2.
rész
Jason
Deeks nyomozó tekintete lassan pásztázta végig az előtte ülő nőt. Barna, vállig
érő haját teknőc csat fogta össze tarkóján, ráirányítva figyelmét kecses vonalú
nyakára, ahol az aranylánc kissé félrecsúszott, Jason pedig szinte kényszert
érzett, hogy odanyúljon, és megigazítsa. Pillantása most lejjebb vándorolt, de
keze ökölbe szorult, amikor meglátta a dekoltázst, melyet a fehér selyemblúz
hagyott szabadon. Hogy elterelje figyelmét a telt keblekről, melyek
kirajzolódtak a vajszínű blézer alatt, lehajtotta fejét, de ezzel csak azt érte
el, hogy pillantása a keresztbevetett, karcsú lábakra tévedt, melyeket
körömcipőbe bújtatott tulajdonosuk. A doktornő türelmesen várakozott, ő pedig
nem tudta kivonni magát a rászegeződő, zöldes-barna szemek hatása alól, melyek
szinte a lelkéig láttak. Átkozta a kapitányt, amiért rávette, hogy eljöjjön
ide, és átkozta magát is, amiért most itt ült, és minden igyekezete ellenére,
képtelen volt nem tudomást venni az orvosnő vonzerejéről. Valahányszor
találkoztak a folyosón, figyelmen kívül hagyta a jelenlétét, még csak azt sem
engedte meg magának, hogy ránézzen, ezúttal azonban, nem volt, hova menekülni
előle.
- Nézze
nyomozó – szólalt meg Robin nyugodt hangon, és nem kerülte el figyelmét, hogy
Jason összezárja ajkát. – Nagyban megkönnyítené a helyzetemet, ha hajlandó
lenne beszélgetni velem – kérte szelíd hangon, miközben tekintete futólag
karórájára tévedt. Deeks nyomozó legalább 15 perce ült az irodában, és azon
kívül, hogy köszönt, amikor megérkezett, nem szólt egy szót sem. – A kapitány
biztosított róla, hogy együttműködik majd, de… - fogott volna bele, hogy
elmondja, az egész csak akkor ér valamit, ha Deeks is úgy akarja, de a férfi
közbevágott.
- Együttműködöm.
Itt vagyok – jelentette ki szárazon, Robin pedig meglepődött, milyen kellemesen
mély hangja van. Való igaz, eljött, itt ült, de az egész lényéből elutasítás
áradt. Keskeny száját összeszorította, széles mellkasán megfeszült a sötétkék
ing, kék szeme fölött, melyben szomorúság tükröződött, szigorúan ráncolta
szemöldökét. Bár Robin egy centben sem fogadott volna rá, hogy itt lesz, mégis
megjelent, méghozzá pontosan abban az időpontban, amikorra várták, de ebben ki
is merült az együttműködése.
- Igen,
valóban itt van – értett egyet Robin – legalábbis testben, de lélekben teljesen
máshol jár – állapította meg száraz tényként, mindenféle számonkérés nélkül,
mire Jason elhúzta a száját, ő pedig észrevétlenül futtatta végig rajta
tekintetét. Sötét hajából homlokába hullott néhány tincs, keskeny szájában volt
valami érzéki, Robin pedig döbbenten állapította meg, hogy arra gondol, milyen
érzés lehet, ha megcsókol vele valakit, talán éppen őt. Hogy gondolatait
elterelje, megköszörülte torkát, és lehajtotta fejét, tollával pedig gyorsan
feljegyzett néhány szót a füzetébe.
- Most
meg, mit írt le? – kérdezte gyanakvón Jason, és kissé megemelkedve a székből
próbálta elolvasni a lapra írt sorokat, természetesen, eredménytelenül.
- Mindig
ilyen bizalmatlan? – kérdezett vissza egyenes válasz helyett Robin, mire a
férfi megrántotta a vállát.
- Mutasson
egyetlen rendőrt, aki feltétel nélkül megbízik valakiben – válaszolta
talányosan, de Robin résen volt.
- A
társában sem bízott meg? – jött a következő kérdés, Jason állán pedig
megremegett egy izom, ahogy elkomorult.
- Az
életemet is rá mertem volna bízni! – jött a határozott válasz, Robin pedig úgy
érezte, végre elindulhat a beszélgetés, ezért ismét bekapcsolta tollát és
minden figyelmét a vele szemben ülőnek szentelte.
