12.
rész
Mivel a férfi úgy tűnt, nem akar
válaszolni, fürkészőn vizsgálgatta a zárkózott arcot, mintha onnan akarná
leolvasni a választ, majd alsó ajkát beharapva szólalt meg ismét, hogy megtörje
a beállt csendet.
- Még
sosem fordult elő veled, hogy annak ellenére reménykedtél valamiben, hogy
tudtad, talán sosem történhet meg? – kérdezte, amikor Jason ránézett, mire a
férfi nagyot nyelt, és pillantását lassan futtatta végig a doktornőn, aki
kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát az átható tekintet perzselő
figyelmétől.
- Nem
– hazudta szemrebbenés nélkül, miközben agya legtávolabbi zugába űzte az
igazságot. Azt, hogy józan esze intelme ellenére, az elmúlt napokban, hányszor
környékezte meg a gondolat, hogy elég jó lehet az orvosnőnek, hogy meg tudná
adni neki azt, amit keres egy férfiban.
- Piros
bicikli karácsonyra? Hószünet az iskolában áprilisban? Hogy ne érjen véget a
kedvenc sorozatod? – sorolta a lehetőségeket szinte vég nélkül Robin, miközben
Jason már a kocsija felé tartott. Feszes testtartásából, kimért lépteiből és
szótlanságából érezte, hogy rátapintott egy érzékeny pontjára, amit csak
alátámasztott az is, amikor odaértek a Mustang-hoz, és a férfi megfordult.
- Sosem
szerettem a piros színt, Floridában télen sincs hó, és nem szoktam sorozatokat
nézni – darálta el tömören a válaszokat, majd kinyitotta a hátsó ajtót, és
lendületesen vágta be a dobozt az ülésre, aztán a nő előtt is szélesre tárta a
vezető melletti ajtót.
- Ezek
szerint, Floridában nőttél fel – csapott le a kijelentésre Robin és büszkén
veregette meg gondolatban a vállát, amiért legalább ezt az egy információt
sikerült kihúznia a férfiból. Ahogy azonban pillantása találkozott a sötéten
villanó szemekkel, furcsa érzés kerítette hatalmába. Mintha Jason egyáltalán
nem örült volna annak, hogy fény derült származási helyére.
- Nem
terápiára jöttem! – jelentette ki keményebb hangon, mint szerette volna, mire
Robin beszállt az autóba, ő pedig magában elmormolt egy szitkot. Nem akart így
ráripakodni a doktornőre, de még a gondolatától is kiverte a hideg veríték,
hogy esetleg rájöhet, kicsoda valójában, miért költözött Park City-be, és miért
igyekszik távol tartani magától az embereket, legfőképpen őt. – Sajnálom, ha
nyers voltam – köszörülte meg torkát zavartan, miután ő is elfoglalta helyét a
volán mögött. – Nem nagyon szeretek magamról beszélni – tette hozzá sokkal
finomabban, mire Robin meglepetten nézett rá.
- Nohát,
ez eddig fel sem tűnt – ráncolta össze szemöldökét, Jason pedig halkan
felnevetett. Maga sem értette, hogyan csinálja a nő, de egyik pillanatról a
másikra képes volt eltüntetni belőle minden feszültséget. – Vigyázz, Deeks!
Valódi érzelmek vannak az arcodon! – csipkedte tovább a pszichológus, mire a
férfi ingatni kezdte fejét és indított.
- Milyen
messze laksz? – kérdezte, mialatt kikanyarodott a kapitányság parkolójából a
forgalmas utcára, mire Robin ravaszkásan pillantott rá.
- Máris
eleged van belőlem, igaz? – kérdezte, megjátszott szomorúsággal, majd nagyot
sóhajtva folytatta – képzelheted, milyen nehéz az én helyzetem. Minden nap
magammal megyek haza – tette hozzá, amivel ismét mosolyt csalt az általában
zord arcra, Jason pedig döbbenten vette észre, hogy az elmúlt néhány napban,
mióta közelebbről megismerte a doktornőt, többet mosolyog, mint eddigi életében.
- Mindig
ilyen sokat beszélsz? – kérdezte kíváncsian a férfi, annak ellenére, hogy egyre
kevésbé bosszantotta a csicsergés, mire Robin megrántotta a vállát.
- Szakmai
ártalom – hajtotta hátra fejét, és szemét lehunyta, Jason pedig zavartalanul
tudta végig futtatni pillantását a selymes bőrön, a kecses nyakon, a telt
ajkakon.
- Azt
hittem, egy pszichológusnak az a legnagyobb erénye, ha tud hallgatni – jegyezte
meg, miközben zöldre váltott a lámpa és besorolt a jobbra kanyarodó sávba.
- Pontosan
– nyomott el egy ásítást Robin, aki egyre inkább kezdte érezni az elmúlt
éjszaka alváshiányát. – Éppen ezért beszélek annyit, amikor nem dolgozom.
Szóval, ha el akarod érni, hogy csendben maradjak, kénytelen leszel te beszélni
– dobta fel a lehetőséget a legnagyobb nyugalommal, hiszen biztosra vehette,
hogy a nyomozó nem fog élni vele. Megérzései ezúttal sem csapták be, mert a
férfi szótlanul koncentrálta minden figyelmét az egyre gyérülő forgalomra,
Robin pedig nem akarta erőltetni a társalgást. Magában azt mondogatta, jobb is,
ha minél kevesebbet tud a nyomozóról, hiszen így is nagyobb kísértést jelentett
a számára, mint, amivel meg tudott küzdeni. Ahogy haladtak a külváros felé, az
autók száma egyre csökkent, az égbolt szürkéből egészen sötétté vált, a
csillagok, mint egy szűrő apró lyukai helyezkedtek el a magasban. Amikor
megérkeztek Robin háza elé, a doktornő azonnal kipattant a kocsiból, de
meglepetten vette észre, hogy Jason is követi a példáját. – Egészen a lakásomig
kísérsz? – húzta fel kérdőn szemöldökét, de a férfi csak bólintott.
- Sőt,
be is megyek – jelentette ki teljes természetességgel a hangjában, Robin pedig
megtorpant.
- Ugye
tudod, hogy nem tudok ma is azzal szolgálni, amivel tegnap este – tárta szét
kezeit sajnálkozva, mire ezúttal Jason-ön volt a sor, hogy meglepődjön.
- Nem
is akarom – közölte határozottan, miközben igyekezett elnyomni a szúró érzést,
ami megkörnyékezte a gondolatra, hogy a doktornő elképzelni sem tudja, hogy
ismét megcsókolja. Aznap este úgy érezte, Robin-t is elvarázsolta az a csók, őt
is magával ragadta a szenvedély, de most be kellett látnia, hogy tévedett.
- Ennyire
rossz volt? – jelent meg csalódottság a zöldes-barna szemekben, mire Jason
megrázta a fejét.
- Nem!
Annyira jó volt – nyögte nehezen, halkan, mialatt az ajtóhoz értek, de Robin
meghallotta és mosolyogva nézett fel rá.
- Akkor
végképp nem értem – ráncolta össze értetlenül a szemöldökét, majd hirtelen
elnevette magát. – Értem már! Vigyázol a vonalaidra! – nevetett még mindig,
miközben beillesztette kulcsát a zárba, és szélesre tárta azt. – Ki gondolta
volna, hogy egy szelet torta is lelkiismeret-furdalást okoz neked – fűzte
hozzá, Jason pedig, a küszöbön állva, döbbenten elnyíló ajkakkal nézett vissza
rá.
- A
tortára gondoltál – mondta ki hangosan gondolatait, ahogy rájött, míg ő a csókról
beszélt, addig Robin a tortáról, amivel előző este megkínálta. Robin, amint
meghallotta, mit mondott a férfi, zavartan tűrte fülé mögé haját.
- Te
pedig… - akadt el mondat közben, mire Jason köhintett kettőt.
- Maradj
itt, amíg körülnézek! – vágott a nő szavába határozottan, mire Robin idegesen
nyalta meg alsó ajkát.
- Biztosan,
szükséges ez? – kérdezte félve, mire Jason ráemelte tekintetét.
- Talán
nem – válaszolta, de mielőtt a doktornő megnyugodott volna, folytatta – de
tudod, a képzeletem… - hagyta félbe a mondatot, majd a választ meg sem várva, megkerülte
őt, és belépett a lakásba, így elkerülve, hogy beszélniük kelljen a csókról.
Öles lépteivel pillanatok alatt bejárta a kis lakás minden zugát, és amikor
meggyőződött róla, hogy egyedül vannak, senki nem várja lesben állva a
doktornőt, megnyugodva sétált vissza az ajtóhoz. – Minden rendben –
tájékoztatta Robin-t, aki megkönnyebbülten sóhajtott fel, éppen akkor, amikor
megszólalt Jason zsebében a telefonja. – Deeks! – emelte füléhez a készüléket,
majd várt néhány másodpercet, amíg a hívó fél elmondta, miért is keresi, végül
bólintott. – Ott találkozunk! – köszönt el, majd ismét a nőre nézett. – Mennem
kell, újabb gyilkosság történt – komorult el a szokottnál is jobban az arca. –
Zárkózz be jól, és ne engedj be senkit! – figyelmeztette a nőt, majd egy lépést
tett előre, mintha még mondani akarna valamit, végül nagyot nyelt, és ökölbe
szorította a kezét, így próbálva megakadályozni, hogy felemelje karját, és
beletúrjon a sűrű, hullámos hajzuhatagba. – Jó éjt! – fordított hátat hirtelen,
majd a választ meg sem várva, meg sem állt az autójáig, aztán csikorgó
kerekekkel távozott. Robin elgondolkodva nézett utána, majd megrázta fejét. Nem
engedhette meg magának, hogy megint a nyomozó körül forogjanak gondolatai.
Nagyon sóhajtva zárta be az ajtót. Sem ő, sem a nyomozó nem láthatta a hatalmas
nyárfa mögött megbújó alakot, aki mélyeket lélegezve, nyugalmat erőltetve
magára, ökölbe szorított kézzel figyelte őket, és magában azon tűnődött,
eljött-e végre az ideje, hogy a doktornő elé álljon.
Jason összeráncolt szemöldökkel
nézett le az ágyon fekvő, 30-as éveinek elején járó, barna hajú nőre.
Meztelenre vetkőztetett testét csupán félig takarta a hófehér lepedő, nyaka
körül zúzódások mutatták, hogy őt is megfojtották, akárcsak az előző három
áldozatot. A magas, vékony testalkatú, kopaszodó halottkém egészen közel hajolt
hozzá, kis, vattában végződő pálcikával a kezében nyomokat keresett, míg a
helyszínelők fotóztak, ujjlenyomatokat kerestek a hálószobában, mely zsúfolásig
megtelt a rendőrségi szakemberekkel.
- Mikor
halt meg? – kérdezte a halottkémet, mire az felegyenesedett, úgy nézett vissza
rá.
- Nagyjából
3 vagy 4 órával ezelőtt – válaszolta, majd folytatta – az előzetes vizsgálatok
azt mutatják, hogy a tettes ugyanaz, mint a korábbi esetekben. Konkrétumot csak
a laboratóriumi vizsgálatok és a boncolás után tudok mondani, de szinte biztos
vagyok benne, hogy most is történt szexuális aktus, a halál beállta előtt –
beszélt tovább, majd közelebb lépett a nőhöz. – Látja ezt itt? – mutatott a
nyakán lévő horzsolásokra – megfojtották, de ezúttal nem kézzel követte el,
hanem kötelet használt. Ha szerencsém van, találok a nyakán rostokat.
- Miért
változtatott eszközt? – tette fel a kérdést Sean, aki percekkel korábban
érkezett meg melléjük.
- Fejlődik
– válaszolta halkan Jason, mire mindketten némán néztek vissza rá. – Mit tudtál
meg? – fordult Sean felé, aki szolgálatkészen lapozta fel kezében lévő
jegyzettömbjét.
- Az
áldozat Julia Monroe, 31 éves, egy szupermarket marketing igazgatójának
titkárnője volt – sorolta a megtudott tényeket a fiatal férfi. – A szomszédok
szerint, nem sokat járt el itthonról, szinte reggeltől estig dolgozott.
Körülnéztem a lakásban, semmi nem utal arra, hogy párkapcsolatban élt volna. A
záron ugyanakkor nem látszik erőszakos behatolás nyoma, tehát a tettes vagy
vele érkezett, vagy ő engedte be – beszélt tovább, miközben figyelte, hogy
Jason körbejár a szobában, kinyitja a szekrényajtókat, megtapogatja a nő
személyes tárgyait, fényképeit nézegeti, majd odalép a laptopjához és
bekapcsolja. – A táskájában megtaláltam a telefonját, elég gyakran hívott egy
számot, ami Erin Rousso-hoz tartozik, nyilván a barátnője… - akadt el, ahogy
észrevette, hogy társa szinte nem is figyel rá. – Egyébként, közben kiléptem a
rendőrségtől és a rágógyár szóvivője lettem! – tette hozzá, mire Jason hirtelen
felé fordult.
- Átlagos,
30 év körüli, barna hajú nő – hagyta figyelmen kívül a megjegyzést. – Szilárd
egzisztenciával, tehát nem az a fajta, aki könnyű kalandokba bocsátkozik.
Tartós kapcsolatot keres… férjet, apát… - ízlelgette magában azt, amit Robin is
elmondott a tettesről. – De, ha folyton csak dolgozik, hol ismerkedett meg a
fickóval? Biztosan találkoztak vagy legalábbis beszélgettek! Idő kell ahhoz,
hogy elnyerd egy okos nő bizalmát… - gondolkodott tovább, egyértelművé téve,
hogy figyelt arra is, amit Sean mondott, majd a laptopra mutatott. –
Csomagoljátok be, és adjátok át a technikusoknak! Azt akarom, hogy a
legtitkosabb fájlokat is megkeressék rajta! Talán az interneten ismerte meg –
tette hozzá magyarázatképpen, miközben tekintete ismét a halott nőre vándorolt,
és szemét összehúzva lépett hozzá közelebb. Anélkül, hogy egy szót is szólt
volna, lehajolt, és kesztyűs kezével lassan szétfeszítette Julia ökölbe
szorított kezét, melyben egy kis papírfecni árválkodott. Ahogy kinyitotta, nagy
levegőt kellett vennie. – Mindenki hazudik – olvasta fel a kézzel írt
sorokat, melyet egyértelműen a tettes hagyott hátra a számukra, mire Sean
undorodva húzta el a száját.
- Most
már üzengetni is fog? – kérdezte bosszúsan, de Jason nem is figyelt rá, csak a
leírt sorokra koncentrált. Bár a tettes még sosem hagyott hátra üzenetet a
számukra, mégis ismerős volt valahonnan az írásképe. Vadul dobogó szívvel nyúlt
zsebébe, és vette elő az első csokor rózsával érkezett üzenetet: Örökké –
Mindenki hazudik – olvasgatta el egymás után többször is a sorokat a
nyomozó, de mivel nem volt szakértő a témában, nem tudta eldönteni, hogy
valóban hasonlít az írás, vagy csak a képzelete játszik vele. Bosszúsan
állapította meg, hogy kénytelen lesz másnapig várni, hogy összehasonlíttassa a
laborban az írást, miközben csak remélni merte, hogy ösztönei ezúttal tévednek,
és a sorozatgyilkos nem egyezik meg Robin zaklatójával.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése