6.
rész
Robin
minden erejét összeszedve próbált arra koncentrálni, amit az előtte ülő, 50-es
éveinek közepén lévő, ősz hajú, de feje tetején már kopaszodó, köpcös páciense
mondott. A szürke öltöny lazán kibontva ölelte körül testét, ahogy kényelmesen
elhelyezkedve a kanapén aggodalmairól beszélt, de a doktornő csak nagy
igyekezet árán volt képes figyelni. Gondolatai az előző nap körül forogtak,
akárcsak egész éjjel, míg álmatlanul hánykolódott és próbált nem Jason-re
gondolni vagy az érzésre, amit kiváltott belőle egyetlen pillantása, könnyed
érintése.
- Az
államtól kapunk egy arany karórát, amikor nyugdíjba vonulunk – rántotta ki
merengéséből a férfi hangja, ő pedig enyhe bűntudatot érzett, amiért hagyta,
hogy bármi elvonja figyelmét a nyomozó problémájáról. – Tudja, miért? –
kérdezte, mire Robin megrázta fejét, mialatt tollával ütemesen kocogtatta a
keresztbetett lábaira helyezett sötét mappát. – Mert olyan kevesen érik meg a
nyugdíjat a rendőrségnél, hogy az állam ezzel dicsér meg minket, amiért
túléltük ezt a rohadt mészárszéket! – csattant a hangja, amelyben inkább
kétségbeesés, mint düh hallatszott. – Öt év múlva mehetnék nyugdíjba… - halkult
el kissé, majd szomorú mosollyal nézett fel a nőre – már, ha megérem…
- Úgy
érzi, nagyobb lett a munkájával járó kockázat azzal, hogy közelebb került a
nyugdíjhoz? – kérdezte óvatosan Robin, miközben akaratlanul is édesapjára
gondolt, és mélyen együtt tudott érezni a férfival.
- Úgy
érzem, azzal lett nagyobb a kockázat, hogy… - akadt el egy pillanatra a férfi,
és arcán látszott, nehezen jönnek szájára a szavak. – Nézze… azelőtt elsőnek
mentem be egy gyanúsítottért és nem haboztam belebonyolódni egy tűzharcba. De
most… - sóhajtott mélyet – ha megszólal a rádió a kocsimban, összerezzenek, ha
valaki becsapja az ajtót a szomszédban, a fegyverem után nyúlok… én ezt nem
bírom tovább! Segítsen! Egy gyáva féreg lettem! Zsaru vagyok, nem félhetek!
Ilyen nincs! – simított végig türelmetlenül kopaszodó fején a nyomozó, mire
Robin megértőn elmosolyodott.
- Hardy
nyomozó, a bátorság nem a félelem hiányát jelenti – ingatta meg fejét nyugodtan
– sokkal inkább azt, hogy meg merünk tenni valamit akkor is, ha félünk. Öt év
nem hosszú idő, megértem, hogy végre pihenni akar, de úgy érzem, túlságosan
központi helyet foglal el az életében a nyugdíj. Folyton ekörül forognak a
gondolatai, fél attól, hogy elpártol maga mellől a szerencse, és ez a félelem
blokkolja a munkában.
- Azt
akarja mondani, hogy vegyem fel a kesztyűt és kockáztassak? – vonta fel
érdeklődve bozontos szemöldökét a nyomozó, mire Robin megrázta a fejét.
- Nem,
ne vállaljon nagyobb kockázatot, mint, amit érdemes, főként úgy ne, hogy nem
tud koncentrálni. Ezzel a társa életét is veszélybe sodorhatja – figyelmeztette
józanul a nyomozót, mire az húsos belső ajkát kezdte rágcsálni. – Azt javaslom,
találkozzunk néhány alkalommal, próbáljuk csökkenteni ezt a belső feszültséget,
addig pedig kérje magát irodai szolgálatra – javasolta nyugodtan, mire a férfi
megrökönyödve nézett rá.
- Hallott
már olyan valamirevaló zsaruról, aki önként jelentkezett volna asztal mögé? –
rázta meg fejét, és abból, hogy nem a papírmunka ellen volt kifogása, sokkal
inkább az ellen, hogy ő kérje ezt, Robin rájött, attól fél, mit szólnak a
kollégák. – A hátralévő időben hallgathatnám a srácok vicceit. Akkor inkább
lőjenek le az utcán! – borult el
tekintete, ahogy maga elé képzelte a jövőt, ezzel is megerősítve Robint abban,
hogy helyesen gondolkodott, mire a doktornő lassan bólintott.
- Nos,
ha nem teszi önként, akkor kénytelen leszek én javasolni a felettesének –
jelentette ki határozott hangon, és alig tudta elrejteni mosolyát, amikor
meglátta a megkönnyebbülést Hardy nyomozó arcán.
- Úgy
érti, nem enged utcára? – csendült fel remény a hangjában, mire Robin ismét
bólintott.
- Addig
biztosan nem, amíg nem látom alkalmasnak arra, hogy meg tudjon birkózni a
helyzettel – magyarázta, mire a nyomozó elégedetten pattant fel a székből.
- Végül
is, maga a doki, ki vagyok én, hogy vitatkozzak, nem igaz? – mosolyodott el
szolgálatkészen, majd az ajtó felé indult. – Mikor jöhetek legközelebb? –
kérdezte, mielőtt távozott volna, mire Robin felállt és az asztalán álló
naptárhoz lépett.
- Jövő
hét kedd megfelel? – kérdezte, és amikor amaz bólintott, az ajtóig kísérte. –
Janett, írd fel kérlek, Hardy nyomozót jövő hét keddre, fél tízre – utasította
a titkárnőt, mire az máris maga elé vette a számítógép billentyűzetét, hogy
felvezesse az előjegyzett időpontot a rendszerbe, de amikor Robin megfordult,
hogy visszamenjen az irodájába, megszólalt.
- Dr.
Hall! – állította meg az orvosnőt – az imént csomagja érkezett – mutatott egy
lapos, hosszú dobozra a titkárnő és olyan vágyakozó pillantásokat vetett rá,
mint Hamupipőke a nővéreire, amikor azok elindultak a bálba.
- Mi
ez? – remegett meg a hangja Robin-nak, amint meglátta a csomagot, és felidéződött
benne a tegnapi rózsa emléke.
- Úgy
sejtem, virág – közölte nyugodtan Janett, aki észre sem vette, milyen ideges
lett főnöke – nem akarja kinyitni? – kérdezte enyhe türelmetlenséggel, de
leginkább kíváncsisággal a hangjában. Ártalmatlan. Biztosan teljesen
ártalmatlan. Talán Chris küldte neki, hogy ezzel is rávegye egy találkára, vagy
valamelyik betege… - szajkózta magában, hogy így próbáljon megnyugodni,
miközben mély lélegzetet vett és merev ujjakkal kinyitotta a dobozt. Két tucat
rózsa volt benne, erős szálú, tökéletes fejű vörös rózsák. – Istenem, de
szépek! – lelkendezett Janett, miközben fogalma sem lehetett róla, mit jelent a
rózsák látványa Robin számára. – Nézze! – nyúlt a dobozba egy kis, fehér
borítékért. – Mellékeltek hozzá kísérőkártyát! – nyújtotta Robin felé, aki
reszkető kézzel vette el tőle. Magában azért imádkozott, hogy ismerős legyen az
aláírás, aztán amikor elolvasta az üzenetet, jéggé fagyott az ereiben a vér a
félelemtől. „Örökké” – állt a kártyán. – Akadt egy titkos hódolója! –
nevetett vidáman Janett – nem is csoda, amilyen szép – tette hozzá, csipetnyi
irigységgel a hangjában, miközben észre sem vette, hogy Robin a rosszullét
ellen küzd. Régen valóban titkos hódolónak hívták azokat a férfiakat, akik
virágot küldtek egy nőnek, de ma már sokkal inkább zaklató a nevük, és eleget
forgott rendőrségi körökben ahhoz, hogy tudja, hova fajulhat az ilyen imádat.
Apjának számtalan olyan ügye volt, amikor egy kidobott barát, vagy egy kosarat
kapott udvarló nehezen fogadta el a visszautasítást, és a romantikus történet
tragédiába torkollott. Kővé dermedve bámulta a kártyát, miközben megfogadta,
hogy tennie kell valamit, mielőtt kicsúszik a kezéből az irányítás. – Minden
rendben? – csodálkozott Janett – nem néz ki valami jól – állapította meg aggodalmasan,
mire Robin magára erőltetett egy mosolyt.
- Persze…
most… telefonálnom kell – indult az iroda felé, de Janett tovább beszélt.
- Tudja,
ki küldte? – kíváncsiskodott tovább, a doktornő pedig elhúzta száját, ahogy
eszébe jutott Walter.
- Van
egy tippem – felelte nyugalmat erőltetve magára, titkárnője azonban lelkesen
bólogatott. Úgy szívta magába a romantikus történeteket, mint a szivacs,
miközben arra várt, hogy őt magát is megtalálja végre a mesebeli királyfi. Amíg
ez nem történt meg, szívesen beérte más szerelmi életének kitárgyalásával,
Robin azonban nem volt olyan hangulatban, hogy osztozzon vele az örömben.
- Remek!
