7.
rész
Robin
először elmosolyodott a férfi heves tiltakozását hallva, de amikor pillantása
követte a tekintetét, lehervadt arcáról a mosoly, a jókedve pedig azonnal
odalett. Jason lassan sétált közelebb a dobozhoz, és összehúzott szemmel nézett
a nőre, akinek komoly arca, és a zöldes-barna szemekben fénylő félelem
egyértelművé tette számára, hogy ezúttal sem tudja a nő, ki a hódolója.
- Egy
újabb ajándék? – kérdezte halkan, mire Robin egy másodpercre lehunyta szemét.
Először elvetette, hogy beszéljen a férfinak a félelméről, végül nagy levegőt
vett. Úgy érezte, muszáj valakinek elmondania, még mielőtt megőrül, és remélte,
hogy Jason tud javasolni valamit, hogyan állíthatná le a fickót.
- Biztos
vagyok benne, hogy ugyanaz küldte, aki tegnap a rózsát – válaszolta remegő
hangon. – Ezúttal viszont, kártyát is csatolt mellé – nyújtotta át a borítékot,
Jason figyelmét pedig nem kerülte el, hogy reszket a keze. Mielőtt elvette
volna a kártyát, zsebébe nyúlt, és egy gumikesztyűt vett fel.
- Örökké
– olvasta fel hangosan, majd szorosan összezárta ajkát, ahogy eszébe jutott,
mit tenne ezzel a fickóval, ha a kezei közé kaphatná. – Gyanakszik valakire? –
kérdezte, mialatt szemét egy percre sem vette le a nőről, aki foteljéhez
sétált, és leült.
- Walternek
hívják – szólalt meg percekkel később, akkor, amikor Jason már azt hitte, nem
is fog választ kapni a kérdésére. – Walter Peanub – ejtette ki a teljes nevét,
a nyomozó pedig közelebb sétált hozzá, és leült vele szemben. – Pánikrohammal
és álmatlansággal keresett fel, nagyjából egy évvel ezelőtt. Hetente két
alkalommal foglalkoztam vele, bíztattam, hogy járjon emberek közé, menjen
szórakozni, bújjon ki a csigaházából, ismerkedjen. – kezdett bele a történet
elmesélésébe lassan, vontatottan, Jason pedig szó nélkül, feszült figyelemmel
hallgatta. – Lassan javulni kezdett az állapota, és szörnyen hálás volt, amiért
segítettem neki. Hálás és… magányos – tette hozzá nagyot nyelve.
- Elkezdte
zaklatni? – vonta össze szemöldökét Jason, és egy ismeretlen érzés kerítette
hatalmába, mely azt diktálta, védje meg a nőt.
- Inkább
olyan volt, mint egy iskolás fiú rajongása az idősebb tanárnő iránt – vonta meg
kecses vállait tanácstalanul Robin – legalábbis nem tudtam másként felfogni.
Időnként virágokat hozott… először csak egy szálat, aztán már egy csokrot, majd
következtek az édességek és a versek.
- Mondta
neki, hogy hagyja abba? – jött a következő kérdés, mire Robin határozottan
bólintott és egyenesen a szemébe nézett.
- Mondtam,
hogy ez így nincs rendjén, nem fogadhatok el semmit, csak elvégeztem a munkám,
de továbbra is hordta az ajándékokat – tette hozzá csüggedten, Jason pedig
nagyot sóhajtott. Tudta, hogy az ilyen dolgok majdnem mindig elfajulnak, ha nem
avatkozik közbe a rendőrség.
- Végül,
miért hagyta abba?
- Elköltöztem
– vallotta be szemlesütve Robin. Úgy érezte, gyáva volt, elmenekült, ahelyett,
hogy segítséget kért volna, vagy szembenézett volna Walter-rel, de akkor ezt
látta a legjobb megoldásnak. – Összepakoltam a new york-i életemet, és
idejöttem, fél évvel ezelőtt. Walter-nek fogalma sem lehetett róla, hova
tűntem, így a zaklatás is megszűnt.
- Egészen
mostanáig – hívta fel figyelmét a csokorra ismét Jason, mire Robin csüggedten
bólintott. – Az ő írása van a kártyán? – emelte fel a lapot a dobozból a
nyomozó, és a doktornő felé nyújtotta, aki megvonta vállát.
- Fogalmam
sincs, milyen a kézírása – válaszolta kétségek között. – Walter programozó
volt, az üzeneteket mindig nyomtatva kaptam, gépelt sorokkal. – tette hozzá,
miközben érdeklődve figyelte, hogy a férfi felemeli a doboz tetejét, óvatosan
megfordítja a csokrot. – Mit keres?
- Csak
szeretnék meggyőződni róla, hogy az imádója nem küldött mást is a virágon kívül
– felelte komoran Jason, mire Robin értetlenül vonta össze szépen ívelt
szemöldökét.
- Mi
mást küldhetett volna? – kérdezte, Jason pedig elgondolkodott egy másodpercig,
hogy elmondja-e az igazat, végül úgy döntött, nagyobb biztonságban van, ha
ismeri a kockázatokat.
- Egy
zaklató például mérges kígyót küldött a virágokkal a nőknek. Ha már az övé nem
lehet, ne legyen senkié – közölte látszólag nyugodtan a lehetőséget, Robin
pedig ösztönösen lépett hátra a doboztól, annak ellenére, hogy biztosan tudta,
nem volt más benne a rózsákon kívül. – Beviszem az egészet a laborba, hátha van
rajta ujjlenyomat.
- Több
is lesz – fonta össze karjait maga előtt Robin – például a virágosé, Janett-é
és az enyém.
- Ez
igaz – bólintott Jason egyetértőn – de lehet szerencsénk is – tette hozzá, majd
indulni készült, de Robin hangja megállította.
- Deeks
nyomozó – csengett bizonytalanul a hangja, mire Jason ránézett, tekintete pedig
felkavarta a nőt, ahogy belenézett a szemébe. Robin érezte, hogy megmozdul
benne valami, de pusztán az idegek játékának tudta be a reakcióját, legalábbis
próbálta ezt elhitetni magával. – Nem akarom, hogy a kapitányságon bárki
tudomást szerezzen erről.
- Természetesen
– biztosította a férfi, de Robin még nem fejezte be.
- Tudja,
talán nem is Walter az – gondolkodott hangosan, Jason pedig elfojtott egy
sóhajt, ahogy rájött, a doktornő megint megpróbálja elbagatellizálni a dolgot,
noha ő szakmájából kifolyólag, pontosan tisztában volt vele, mennyire komolyan
kell venni az ilyesmit. – Talán az egész csak egy félreértés, és én reagálom
túl. Nem szeretném, ha pszichológus létemre, az a kép alakulna ki rólam, hogy
olyan gyenge az idegrendszerem, hogy egy csokor virágtól is felmondja a
szolgálatot – nevetett kényszeredetten, de a nyomozót nem tudta becsapni.
- Jobb
félni, mint megijedni – húzta fel szemöldökét sokatmondón, de Robin megrázta a
fejét.
- Nézze,
átgondoltam ezt az egészet. Egyáltalán nem biztos, hogy Walter-től van a rózsa.
Fogalma sem lehet róla, hogy itt lakom. Talán csak egy másik páciensem akarta
kifejezni a háláját…
- Akkor
miért nem köszönő kártyát küldött? Miért nem írta alá? – záporoztak a logikus
kérdések, amire Robin sem tudott felelni. – Vagy egyszerűen csak mondta volna
azt, hogy „köszönöm”.
- Az
emberek néha félénkek. Azt akarom csak mondani, hogy bár hálás vagyok, amiért
segíteni akar, de nem kell törődnie ezzel – köszörülte meg torkát, hogy még
magabiztosabbnak tűnjön. – Tudom, hogy van ennél fontosabb dolga is, egy
sorozatgyilkost kell elkapnia. Ehhez képest ez a néhány szál virág még nem a
világ vége – mosolyodott el ismét, de Jason komolyan nézett vissza rá.
- Elképzelhető,
hogy ártalmatlan az egész – értett egyet, de mielőtt Robin megkönnyebbülhetett
volna, folytatta – ettől függetlenül elviszem a laborba. A legtöbb zaklató
hamar elárulja magát és hibát követ el, mert közel akar kerülni rajongása
tárgyához – tette hozzá, de amikor észrevette, hogy Robin megborzong a
kijelentést hallva, lágyabb hangon tette hozzá. – Nem akartam megijeszteni –
kért elnézést, mire a doktornő meglepetten emelte rá szemét. A férfi
hanghordozásának változása és a szemében megjelenő zavartság nemcsak meglepte,
de össze is zavarta. Talán nem is olyan érzéketlen, mint, amilyennek mutatja
magát? – tette fel magában a kérdést, de azonnal el is hessegette magától a
gondolatot, elvégre semmi köze hozzá, milyen ember valójában Jason Deeks.
- Nem
ijesztett meg – rázta meg fejét határozottan. – Pszichológusként pontosan
tisztában vagyok vele, hogy impulzivitás és erős késztetés jellemzi az ilyen
embereket, akik gyakran agresszívek, és uralkodni akarnak a másikon. De Walter
nem ilyen, ő inkább visszafogottabb, félénk, amolyan meghunyászkodó alkat.
Szorongó, érzékeny és csendes…
- Legalábbis
egy ideig – vágott közbe Jason. – Én azt javaslom, tegye meg a feljelentést! –
ajánlotta szigorú hangon, de Robin megrázta a fejét.
- Hálásan
köszönöm, hogy aggódik miattam, de Walter ártalmatlan – mosolygott rá a
férfira, aki kihúzta magát, amint észrevette, hogy közelebb került az
orvosnőhöz.
- Nem
aggódom! – jelentette ki, majd a dobozzal a kezében, távozott az irodából,
Robin pedig nagyot sóhajtva huppant le bőrfoteljébe, asztala mögött.
Jason
elgondolkodva üldögélt kanapéján. Szörnyen hosszú volt ez a nap, a gyilkossági
üggyel sehogy sem jutottak előrébb, ráadásul előző éjszaka sem sokat aludt. Nem
mintha valaha is jól tudott volna egyhuzamban aludni. Alvási szokásai
kétségbeejtettek volna minden orvost. Az volt a baj, hogy nem tudta kikapcsolni
az agyát. Hol a napközben átéltekről álmodott, hol fiatal éveinek keserű
emlékeit élte újra. Azokhoz képest, minden mostani gondja gyerekjátéknak tűnt.
Ebben a pillanatban mégis az aggasztotta leginkább, hogy képtelen volt akár
csak egy fél órára is elterelni figyelmét az orvosnőről. Nem tetszett neki,
hogy nem akar semmit tenni zaklatója ellen. Estig várt, remélte, hogy benyújtja
a panaszt zaklatás ügyében, de amikor ellenőrizte, semmit nem talált, ami meg
sem lepte. Bosszankodva állapította meg, hogy nemcsak észbontóan gyönyörű, de
konokul makacs és független is. Annak ellenére, hogy világosan látta a szemében
a rémületet és a félelmet, mégis el akarta hitetni magával, hogy az egész
ártalmatlan, ő viszont tapasztalatból tudta, hogy jobb nem lebecsülni az efféle
fickókat. A virágok küldözgetése, a versek és a távoli imádat csak az első
lépés, egy idő után azonban többet akarnak, és ettől akarta ő megkímélni az
orvosnőt.
- Nem
az én dolgom! – mondta ki hangosan, mintha magát akarná meggyőzni, majd
felsóhajtott. Kit akar becsapni? – De… az én dolgom… Rendőr vagyok, és ettől
mindenki gondja az én gondom is – tolta arrébb a félig elfogyasztott, már
felmelegedett sört, mialatt órájára pillantott. – Ő is egy adófizető
állampolgár, akit meg kell védeni – beszélt tovább, mialatt belebújt kabátjába,
és felhúzta cipőjét, aztán farkasszemet nézett képmásával a tükörben, úgy
folytatta – ha valami baja történik, honnan szerez a kapitányság még egy
pszichológust, aki hajlandó eljönni a világ végére? – tette fel a kérdést, így
magyarázva magának, miért indul útnak sötétedés után.
Robin
résnyire húzta ablaka elől a függönyt. Szíve a torkába ugrott, amikor meglátta,
hogy az autó még mindig ott áll a ház előtt, az ismeretlen férfi pedig
türelmesen üldögél a volán mögött. Órákkal ezelőtt, amikor még szinte tele volt
az utca, fel sem tűnt volna neki a sötétkék Mustang, most azonban, a kihalt
sötétségben, szinte világított a kocsi, ahogy ráesett a járda mellett sorakozó
lámpák fénye. Walter drapp szedánnal közlekedett, amely jellegtelen volt, akár
a férfi személyisége, most mégis megkörnyékezte a gondolat, hogy talán új autót
vásárolt magának. Robin tenyere izzadni kezdett. Miért félelmetesebb minden, ha
lemegy a nap? – tette fel magának a kérdést, miközben nagyot nyelt, és próbálta
meggyőzni magát, hogy egy idegen is parkolhat a háza előtt. Millió oka lehet
itt állni, nem feltétlenül jelenti azt az ittléte, hogy őt figyeli. Az elmúlt
két órában tízpercenként nézett ki az ablakon, de az autó nem mozdult, ahogy a
férfi sem, aki benne ült. Végül erőt vett magán, és elhatározta, nem engedi,
hogy elragadja a képzelete. Először is, arról kell meggyőződnie, hogy Walteré-e
az autó, vagy csak egyszerűen odaparkolt valaki a ház elé. Összeszedte minden
bátorságát, felkapta kabátját, újból kikukucskált, majd erőt vett magán, és
elindult, hogy kiderítse, ki várakozik ennyi türelemmel a háza előtt, és miért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése