Szükségem van rád 3. rész

 

3. rész

Ő volt az utolsó férfi, akiről el tudta volna képzelni, hogy virágot visz valakinek, főleg neki, akivel az elmúlt hónapokban még egyetlen szót sem váltott soha.

- Ez igazán… kedves… - motyogta zavartan, elvéve a virágot, Jason pedig azonnal rájött a tekintetéből, hogy azt hiszi, tőle van a virág. Magában bosszankodva, amiért ilyet feltételez róla a nő, és amiért belőle kellemetlen érzést váltott ki a gondolat, hogy valaki más virágot küld az orvosnőnek, kihúzta magát.

- Ezek szerint, tudja, ki hozta? – kérdezte, így egyértelművé téve, hogy nem tőle van, mire Robin érezte, hogy az egyszerű kérdésre jeges borzongás fut végig hátán. Minden erejére szüksége volt, hogy leküzdje félelmét és elhessegesse a képeket, melyek utat törtek emlékei között. Mély lélegzetet vett, és megnyalta kiszáradt száját.

- Azt hittem… én azt gondoltam – nyögte nehezen, mert a tudat, hogy nem Jason hozta a virágot, egyszerre volt kínos és ijesztő. Jason figyelmét egy pillanatra elterelte az orvosnő, ahogy nyelve végig futott szája vonalán, aztán megrázta fejét.

- A küszöbön találtam – közölte nyugodtan a férfi, megkímélve ezzel Robint a kínos vallomástól, mire annak kiesett kezéből a virág a padlóra. Jason lehajolt, hogy felvegye, de amikor felemelte fejét, csodálkozva látta, hogy az orvosnőnek halálsápadt az arca. – Jól van? – kérdezte és Robin mintha enyhe aggodalmat vélt volna felfedezni a hangjában, de túlságosan lefoglalták gondolatai és félelemei ahhoz, hogy figyelni tudott volna ilyesmire. Nem, egyáltalán nem volt jól. Azt hitte, ennek már vége, hogy maga mögött tudta Waltert, hogy a férfi felfogta, nincs értelme próbálkoznia, és elhitte azt is, hogy a zaklatásnak vége lett azzal, hogy elköltözött, erre most minden kezdődik elölről.

- A küszöbön… akárcsak legutóbb… - borzongott meg Robin, mialatt érezte, hogy torka kiszáradt, szíve pedig hevesen ver.

- Mi az, hogy a legutóbb? – figyelt fel Jason, és csak hangjának türelmetlensége rántotta ki Robint az emlékei közül, aki csak most döbbent rá, hogy hangosan mondta ki gondolatait.

- Semmi – rázta meg fejét bizonytalanul, de Jason nem hagyta magát lerázni.

- A semmitől nem sápad így el valaki – közölte nyugodt hangon, Robin pedig meglepetten emelte rá szemét. – Mi az, hogy a legutóbb? – ismételte meg a kérdést határozottabban, mire Robin megpróbált mosolyogni.

- Ilyen, amikor kihallgat valakit? Mert, ha igen, elég félelmetes – ütötte volna el tréfásan a helyzet komolyságát, de Deeks kitartóan nézett rá.

- A francba doki, mit jelent az, hogy a legutóbb?! – kötötte türelmetlenül az ebet a karóhoz, de aztán rájött magától is. – Zaklatja valaki? – tapintott rá a lényegre, és a nő szeméből ki tudta olvasni, hogy fején találta a szöget, és már azt is tudta, hogyan történhetett a dolog. Dr. Robin Hall nemcsak feltűnően szép, hanem a kollégák beszámolóiból tudta, hogy végtelenül barátságos és empatikus is. Talán éppen ezért nem akart eljönni hozzá, mert sokkal könnyebb volt elutasítónak lenni valaki olyannal, aki elkönyvelte őt egy hideg, érzéketlen alaknak, mint egy gyönyörű nővel szemben, aki megértő. Ebben a feje tetejére állított világban könnyen félreérthetik az emberek a kedvességet, főleg egy férfi, és a mélyebb érdeklődés jelének vehetik, hiszen még ő is eljátszott egy másodpercre a gondolattal, hogy kialakulhat valami kettőjük között. Ő, aki szilárdan elhatározta, hogy sosem bonyolódik bele komoly kapcsolatba, mert tisztában volt vele, hogy múltja és munkája miatt, semmit nem tudna nyújtani a szerelemért cserébe, amit kapna.

- Mostanában nem – rántotta ki gondolatai közül Robin hangja, aki remegve sóhajtott nagyot. Minden igyekezetével azon volt, hogy összeszedje magát, és elhiggye, ezek a virágok nem jelentenek többet annál, mint, hogy egy szegény flótás képtelen felfogni, hogy nem érdeklődik iránta. Semmi oka attól félni, hogy baj lesz a rajongásból, és szilárdan hinni akart benne, hogy Walter felhagy a virágaival most is, úgy, mint legutóbb.

- És korábban? – fúrta tekintetét mélyen a nő szemébe Jason, akinek kezdett egyre kényelmetlenebb lenni a beszélgetés. Jason Deeks volt az utolsó, akivel meg akarta volna beszélni a New York-ban történteket, és mivel valahol azt olvasta, hogy a legjobb védekezés a támadás, mérgesen húzta össze szemöldökét.

- Ha elfelejtette volna, maga jött hozzám terápiára és nem fordítva! – hagyta figyelmen kívül a kérdést, de Jason rezzenéstelen arccal nézett vissza rá.

- Most nem rólam van szó, hanem magáról – közölte nyugodt hangon, Robin pedig bólintott.

- Pontosan! És meg is oldom a problémáimat! – húzta ki magát, de Jason-t nem tudta becsapni.

- Egy perccel ezelőtt még nem volt ilyen határozott – emlékeztette a férfi arra a pillanatra, amikor halott sápadtan ejtette ki kezéből a gyönyörű rózsát, mire szúrós szemmel nézett vissza.

- Most már jobban vagyok! – jelentette ki ezúttal meggyőzőbben, remélve, hogy ezzel eléri, Jason útnak induljon, de a férfinak láthatólag most egyáltalán nem volt sietős, hogy távozzon.

- Tett már feljelentést? – jött a következő kérdés, mire Robin óvatosan nézett fel rá. Azt abból a kevés információból is leszűrte, hogy Jason éles eszű, és jók a megérzései, amit a kollégáitól hallott róla, ráadásul a nyomozati statisztikák is ezt igazolták, mert ő és Hank büszkélkedhettek a legjobb eredményekkel, de jobban örült volna, ha ezt nem a saját bőrén tapasztalja.

- Miről? – adta az ártatlant, mire Jason mély levegőt vett. Semmi sem dühítette jobban annál, mint, amikor valaki nem akart tovább látni az orránál, amikor elhitette magával, hogy nincs veszélyben, úgy, ahogy anyja is tette.

- A zaklatójáról! – szűrte fogai között a választ, mire Robin felszegte állát.

- Miféle zaklatóról? Ez csak egy szál rózsa, semmi egyéb – tartott ki álláspontja mellett, mire Jason elhúzta száját.

- Egy szál rózsától még senkinek nem fut ki a vér az arcából, hacsak nincs valami más a háttérben – jegyezte meg rezignáltan, majd folytatta – ha nekem nem akarja elmondani, semmi baj! – rántotta meg látszólag könnyedén a vállát. – Választhat bárki mást a kapitányságról, csak beszéljen valamelyikükkel!

- Honnan veszi, hogy eddig még nem beszéltem senkivel a dologról? – feleselt vissza Robin, mire Jason váratlanul elmosolyodott, ő pedig megletten látta, mennyivel lágyabbak lettek vonásai.

- Talán nem vagyok társaságkedvelő, de eligazodom az embereken – felelte rejtélyesen – úgy látszik, nemcsak én vagyok zárkózott – tette hozzá, amivel egyértelművé tette, hogy nemcsak valóban jól ismeri az embereket, így az is feltűnt neki, hogy Robin felületi barátságokat ápol, de azt is, hogy elolvasta, mit írt fel róla a füzetbe. Robin bosszúsan fújta ki a levegőt.

- Köszönöm, de megoldom a dolgot – hárította el ismét a javaslatot, mire Jason egy másodpercig némán meredt rá, végül megrántotta a vállát, és távozott, Robin pedig lassan, mélyet sóhajtott. Hat hónappal ezelőtt, amikor mindent maga mögött hagyott New Yorkban, remélte, hogy a zaklatásnak is végett vetett, most azonban ismét felszínre törtek akkori félelmei. Walter Peanub egy szelíd programozó volt, aki azért kereste fel, mert pánikrohamok és álmatlanság kínozta. A terápia során nagyon jól haladt, és alig pár alkalom után már boldogan újságolta, hogy jobban alszik, és a rohamok is egyre ritkábban törnek rá, amiért borzasztóan hálás volt az orvosnőnek. Az első virágot még a kedvesség számlájára írta Robin, de aztán a csokrok kezdték ellepni kis, new york-i lakásának küszöbét, majd következtek a versek, szerelmeslevelek, édességek, ő pedig úgy érezte, itt az ideje pontot tenni az ügy végére. A következő foglalkozáson határozott udvariassággal utasította vissza a férfit, és közölte vele, hogy a számla kifizetésével lerótta a háláját, Walter azonban nem így gondolta. Annak ellenére, hogy a terápiát befejezték, és megkérte, keressen fel másik orvost, bizonyos időközönként, ilyen-olyan ürüggyel megjelent a rendelőjében, ő pedig már zaklatásnak kezdte érezni a kezdeti ártalmatlan rajongást. Végül nehéz döntést hozott, és hogy teljesen lezárhassa a dolgot, felszámolta rendelőjét és a rendőrségnél helyezkedett el, a Salt Lake City-től keletre található, alig 8000 fős lakosságot számláló Park City-ben, ahová pszichológust kerestek. A sportközpontú kisvárost hegyek határolták, kiváló lehetőséget biztosított télen a síelni vágyók számára, az év többi részében pedig kirándulók lepték el a várost, ő mégis biztonságban érezte magát. Úgy érezte, Walter sosem tudhatja meg, hova költözött, hiszen senkinek sem beszélt róla, egyszerűen csak eljött New York-ból, a rendőrségen pedig egyenruhás és civil rendőrök vették körül, akikkel rövid idő alatt olyan kapcsolatot alakított ki, hogy biztos volt benne, bármikor megvédelmeznék, ha szükséges. Mialatt tekintete ismét a rózsára tévedt, határozottan rázta meg fejét. Miért is gondolja, hogy Walter jelent meg ismét? – tette fel magának a kérdést. Csak arról lehet szó, hogy Chris vagy egy másik rendőr akart kedveskedni neki, persze, azt nem tudhatták, mit váltanak ki belőle ezzel az ártatlan gesztussal. Megnyugtatva magát, hogy csak rémeket lát, szentelte ismét minden figyelmét az aktáknak, miközben karórájára pillantott. A legkevésbé sem akarta lekésni a találkozóját, és még legalább tíz oldalnyi dokumentumot kellett átolvasnia.

 

Jason meredten nézte a hófehér táblát, melyen aktuális gyilkossági ügyük fotói, idősávja és a felmerült nevek kaptak helyet, de gondolatban egészen máshol járt. Fejéből nem tudta kiűzni a doktornőnél tett látogatást, orrában még mindig érezte a friss jázmin illatot, mely az egész helyiséget körbe ölelte, szeme előtt pedig megjelentek a zöldes-barna szemek, a telt ajkak, a karcsú derék, és a hosszú, kecses lábak. Ahogy ismét levetítette maga előtt a beszélgetést, felrémlett a küszöbön hagyott rózsa, a nő sápadt arca és a félelem a szemében. Még a gondolat is dühvel töltötte el, hogy bárki bántani merné ezt a törékeny teremtést, akit inkább óvni és védelmezni kellene, de amikor idáig jutott, önmagán megrökönyödve rázta meg fejét.

- A halottkém nem talált semmit – rántotta ki gondolataiból újdonsült társa hangja. A mindössze 23 éves Sean Bradock vékony testalkatú volt, amit leginkább annak köszönhetett, hogy ellentétben társaival, a fánkkal szemben előnyben részesítette az egészségesebb ételeket, és az ebédjét sem a büféből vette, hanem otthon készítette el magának, ellentmondva ezzel a nyomozókról kialakított sztereotípiáknak, amiért cukkolták is éppen eleget. Sötét haját ezúttal is zselével kényszerítette kerek koponyájára, miközben nyakkendője lazán megkötve fonta körbe nyakát, ingét pedig könyökéig feltűrte, mialatt lehuppant asztala előtti székébe. – Az áldozat biztos, hogy szexuális kapcsolatot létesített a halála előtt, de nem utal semmi arra, hogy erőszak történt volna. A tettes most is óvszert használt. Se ujjlenyomat, se semmi – húzta el száját bosszúsan, de amikor észrevette, hogy társa nem figyel rá, érdeklődve húzta össze szemét. – Figyelsz rám egyáltalán? – kérdezte, majd hirtelen elvigyorodott. – Tudom már, mi köti le ennyire a gondolataidat! – csapott homlokához mindent tudón. – Ma voltál Dr. Hall-nál igaz? – húzta fel szemöldökét sokatmondón. – A beszélgetés volt ilyen sokkoló, vagy a doki néni? – csipkedte meg társát, akivel a többiek közül senki sem akart együtt dolgozni, ő viszont sosem futamodott meg a kihívások elől, sőt, kifejezetten élvezte, hogy egy nyugodtabb társat kapott, aki valahol kiegészítette az ő nyüzsgését. – Magam is láttam már néhányszor, és meg kell hagyni, nagyon dögös – bólogatott elismerőn. – Azt hiszem, kell találnom valami elmebajt, hogy fogadjon egy órácskára – nevetett fel komiszul, mire Jason megsemmisítő pillantást vetett rá. A férfi ugyan csak hét évvel volt nála fiatalabb, de kölyök képével, lenyalt hajával még 20-nak sem nézett ki, ő pedig a maga 30 évével kész matuzsálemnek érezte magát mellette. Állandóan járt a szája, idegesítően vidám volt és úgy tűnt, előszeretettel húzza az ő idegeit is.

- Sokat nem kellene erőlködnöd – jegyezte meg bosszúsan, és nem tudta, mi dühíti jobban. Az, hogy megint a doktornőről beszélnek, vagy az, hogy Sean ilyen nyilvánvalóan udvarolni akarna neki. -  Visszatérhetnék az ügyre? – váltott témát mérgesen, mire amaz megrántotta a vállát.

- Persze, de addig egyhelyben kell állnunk, amíg a szakértő megérkezik – tájékoztatta lezser nyugalommal a férfit, aki értetlenül vonta össze szemöldökét. – A kapitány szerint, itt az ideje, hogy felállítsunk egy profilt a tettesről, ehhez pedig segítséget kért. Ha nem tévedek, nemsokára itt is lesz – nézte meg óráját a férfi, éppen akkor, amikor nyílt a kapitányság ajtaja, Jason pedig érezte, hogy kiszárad a szája, ahogy meglátta Dr. Robin Hall-t belépni a helyiségbe.