Vonzások hálójában 6. rész

6. rész

Castle szinte levegőt sem mert venni, miközben a válaszra várt. Szíve mélyén érezte, hogy Kate még mindig szereti, és nem akarta feladni a reményt, hogy egyszer visszatér hozzá, ahogy ígérte, de tudni akarta, miért kell távol maradnia tőle, miért nem érintheti, csókolhatja meg, miért húzódik el, valahányszor közelebb kerülhetnének egymáshoz. Tudnia kellett a magyarázatot ahhoz, hogy el tudja fogadni, és bízott benne, hogy most megkaphatja. Szilárdan elhatározta, hogy ha ő rontott el valamit, minden erejével azon lesz, hogy jóvátegye. Ennek az elhatározásnak azonban semmi köze nem volt ahhoz, hogy attól félt, harmadszor is kudarcot vall a házasság intézményében. Egyetlen dologhoz volt köze. Nem akarta elveszíteni Kate Beckett-et. Minden porcikájával szerette, minden nap, minden órában rá vágyott, és el sem tudta képzelni az életet felesége nélkül. Gondolatai mélységéből Kate hangja rántotta ki, ahogy nagy levegőt véve, halkan megszólalt.

-          Castle, nem rontottál el semmit. Szeretlek, és ez sosem fog változni – kezdett bele a nő, majd a választ meg sem várva folytatta, még mielőtt hiú reményeket táplált volna a férfiban – de amíg nem rendezek el néhány dolgot, nem lehetünk együtt!

-          Mit kell elrendezned? Rendezzük el együtt! – villanyozódott volna fel a férfi, akinek már az is örömet okozott, hogy felesége még mindig szereti, de Kate megrázta a fejét.

-          Nem, ezt egyedül kell megoldanom, neked pedig, bíznod kell bennem, ahogy én is bíztam benned, amikor eltűntél – emlékeztette Castle-t az egy évvel korábbi eseményekre, mire az író közelebb lépve nézett mélyen, komolyan a zöldes-barna szemekbe.

-          A kettő nem ugyanaz, és ezt te is pontosan tudod! Én nem emlékeztem rá, mi történt velem, te viszont, szándékosan titkolsz valamit. – ellenkezett finoman a nővel, és éppen folytatni akarta, amikor Javi és Ryan léptek be a pihenőbe, ők pedig, szinte egy emberként távolodtak el a másiktól.

-          Zavarunk? – kérdezte udvariasan Ryan, aki jóval érzékenyebb volt az ilyen pillanatokra társánál. Akárcsak a többiek, ő sem tudta, mi történt barátai között, és egyáltalán nem örült volna neki, ha egy fontos, talán a kapcsolatukra vonatkozó beszélgetést szakított volna félbe, amivel rendeződhetett volna az életük.

-          Igen! Nem! – jött az összehangolt, mégis ellentétes felelet, és mint mindig, ezúttal is Kate volt az, aki a munkát a magánélet elé helyezte – mit találtatok? – kérdezte Beckett a fiúktól, mire Javi vette át a szót.

-          Az áldozatnak nincs családja. Se feleség, se gyerek. Egy bérelt lakásban lakott a West Side-on, de több havi lakbérrel tartozott, és a főbérlő már legalább egy hónapja nem látta. – avatta be felettesét abba, amit megtudott, majd folytatta – a kilakoltatási levél már a postaládájában van, de bontatlanul.

-          A lakás egyértelműen arról árulkodik, hogy nem vetette meg az élet örömeit – egészítette ki társa beszámolóját Kevin – csupa drága bútor, nagyképernyős televízió, és az öltöny, amit viselt a gyilkossági helyszínen, meg sem közelíti azoknak az értékét, amik a szekrényében lapulnak – utalt a férfi elegáns külsejére a nyomozó.

-          Ha több havi lakbérrel tartozott, hogyan tudott mégis jómódban élni? – kérdezte töprengve Castle, mire mindkét férfi megvonta a vállát.

-          Jó kérdés, derítsétek ki! – utasította a fiúkat Beckett, mire mindketten bólintottak, de mielőtt távoztak volna, Javi szólalt meg.

-          Te mit szedtél ki a firkászunkból? – kérdezte cseppnyi heccelődéssel a hangjában, mire Castle sértetten fintorodott el.

-          Már nemcsak tanú vagyok, hanem ismét a tanácsadótok – húzta ki magát büszkén, mire Kate égnek emelte a szemét, Ryan szívből jövő örömmel mosolyodott el, Javi azonban, gúnyosan húzta el a száját.

-          Te és a tanácsaid? Kösz, azokból inkább nem kérek! – rázta meg a fejét látványosan, mire Kate vágta el a csipkelődés további szálát, megelőzve Castle-t, aki éppen valami frappáns visszavágást tervezett.

-          Lenyomoztattam a hívást, amiről a portás beszélt Castle-nek. Az áldozatot Robert Hunter kereste, vele beszélte meg a találkozót az építkezésre. Castle és én odamegyünk, ti addig másszatok bele Tolcado pénzügyeibe. Tudni akarom, miből élt olyan bőségesen, miközben a kilakoltatás fenyegette – zárta rövidre a beszélgetést a kapitány, majd Castle-el a nyomában távozott. Javi elgondolkodva sétált vissza asztalához, amikor azonban leült, láthatólag esze ágában sem volt munkához látni. Ellentétben társával, aki azonnal bekapcsolta a gépet.

-          Szerinted, hogy áll a szénájuk? – kérdezte elmélázó hangon, Ryan pedig, azonnal tudta, kikre céloz.

-          Fogalmam sincs. Azt sem tudom, miért költözött el Beckett, de azt látom, hogy egyikük sem boldog ebben a helyzetben – felelte őszinte aggodalommal a hangjában Kevin, mire Javi elhúzta a száját.

-          Talán Castle félrelépett – vélte apró kételkedés közepette, de amint kimondta, már el is vetette az ötletet, Ryan azonban, másodpercek alatt tiltakozott.

-          Kizárt! Teljesen odavan Beckett-ért, sosem tenne ilyet! – vette védelmébe barátját, mire Javi bólogatni kezdett.

-          Igen, igen, szerintem is. Csak egy kóbor ötlet volt. Mi van akkor, ha… - fordult most kollégája felé, és kissé közelebb húzva gurulós székét, bizalmasabb hangon, halkabban folytatta – ha… Beckett belekeveredett valamibe, és ezért tartja távol magától Castle-t, hogy megvédje? – vetette fel, mire Ryan hitetlenkedve rázta meg fejét, ő azonban, kitartóan folytatta – gondolj csak bele! Szeretik egymást, ezt a vak is látja, Beckett mégis úgy dönt, hogy az alig egy éves házasságát hátrahagyva, hotelbe költözik. Ki tudja, a kapitányi rang talán hozott neki néhány politikai vagy egyéb ellenséget! – gondolkodott hangosan, és társa arcát látva, érezte, hogy kezd enyhülni annak ellenérzése, így tovább beszélt – azt mondom, te törődj Tolcado pénzügyeivel, én meg belemászok Beckett és Castle dolgába.

-          Szerintem, ez egyáltalán nem jó ötlet. Beckett sosem rajongott érte, ha beleszóltak az életébe… - próbálta leszerelni legjobb barátját, de Javi hajthatatlan volt.

-          Te talán nem akarod újra együtt látni őket? Boldognak? – kérdezte enyhe számonkéréssel a hangjában, mire Ryan tanácstalanul vonta meg vállát – na, látod! Segítenünk kell nekik! – azzal elzárkózva a további vitától, hátat fordított társának, és megnyitotta számítógépén a központi nyilvántartást, majd lelkiismeret-furdalás nélkül ütötte be kapitánya teljes nevét, és elégedetten mosolyodott el, amikor az adatok özönleni kezdtek a monitoron.

Castle szótlanul követte a new york-i utcán feleségét, aki, akárcsak az autóban, most is mereven elzárkózott a beszélgetéstől, ő pedig, tiszteletben tartotta ezt. Annak ellenére, hogy szíve szerint, ott folytatta volna, ahol a pihenőben Javi és Ryan megzavarták őket, tudta, időt kell adnia szerelmének, és legalább meg kell próbálnia betartani a neki tett ígéretet, bármennyire nehéz is. Éppen ott tartott gondolatban, hogy bocsánatot kér a viselkedése miatt, amikor megérkeztek a kifőzde elé, mely hajléktalanoknak nyújtott naponta egyszer meleg ételt. A kétszárnyú ajtó, melyet tejüveg borított, nyikorogva nyílt ki a beton épület falán, amikor beléptek, és orrukat szinte azonnal megcsapta a főtt étel és a mosdatlan hajléktalanok szagának keveréke. A tágas helyiségben tucat számra sorakoztak az asztalok, körülötte székekkel, valamint egy széles pult, amely mögött 8-10 ember serényen dolgozott. Kate határozott léptekkel indult el az egyik, fehér köpenyt, gumikesztyűt, és fején fehér, simléderes sapkát viselő nő felé, aki harsány kiáltásokkal buzdította gyorsabb mozgásra a munkásokat.

-          Asszonyom! Kate Beckett kapitány, NYPD! – mutatta fel jelvényét a termetes, legalább 175 centi, és 100 kilós, 40-es éveinek közepén járó nő felé, akinek barna hajszálai izzadtan kandikáltak ki a koszos sapka alól, amelyen az étkeztetést biztosító cég monogramja díszelgett.

-          Már megint melyik hulladék nyíratta ki magát? – húzta fel undorodva széles orrát, melynek közepén egy hatalmas, fekete anyajegy virított.

-          Az egyik alkalmazottját keressük, bizonyos Robert Huntert – világosította fel a nőt Beckett, mire az, nőhöz méltatlan horkantással nyújtotta ki nyakát, így keresve az említett férfit a konyha hátsó felében.

-          Robert! Robert! – kiáltotta el magát, és hangja egy beteg hiénára emlékeztette Castle-t, aki borzongva igyekezett minél távolabb kerülni a nőtől. Az éles hangra egy sovány, alig 160 centi, vörös hajú, 30-as éveinek elején járó, szeplős képű fickó lépett elő. Könyékig vizes kezét, melyről a padlóra csepegett a mosogató víz, félénken törölte meg viseltes, valaha fehér, mostanra azonban inkább szürke színben pompázó kötényében. – Szedd már a vézna, pálcikalábaidat, mert nem érünk rá! Mit gondolsz, azért születtem erre a világra, hogy arra várjak, mikor esel elém, ha hívlak?! – teremtette le lassúságáért a férfit, aki azonnal gyorsabb ütemben kapkodta valóban vékony lábait, majd megállt a nő előtt.

-          Itt vagyok, Mrs. Hammond! – állt meg a nő előtt kezeit tördelve, miközben apró, sanda pillantásokat vetett Castle-re, és a mellette álló Beckett-re. Castle figyelmét nem kerülte el, hogy szerelmén jóval tovább időzött a férfi tekintete.

-          Először is, még Ms. vagyok, te buggyant! Másodszor, tedd fel a redvás fejedre a sapkát, mert nem szeretném a rusnya vörös hajszálaidat az ételben látni, világos?! – pirított rá ismét alkalmazottjára, aki azonnal fejébe nyomta a simléderes sapkát. Ms. Hammond elégedetten bólintott, majd folytatta – ezek itten téged keresnek! Remélem, nem keveredtél semmi zűrbe, mert úgy kiváglak az étkezdéből, hogy a poszka valagaddal fogod feltörölni a padlót, megértetted? – kérdezte fenyegetőn, mire Robert nagyot nyelve bólintott.

-          Csupán néhány kérdést szeretnénk feltenni neki – kotyogott közbe Castle, aki megsajnálta a férfit, és így próbálta megvédeni a nő haragja elől.

-          Az sem érdekel, ha a kezét kérik meg, de ne rabolják sokáig az idejét, mert az étkezde hamarosan megtelik, és kell a tiszta tányér! – jelentette ki, majd lassú, lomha léptekkel távozott.

-          Hol tudnánk beszélgetni? – fordult Kate Robert felé, aki a konyhából vezető hosszú folyosó végén lévő ajtóra mutatott, melyen át egyenesen a hátsó udvarra jutottak. Arra azonban egyikük sem számított, ami ezután történt.