– tapsolt vidáman és arcán látszott, alig várja, hogy részleteket tudjon meg.
Robin legszívesebben elmondta volna neki, hogy egyáltalán nem remek, mert a
küldő valószínűleg egy zaklató, aki úgy látszik, egyre elszántabban akarja
megszerezni őt, de úgy gondolta, jobb, ha a nő nem tud semmit. A világért sem
szerette volna, ha az egész kapitányság az ő problémáját tárgyalta volna, már
pedig Janett nem volt éppen a legmegbízhatóbb alkalmazott.
- Igen…
az – nyögte ki vontatottan, majd felmarkolta a rózsákkal teli dobozt és az
irodájába vitte, ahol aztán ledobta a kanapé előtt álló asztalkára, és úgy
nézett rá, mintha skorpió lenne benne. Talán jobb is lenne, ha az volna,
gondolta magában, hiszen azzal legalább tudna, mit kezdeni, a megszállottsággal
azonban nem. Hogy idegeit kissé megnyugtassa, mély levegőt vett. Ez csak egy
férfi, akinek kissé nehéz a felfogása, semmi oka attól félni, hogy úgy jár,
mint azok a lányok, akikről apja mesélt az anyjának, miközben fogalma sem volt
róla, hogy ő kihallgatja a beszélgetésüket. Éppen itt tartott gondolatban,
amikor halkan kopogtattak az ajtón, ő pedig ijedten rezzent össze. – Te…tessék
– dadogta vadul dobogó szívvel, mely csak még erősebb lett, amikor meglátta,
hogy Jason Deeks nyomozó áll az ajtó mögött. – Mi szél hozta nyomozó? –
erőltetett nyugalmat magára, mialatt óvatosan az asztal és a férfi közé lépett,
hogy az ne vegye észre a dobozban heverő virágokat. Jason tekintete lassan
futott végin a nőn, aki ezúttal is kosztümöt viselt, mely kiemelte karcsú
alakját, bordó színe pedig tökéletesen passzolt hajához, amit ezúttal lazán
kibontva viselt. Deeks azt kívánta, bárcsak tudna felelni erre az egyszerű
kérdésre, de ő sem tudta igazán, mit keres a nőnél. Egész éjszaka hiába
próbálkozott vele, hogy kiűzze a fejéből, délelőtt pedig még a munkájára sem
tudott koncentrálni. Feszült volt és ingerlékeny, a szokottnál is
türelmetlenebb Sean-nal, aki a maga lazaságával vette tudomásul, hogy békén
kell hagynia társát, majd egyszer csak felpattant a helyéről, és percekkel
később azt vette észre, hogy a doktornő irodája előtt áll. Ha Janett nem
fürkészte volna olyan kíváncsi tekintettel, talán nem is lett volna bátorsága
bekopogni, végül úgy döntött, inkább szembenéz az orvosnővel, csak ne kelljen a
titkárnő ostromló kérdéseit hallgatnia, aki ráadásul még azzal is
meggyanúsította egy rejtélyes mosoly kíséretében, hogy egy doboznyi virágot
küldött a nőnek.
- Csak
erre jártam – köszörülte meg torkát, miután rájött, hogy Robin még mindig a
válaszára vár, mire a nő elmosolyodott, ő pedig érezte, ahogy a szíve köré
épített falból megint leomlik egy tégla a mosoly láttán. – Igazából fogalmam
sincs, mit keresek itt – vallotta be őszintén, mogorvábban, mint szerette
volna, de Robin, aki mit sem sejtett a férfi lelkében dúló viharból, azt hitte,
a tegnapi terápiás beszélgetés miatt van itt, ezért nem hagyta magát lerázni.
- Előfordul,
hogy az eszünkkel tiltakozunk valami ellen, mégis megtesszük – vont vállat
nyugodtan – ilyenkor a szívünk dönt helyettünk, az mindig pontosan tudja, mire
van szükségünk. Magának talán éppen arra, hogy most itt legyen – vélte
elgondolkodva, mire Jason döbbenten meredt rá.
- Ezt…
mégis, hogy érti? – nyelt nagyot, mert attól félt, kiderült a titka, hogy
milyen elemi vágy hajtja a nő felé, mire Robin közelebb lépett.
- A
lelke legmélyén talán vágyik rá, hogy folytassuk a beszélgetést, amit tegnap
elkezdtünk, még ha ezt nehéz is beismernie – magyarázta szelíd hangon, Jason
pedig hirtelen megkönnyebbült, amiért a titka biztonságban van.
- Ennek
ehhez semmi köze! – jelentette ki határozottan és már éppen folytatta volna,
amikor tekintete megakadt a virágos dobozon, közvetlenül az orvosnő háta
mögött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése