Vonzások hálójában 1. rész

"Kedves Olvasóim! :) Eljött végre a pillanat, hogy kitegyem az új történet első részét :) Remélem, tetszeni fog :) RAR köszi az ötletet a címhez ;)" K.B

1. rész

Kate Beckett könnyektől fátyolos szemmel forgatta ujján karikagyűrűjét, miközben az eső megállíthatatlanul szakadt, és arcán az esőcseppek összeolvadtak a sós könnyekkel. A parkban sötétség és csend uralkodott, csak a hold bukkant ki néha a felhők takarásából, mintha meg akarna győződni róla, hogy a nyomozónő még mindig a hintában üldögél-e, hogy aztán ismét elbújjon, így jelezve, hogy ő sem akar tanúja lenni a szenvedésének. Kate pillantása most a földön heverő utazótáskára tévedt, melyben az a kevés holmija lapult, amit sietősen összepakolt. Fogai összekoccantak a hidegtől, ruhájából már csavarni tudta volna a vizet, mégsem volt képes arra, hogy felálljon, és kocsijába ülve, egy szálloda felé vegye az irányt. Mintha így akarná büntetni magát tettéért, elméje újra és újra levetítette az este történteket. Látta maga előtt Castle fájdalomtól csillogó kék szemét, hallotta hangját, ahogy szinte könyörög, hogy ne hagyja el, ajkán érezte a férfiét, és szíve minden dobbanása azt követelte, most rögtön menjen vissza hozzá, és magyarázzon el mindent. Esze azonban, figyelmeztette. Tudta, nem teheti. Tisztában volt vele, hogy Castle támogatná őt, és segítené, amiben csak tudja, ő pedig, pontosan ezt nem akarta. Nem akarta, hogy bárki bánthassa szerelmét, ehhez azonban, neki kellett bántania. Fogalma sem volt róla, mennyi ideig kell távol maradnia tőle, ahogy arról sem, hogy az író várni fog-e rá, szeretni fogja-e még, amikor az egésznek vége lesz, és visszatér hozzá. Nem tudta, a fájdalomtól, vagy az esőtől átnedvesedett ruháktól reszket minden porcikája, de képtelen volt megmozdulni. Gondolataiból telefonjának rezgése rántotta ki, és amikor a kijelzőre pillantott, Vicram neve jelent meg rajta. Elgyötörten emelte füléhez a kagylót, és minden erejére szüksége volt, hogy hangjából ne hallatszódjon ki a szomorúság, melyet érzett, amikor beleszólt.

-          Beckett – jelentkezett be, mire néhány másodperc múlva Vicram hangja csendült fel a vonal végén.

-          Készen áll? – kérdezte cseppnyi bizonytalansággal a hangjában, mire Kate hezitálni kezdett. Vajon készen áll? Készen áll arra, hogy belevesse magát a nyomozásba, amibe bele is halhat? Készen áll arra, hogy a hátralévő, ki tudja, mennyi időt Castle nélkül töltse? Mosolya, kék szeme, szerelmes csókjai, érintései nélkül? – tette fel magának a kérdést, miközben esze és szíve kemény harcot vívott egymással – Beckett nyomozó, itt van még? – rántotta ki vívódásából Vicram kissé türelmetlen hangja, mire Kate hirtelen megkeményítette szívét, és elszántan szólalt meg.

-          Készen állok! Vágjunk bele! – jelentette ki magabiztosan, miközben ismét vacogni kezdett, és figyelmesen hallgatta a férfit.

Castle vidáman fütyörészve lépett ki a hálószobájából, miközben fekete nadrágjához, és sötétkék ingéhez tökéletesen passzoló fekete zakójába bújt bele éppen. Martha, aki már több, mint két hete értetlenül figyelte az eseményeket, ezúttal is, összeráncolt szemöldökkel nézte, ahogy egyetlen fia a konyhapulthoz lép, és egy csészébe kávét tölt magának. A fekete nedűt kortyolgató férfi nyomokban sem hasonlított arra, akit két héttel ezelőtt a lakásban talált. Akkor teljesen összetörve ült a kanapén, és miértekre keresett választ, azon tűnődve, mit rontott el, amiért az egyetlen nő, akit őszintén, tiszta szívből szeretett, elhagyta, alig néhány hónappal az esküvőjük után, miközben 48 órával korábban még, a kapitányi előléptetését ünnepelték. Ezzel szemben most olyan volt, mintha az egész meg sem történt volna. Ismét tele volt energiával, és már első ránézésre látszott, hogy a korábbi keserűségnek, és szomorúságnak nyoma sincs a szívében.

-          Richard, javíts ki, ha tévednék, de te és Katherine… jól gondolom, hogy még nem békültetek ki, ugye? – kérdezte finoman puhatolózva, mire fia bólintott.

-          Jól gondolod, anya – helyeselt az író, mire Martha zavartan ingatta meg a fejét.

-          Ez esetben két oka lehet a jókedvednek – vetette fel, majd azonnal folytatta – a, elment a józan eszed, vagy b, kitaláltál valami őrültséget – jelentette ki, mire Castle egészen közel lépett anyjához, úgy válaszolt.

-          Egy kicsit mindkettő – felelte, majd kiitta a maradék kávét a bögréből, és a mosogatóba tette – átgondoltam a történteket…

-          Jézusom, kisfiam! Miért kell neked mindig gondolkodni? Tudod jól, hogy abból sülnek ki a legnagyobb képtelenségek, amikor gondolkodni kezdesz! – hunyta le szemét lemondón Martha, de a férfit nem tudta kizökkenteni, aki kitartóan folytatta.

-          Vissza fogom szerezni a feleségem! Egy házasságért dolgozni kell, és én hajlandó vagyok rá! Nyilvánvalóan én rontottam el valamit, ezért kért Kate gondolkodási időt, tehát nekem kell megmutatni, hogy…

-          Richard, Richard… - szakította félbe anyja, fia alkarjára téve finoman a kezét, majd, amikor az, elcsendesedett, halkan folytatta – mi van akkor, ha Katherine nem akarja, hogy visszaszerezd? Ha ő nem akar dolgozni ezért a házasságért? – kérdezte egyenesen a lényegre tapintva, szomorúan fiára nézve, aki úgy tűnt, egy pillanatra elgondolkodott a lehetőségen, aztán határozottan rázta meg a fejét.

-          Szeret engem! Ez biztos! Éreztem, ahogy megcsókolt, amikor elment… - jelentette ki magabiztosan, mire Martha szomorúan nézett vissza rá.

-          Mégis elment – jegyezte meg, de Castle megrázta a fejét, mint aki, nem akarja elfogadni, ami történt, így a nő folytatta – tegyük fel, hogy igazad van, és Katherine csak elbizonytalanodott. Mégis, mit akarsz tenni? Bemész utána az őrsre? Már kapitányi pozícióban van, megteheti, hogy kitilt onnan, sőt, talán már meg is tette! – vázolta fel a lehetőséget, de a férfi csak legyintett.

-          Emiatt ne aggódj! Megvannak a módszereim – kacsintott anyjára titokzatosan, majd megpuszilta a homlokát, és sietősen távozott a lakásból, Martha pedig, égnek emelt tekintettel, lemondón sóhajtott.

-          Igen, éppen ettől félek – válaszolta csak úgy, magának, majd fejét ingatva kortyolgatta tovább a kávéját.

Kate ingerülten dobta az asztalra tollát, miközben Vicram kezét tördelve állt vele szemben. A hír, melyet a férfi hozott, teljesen elkeserítette. Hiába tudta, hogy az ügyet nem fogja tudni megoldani egy-két nap alatt, mégis remélte, hogy nem húzódik el soká, és mihamarabb visszamehet a férjéhez, hogy ölelő karjába simulhasson, és elfeledhesse a külön töltött időt, de még azt a napot is, amikor kilépett az ajtón, maga mögött hagyva a szomorú, kék szemeket, a feszült légkört, a fájdalmas csók emlékét.

-          Egyszerűen nem találom a nyomát. Kell még egy kis idő – szabadkozott a férfi, és sötét szemeiből bizonytalanság áradt, ahogy a nőre nézett.

-          Így is túl sokáig tartott! – tört fel a nőből a tehetetlenség dühe, mire Vicram szelíden, nyugtatón elmosolyodott.

-          Éppen ezért néhány nap már nem számít, nem igaz? – kérdezte, humorizálva, de elég volt a nyomozó keményen csillogó, zöldes-barna szemeibe néznie ahhoz, hogy tudja, nem ért célt.

-          Nem találom viccesnek! A házasságomat kockáztatom azzal, amit teszek! Elhagytam a férjemet, aki az egészről semmit nem tud! Két hét, Vicram! Két hete nem láttam őt, azt sem tudom, mi van vele! – fordult el a bőrfotellel a fal felé Kate, hogy a férfi ne lássa a könnyeket, melyek a szemébe gyűltek, mire Vicram diszkréten köszörülte meg a torkát.

-          Abba is hagyhatjuk. Nem kell ezt tennie… - próbálkozott vele, hogy leállítsa a nyomozónőt, majd hozzátette – vagy… elmondhatná a férjének. Biztosan megértené…

-          Meg. Megértené, és minden áron segíteni akarna – felelte halkan Kate, változatlanul a falnak intézve szavait.

-          Az akkora baj lenne? – kérdezte a férfi értetlenül, mire a nő most megfordult, így Vicram láthatta a szemében a fájdalmat, és az aggodalmat.

-          Igen! Veszélybe kerülne, és ő lenne az elsődleges célpontjuk! – jelentette ki Kate, majd nagyot sóhajtott – keresgéljen tovább! – utasította a férfit, aki bólintott, majd elhagyta a helyiséget. Kate gondolataiba merülve tette el fiókjába az aktát, melyet az elmúlt két hétben szedtek össze Vicram-mal, és egy másikat vett elő, ami már kapitányi munkájának része volt. Éppen időben, mert kopogtattak, és Ryan dugta be a fejét.

-          Kapitány! Hullát találtak egy építkezésen! – jelentette be, mire Kate bólintott és fegyveréért nyúlva állt fel a székből. Amikor pillantása találkozott a nyomozó meglepett tekintetével, kérdőn nézett rá.

-          Mi az? Csak azért, mert kapitány lettem, már nem mehetek ki veletek helyszínre? – kérdezte, mire Kevin elmosolyodott.

-          Dehogy! Örülünk, hogy csatlakozol. Javival féltünk, hogy irodai aktakukac válik belőled, amint megkapod a kinevezésedet – csipkedte meg felettesét játékosan, mire Kate mosolyra húzta ajkát, és követte a férfit, miközben arra gondolt, talán egy új ügy, amiben részt vesz, segít, hogy elterelje figyelmét szerelme hiányáról, és a Vicram-mal közös ügyről. Fél órával később már egy markológép mellett álltak. A kövekkel, homokkal, murvával borított, legalább 5000 négyzetméternyi területen még láthatólag csak nem olyan régen álltak neki az építkezésnek, mert a munkagépeken kívül, még semmi nem utalt arra, hogy itt valamikor házak fognak állni. Egyetlen falat sem húztak még fel, a szél akadálytalanul kapta fel, és helyezte át a törmelékport egyik helyről a másikra, miközben a munkások, nyakukat nyújtogatva próbáltak minél több információhoz jutni a kordon mögött. Kate és a fiúk probléma nélkül jutottak át a sárga szalag alatt, melyet egy járőr készségesen emelt fel előttük, hogy a hullához közelebb jussanak, ami mellett Lanie térdelt. A férfi kicsavart pózban, hason feküdt, szürke öltönye gyűrötten feszült vékony, de láthatóan izmos testére. Arcának látható fele csupa vér volt, fején nyílt seb éktelenkedett. Kate éppen feltette volna szokásos kérdéseit a doktornőnek, amikor hirtelen a távolból egy járőr hangját hallotta meg, ahogy kiabálva szólít fel megállásra valakit, majd közvetlenül utána egy ismerős hang ütötte meg a fülét.

-          Ez az én hullám! – kiabált a férfi, akinek hangját ezer közül is felismerte volna.