- Nyilván
ő is így érzett – állapította meg finoman, de Jason keserűn húzta el ajkát.
- Tévedett
– nyelt nagyot, mialatt agya ismét elé vetítette annak a végzetes estének a
képeit. Kötelessége lett volna ott lenni, megvédeni, harcolni, de elkésett.
Mire odaért, már nem tehetett érte semmit, csak vele maradt, amíg meg nem
érkeztek a mentők, és meg nem állapították a halál beálltát. Ha legalább a
tettest elkaphatták volna, talán megnyugvást lel, de az a szemétláda meglépett.
- Hibásnak
érzi magát a történtekért? – kérdezte, de Jason kifürkészhetetlen tekintettel
nézett vissza rá és nem válaszolt, ő pedig nagyot sóhajtott. – Talán
beszélgethetnénk a munkájáról – vetette fel óvatosan, mert érezte, hogy egy kis
időre visszavonulót kell fújnia, de a férfi zárkózottsága még nagyobb lett,
miközben keresztbe fonta erős karját maga előtt, ezzel is egyértelmű jelét adva
az elutasításnak.
- A
kapitánynak csak azt ígértem meg, hogy eljövök – felelte Jason mereven – az nem
volt benne a megállapodásban, hogy csevegnem is kell – húzta el a száját, és
tekintetéből jól kiolvashatta a nő, mit gondolt a pszichológusokról.
- Deeks
nyomozó, mindketten tudjuk, miért van itt pontosan – kocogtatta meg tollával a
kezében lévő fekete mappa tetejét Robin. – A társa halálának körülményei…
- Nem
akarok erről beszélni! – csattant a hangja türelmetlenül Jason-nek, de azonnal
megbánta, amikor meglátta, hogy a doktornő összerezzen. – A rendőri munka
része, hogy meghalhatunk! Ezt vagy el tudja fogadni az ember és megbirkózni
vele, vagy nem!
- Valóban
– értett egyet Robin, miközben meglepetten látta, hogy a férfi feláll és
indulni készül – de az nem törvényszerű, hogy lássuk a barátunk halálát, vagy
éppen fogjuk a kezét… ez mindenki számára óriási trauma – tette hozzá halkan,
mire Jason mély levegőt vett. A legkevésbé sem akarta, hogy ez a csinos
doktornő belelásson, hogy meglássa, mennyire meggyötörte legjobb barátjának és
társának elvesztése.
- Egyedül
is meg tudok küzdeni a helyzettel – jelentette ki a férfi kemény hangon – nincs
rá szükségem, hogy egy lélekbúvár addig vájkáljon a lelkemben, míg aztán az
egészet visszavezeti az elcseszett gyerekkoromra! – fűzte hozzá megvetőn, mire
Robin érezte, hogy mérges lesz, de uralkodott magán.
- Maga
szerint, ezt csinálom? – kérdezte, felhúzva szépen ívelt szemöldökét, és amikor
Jason ránézett, nagyot kellett nyelnie, ahogy pillantása találkozott a zöldes-barna
szemekkel.
- Fogalmam
sincs, mit csinál, de nem tetszik! – húzta össze szemöldökét morcosan, mint egy
nagyra nőtt gyerek, de nem a nőre, sokkal inkább magára volt dühös, amiért
hagyta, hogy hatással legyen rá. A lágy mosoly egy pillanatra ismeretlen
érzéseket váltott ki belőle, amikor pedig Robin közelebb sétált, és megérezte a
jázmin illatot, mely körbe lengte, a maradék ellenállását is kezdte porrá
zúzni.
- Mi
lenne, ha kiderítené? – ajánlotta fel nyugodt hangon, és mivel Jason nem
szólalt meg, csak hallgatott, bátorságot merített belőle, és tovább beszélt. –
Akár hiszi, akár nem, jó hallgatóság vagyok – nézett a férfira várakozón, de az
hirtelen megrázta fejét.
- Kár,
hogy nincs mit meghallgatnia! – közölte rezzenéstelen arccal, és már távozott
volna, amikor Robin hangja megállította.
- Csak
segíteni akarok, Deeks nyomozó – kötötte az ebet a karóhoz, bár ő maga sem
értette, miért ragaszkodik ennyire, hogy a férfi beszéljen. Volt elég betege,
ráadásul tudta, hogy a terápia csak akkor működik, ha a másik fél is hisz
benne, és akarja, mégis úgy érezte, segítenie kell.
- Segíteni?
– kérdezett vissza gúnyosan Jason – mit segít az már Hank-en, ha itt ülünk és
beszélgetünk? – ejtette ki először társa nevét, mióta megérkezett, és a
szemében megjelenő fájdalom és bűntudat árulkodóbb volt mindennél. – Rajta az
segített volna, ha időben odaérek!
- Rajta
már semmit – ismerte be halkan Robin. – Én sokkal inkább Önre gondoltam. A
bűntudat, amit érez…
- Fogalma
sincs róla, mit érzek! – vágott közbe mérgesen Jason, de a doktornő tudta, ez a
harag nem neki, sokkal inkább a helyzetnek szól. – Ha segíteni akar, írja alá a
papíromat, hogy megjelentem, és hagyjon békén! – tette hozzá, mialatt
igyekezett tudomást sem venni arról, milyen rossz érzés így beszélni a nővel,
de nem engedhette meg, hogy a páncélja mögé lásson.
- Szívesen
megtenném, de az a véleményem, hogy szükség lenne még néhány találkozásra –
húzta ki magát Robin, Jason gyomra pedig remegni kezdett a gondolatra, hogy
ismét egy szobában legyen a nővel, akinek illata, mosolya, zöldes-barna szeme
teljesen rabul ejtette, és azzal fenyegette, hogy lebontja az évek óta annyi
energiával felépített falat, melyet maga köré húzott.
- Nincs
több elfecsérelhető órám – utasította el ismét, majd folytatta – egy
sorozatgyilkos nőkre vadászik, én pedig itt vesztegetem az időmet ahelyett,
hogy nyomoznék az ügyben! – tette hozzá mérgesen, miközben agyának legmélyebb
zugába igyekezett űzni a doktornő csábítóan telt ajkának képét.
- Nos,
engem itt talál, ha mégis meggondolná magát – nyújtott át még egy névkártyát
is, így jelezve a férfinak, hogy akár fel is hívhatja, ha beszélgetni akar.
Jason néhány másodpercig azon tűnődött, elfogadja-e, végül kényszeredetten
elvette a plasztik lapot.
- Kösz,
doki, de nem lesz rá szükség – jelentette ki határozottan, majd a választ meg
sem várva, elhagyta az irodát. Robin elgondolkodva nézett a bezárt ajtóra,
miközben azon járt az esze, vajon, mi járhat a férfi fejében. Sokáig azt hitte,
a távolságtartás csak neki szól, azért néz keresztül rajta, mert nem hisz a
pszichológiában, és nehezményezte, mint a legtöbb rendőr, hogy a nyakukra
hoztak egy lélekbúvárt, akihez ráadásul bizonyos időközönként akaratuk ellenére
küldték őket, de később rá kellett jönnie, hogy Jason Deeks mindenkivel ilyen
nyers. A társa volt az egyetlen, akit közel engedett magához, szinte olyanok
voltak egymásnak, mint két testvér, így aztán teljes mértékben megértette a
kapitányt, hogy annak halálakor felszólította a férfit, hogy látogasson el
hozzá egy beszélgetésre. Noha, ő figyelmeztette a körzet vezetőjét, hogy ne
várjon túl sokat, az ragaszkodott hozzá, hogy legalább egy alkalommal fogadja a
férfit, aki azonban nem okozott csalódást. Ahogy azt Robin várta, bezárkózott
előtte, és a legkisebb jelét sem mutatta, hogy hajlandó lenne elfogadni a
segítséget, mégis volt valami a szemében, ami nem hagyta nyugodni a nőt. Éppen
itt tartott gondolatban, amikor hirtelen kopogtattak az ajtón, ő pedig
meglepetten kapta fel fejét. Janett, a titkárnője még ebéd előtt hazament, több
páciens pedig nem volt felírva mára, így most összeráncolt szemöldökkel sétált
az ajtóhoz, és tárta szélesre azt.
- Elfelejtett
valamit? – kérdezte meglepetten, amikor meglátta, hogy Deeks nyomozó áll az
ajtóban, szája pedig döbbenten nyílt szét, amikor felfedezte az egyetlen szál vörös
rózsát, amit a férfi a kezében tartott, közvetlenül mellkasa előtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése