekben megjelenő
csalódottság, miközben folytatta – megnyerő személyiség, jóképű, van humora és
nagyon kedves fickó.
- Potenciális
férj és apa? – húzta fel szemöldökét enyhe gúnnyal a hangjában Jason, mire
Robin komolyan nézett vissza rá.
- Rendőr
– jelentette ki, miközben gondolatban akaratlanul is összehasonlította a két
férfit. A foglalkozásukon kívül pusztán annyi hasonlóság volt bennük, hogy
mindketten jóképűek voltak, de míg Chris nyílt és barátságos természetű volt,
addig Jason csendes, visszahúzódó, zárkózott, és a tekintetéből
megmagyarázhatatlan szomorúság áradt. – Teljesen mindegy, milyen ember, mert a
szabály az szabály – tette hozzá, de ő sem volt biztos benne, hogy ezt inkább
nem önmagának mondja-e. – Nincs az a pénz, amiért hajlandó lennék kitenni magam
annak, amin az anyám keresztülment – csúszott ki száján meggondolatlanul, mire
Jason érdeklődve ráncolta össze szemöldökét.
- Az
apja rendőr volt? – csapott le a kijelentésre, és figyelmét nem kerülte el,
hogy Robin testtartása megmerevedik, és mélyet lélegzik.
- Amíg
le nem lőtték – válaszolta halkan, és mivel tekintetét úgy függesztette az
előtte heverő lapokra, mintha a jövőt jósolhatná meg belőlük, nem látta a kék
szemekben megcsillanó együttérzést. – Anyám minden este azon izgult, vajon
épségben jön-e haza a férje… én megkímélem magam ettől! – jelentette ki
határozottan, mire Jason egy másodpercig némán nézte a gyönyörű nőt, aki előtte
állt, és elnyomta a fájó érzést, mely hatalmába kerítette a gondolatra, hogy
esélye sem lenne nála, még akkor sem, ha kifogástalan múlttal rendelkezne.
- Van
ennél rosszabb is – jegyezte meg halkan, amivel elérte, hogy Robin ráemelje
szemét, és kérdőn nézzen rá.
- Például?
– kapott az alkalmon a doktornő, hogy megtudjon valamit a férfiról, mire az
nagyot nyelt.
- Az,
amikor hazajön – válaszolta látszólag nyugodtan, de az állán megremegő izmok
árulkodóbbak voltak, mire Robin összehúzott szemmel mérte végig a férfit.
- Miért
mondja ezt? – tapogatózott tovább, de Jason arcáról eltűnt a pillanatnyi
fájdalom és szomorúság, újra bezárkózott.
- Csak
úgy – vonta meg vállait, de amikor látta, hogy nem tudta teljesen elaltatni a
nő gyanakvását, folytatta – túl sok mindent láttam már a munkám során – tette
hozzá, de Robin-t nem tudta becsapni, és amikor ezt észrevette, mérgesen
pattant fel az asztala mögül. – Tudom, mi jár a fejében, de nem kell mindent
kianalizálni, és belelátni dolgokat! – lépett támadásba, így próbálva elrejteni
a korábbi sebezhetőséget, mire Robin meglepetten húzta fel szemöldökét.
- Nem
szóltam egy szót sem – emelte fel védekezőn mindkét kezét maga elé, miközben
magában jót mulatott a férfi reakcióján, aki láthatólag annyira félt, hogy
belelát a lelkébe, hogy azonnal támadásba lendült, mihelyt személyes témára
terelődött a szó.
- Nem
is kellett! Tudom, hogy mit csinálnak a pszichológusok! Elkezdenek egy ártatlan
beszélgetést, aztán a végén kihámoznak belőle valami hülyeséget! – morgolódott
tovább Jason, mire Robin elismerőn bólintott.
- Ezek
szerint, már sok pszichológusnál megfordult – találgatott, mire egy bosszús
szemvillanást kapott válaszul.
- Még
egynél sem! – közölte határozott, kemény hangon Jason, de elakadt a szava, és
nagyot kellett nyelnie, amikor Robin hirtelen közelebb lépett hozzá, orrába
pedig bekúszott a jázmin parfüm illata.
- Akkor
állapodjunk meg abban, hogy nem von le elhamarkodott következtetéseket
olyasmivel kapcsolatban, amiről nincs tapasztalata – kérte halk, magabiztos
hangon, de Jason nem tudta levenni tekintetét a telt ajkakról, ő pedig hirtelen
megérezte a vibrálást, mely körül ölelte őket. Jason most feljebb emelte
pillantását, és mélyen belenézett a zöldes-barna szemekbe, melyek most egészen
sötétnek tűntek a kapitányság neonlámpával megvilágított helyiségében, de még
így is látta íriszében az aranypöttyöket.
- Igaza
van – halkította le ő is a hangját, Robin pedig nem tudta kivonni magát hatása
alól – talán első kézből kellene tapasztalatot szereznem – fűzte hozzá
rejtélyes hangon, a doktornő pedig már korántsem volt biztos benne, hogy még
mindig a pszichológusi munkáról beszélnek, de lassan bólintott.
- Talán…
- nyelt nagyot, miközben tekintete a keskeny, érzéki ajkakra vándorolt, és
hitetlenkedve vette észre, milyen szívesen fogadná, ha ez a száj az övére
tapadna. Ebben a pillanatban azonban, Sean érkezett meg hozzájuk, a pillanat
pedig gyorsan tovaszállt.
- Itt
a kávé! – emelte fel kezét, de a lendülettől majdnem a nőre öntötte a pohár
tartalmát, amitől csak Jason tökéletes reflexei mentették meg, aki átkarolta
derekát, és közelebb rántotta magához. A hirtelen mozdulattól Robin
elveszítette az egyensúlyát, és a férfi széles, kidolgozott mellkasának
támaszkodott. Meglepetten állapította meg, milyen gyorsan ver annak szíve a
tenyere alatt, mialatt megérezte a borotválkozás utáni arcszesz illatát. –
Sajnálom! Az én hibám! – szabadkozott Sean, mire Robin eltávolodott Jason
közelségétől, és anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a férfira, magához
vette az aktákat, és Sean felé nyújtotta őket.
- Elnézést,
hogy hiába fáradt a kávéval, de mennem kell – húzódott bocsánatkérő mosolyra
ajka, mire Sean bánatosan nézett le a kezében lévő poharakra.
- Elromlott
a kávégép… - magyarázta szomorkásan – ki kellett mennem érte a szemközti
kávézóba… azt mondja, hiába? – emelte csalódott tekintetét az orvosnőre, mire
az megsajnálta, és egy szelíd mosoly kíséretében elvette tőle azt a poharat,
melynek tartalma már jórészt a padlón alkotott kis tócsát.
- Köszönöm
– mosolygott a férfira, aki büszkén és elégedetten húzta ki magát, majd Jason
felé fordult – a részletes jellemrajzot még ma átküldöm. Ha bármiben
segítségükre lehetek, keressenek nyugodtan. Minden jót – vett búcsút, majd
amilyen gyorsan csak tudta, elhagyta a kapitányságot. Fogalma sem volt, mi
ütött belé, amikor Jason olyan közel húzta magához, de teljesen összezavarta
testének reakciója. Még soha nem érzett hasonlót egyetlen férfi közelében sem,
és nehezen hitte el, hogy éppen Deeks nyomozó váltotta ki belőle ezeket az
érzéseket. Az a férfi, aki nemcsak megközelíthetetlen volt, zárkózott és
elutasító, de ráadásul rendőr. Az, akitől távol kellett volna tartania magát, ő
mégis azt érezte, szorosan hozzá akar simulni.
- Úristen,
ez a nő! – sóhajtott fel révedező mosollyal ajkán Sean, miközben figyelte,
ahogy az orvosnő eltűnik az ajtó mögött, majd lehuppant a székbe. – Egyszerűen
elveszítem az eszem a közelében! Dadogok össze-vissza, úgy ver a szívem, mint a
motolla, izzad a tenyerem, és az átlagosnál is bénább vagyok – nevetgélt
zavartan, és figyelmét elkerülte, hogy Jason egyáltalán nem figyel rá. Akárcsak
ő, a nyomozó is a zárt ajtót figyelte, ahol Robin Hall távozott, de az ő
fejében egészen más gondolatok jártak. Még mindig érezte, ahogy a karcsú test
egy másodpercre hozzásimul, ahogy a barna, selymes tincsek megcirógatják állát,
és érezte a nő forró leheletét mellkasán az ing anyagán keresztül is. Amióta az
eszét tudta, úgy gondolta, képtelen az ilyen érzésekre, arra, hogy szíve
vadabbul verjen csak arra is, hogy a közelében lehet egy nőnek, most azonban
döbbenten ismerte fel, hogy talán mégsem olyan hideg és érzéketlen, mint,
amilyennek gondolta magát. Úgy látszott, Robin képes volt rést ütni a páncélon,
amit maga köré épített, és ez megrémisztette. Hiszen, mit adhatna ő egy olyan
csinos nőnek, mint Robin Hall? Aggodalmat, fájdalmat, bánatot, de semmiképpen
sem azt, amit érdemelne. Ahogy rájött, merre kalandoztak gondolatai, mérgesen
túrt bele sűrű hajába. Nem is értette, miért ábrándozik róla, amikor a doktornő
világosan megmondta, hogy esze ágában sincs rendőrrel kezdeni. Talán jobb is
így – vélekedett magában, miközben magára öltötte bőrkabátját.
- Hazamegyek
– morrantotta oda Sean-nak, aki meglepetten fordult felé. Arcán látszott, nem
igazán érti társa rossz kedvének okát. – Ha találtok valamit, vagy megérkezik a
jellemrajz, csörögj rám! – utasította szűkszavúan, mire amaz bólintott, ő pedig
elhagyta az épületet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése