Vonzások hálójában 9. rész

9. rész

Javi elégedetlenül csapott az asztalra, miközben már a sokadik politikust, és magas beosztású rendőrtisztet futtatta le a központi számítógépen. Fogalma sem volt, merre keresgélhetne tovább, de ösztönei azt súgták, jó nyomon jár, ha Beckett körül szaglászik. Telefonja éles ricsajjal hasított a levegőbe, ő pedig, még mindig morcosan emelte füléhez.

-          Esposíto! – köszönt durcás hangon a készülékben, miközben a vonal másik végéről szirénázó mentőautó, és hangos tülkölések hallatszottak be.

-          Ha jól hallom, nem találtál semmit – állapította meg Ryan kedvetlenül. Titkon reménykedett benne, hogy amíg ő utánajár a nyomoknak, addig társa is talál valami kézzelfoghatót, amin elindulhatnak. Amint meghallotta azonban Javi hangját, már tudta, hogy hiába reménykedett.

-          Semmit! Lenyomoztam az összes csókát, akivel Beckett kapcsolatba kerülhetett, mióta kapitány lett, de semmi. Látszólag mindegyik ártatlan, mint a ma született bárány – fújtatott dühösen a nyomozó, mire Kevin is elhúzta a száját.

-          Talán… talán nem is a kapitányi ranggal szerzett magának ellenséget – vetette fel ötlet gyanánt, majd azonnal visszakozott – felejtsd el! Hülyeség, arról tudnánk! – cáfolta meg azonnal saját elméletét, Javi azonban félbeszakította.

-          Vagy mégsem – vélte elgondolkodva, majd amikor nem érkezett reakció a másik oldalról, folytatta gondolatmenetét – volt egy időszak Beckett életében, amiről lövésünk sincs, hogy mit művelt.

-          Amikor szövetségi ügynök volt! – kapcsolt azonnal Ryan is, mire Javi bólintással jelezte egyetértését, nem törődve azzal, hogy társa ezt nem láthatja.

-          Pontosan! Tartsd még a frontot, addig én utánanézek a washingtoni ügyeinek is! Telefonálok a volt társának… hogy is hívták? – akadt el egy pillanatra, mire Ryan segítette ki.

-          Rachel McCord – felelte azonnal, mire Javi gyorsan leírta a nevet egy papírra, de ahogy bontotta volna a vonalat, Ryan hirtelen megállította – Várj, haver! Mielőtt beleásod magad mélyebben, nem ártana, ha a jelenleg folyó üggyel is tisztában lennél, Beckett ugyanis úton van a kapitányságra – figyelmeztette társát, majd hozzáfogott, hogy beavassa a részletekbe, amit felettese és ő kiderítettek eddig.

Kate torkában dobogó szívvel vette elő telefonját, melynek kijelzőn egy boríték villogott, így jelezve, hogy üzenetet kapott, a boríték felett pedig, Vicram neve állt. Igyekezve úgy fordítani a készüléket, hogy Castle ne lássa, sietve nyitotta meg az üzenetet, mely csak néhány sort tartalmazott: „Találtam valamit, beszélnünk kell!” – állt a kijelzőn, majd amilyen gyorsan tudta, eltette a telefont, mialatt fél szemmel az író felé nézett, aki látszólag a kabátját igyekezett előkotorni a hátsó ülésről.

-          Valami fontos? – kérdezte meg, amikor éppen kiszállt volna a nyomozónő a kocsiból, mire Kate megtorpant, és egy tizedmásodpercig eljátszott az ötlettel, hogy mindent elmond férjének. Fejéből nem tudta kiverni a fájdalmas tekintetet, melyet az író szemében látott, amikor a miértekre keresett választ, de azt sem tudta elfelejteni, mennyi veszélyt vállalt már érte Castle. Tudta, erősnek kell lennie, ki kell tartania, hiszen csak így védheti meg őt.

-          Semmi. Kapitányos dolog – vetette oda látszólag nem törődöm módon, mire Castle bólintott.

-          Elfelejtettem, hogy a kapitányos dolgaidnak már nem vagyok a részese – jegyezte meg szomorkás hangon, mégis ebben a néhány mondatban benne volt minden fájdalom, amit érzett, Kate pedig, úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.

-          Minden vágyam, hogy egyszer a részese legyél, Castle – suttogta Kate olyan halkan, hogy az írónak fülelnie kellett, hogy meghallja, majd folytatta – szeretlek, és ez nem fog változni… ha csak azt nem mondod, hogy eleget vártál, és már nem úgy érzel irántam, mint régen – fűzte hozzá, és hangjából jól kivehető volt a félelem. Elképzelni sem tudta, mit tenne, vagy hogyan birkózna meg vele, ha egyszer, amikor már elrendezte a Loksat ügyet, az író azt mondaná, már nem szereti, és új életet akarna kezdeni nélküle. Castle először meglepetten nézett a félhomályban, könnyektől csillogó zöldes-barna szemekbe, majd közelebb hajolt, és úgy felelt.

-          Azóta vágyom rád, mióta megismertelek, és ez nem fog változni. Sosem adom fel a reményt kettőnkkel kapcsolatban! – válaszolta annyi magabiztossággal és határozottsággal a hangjában, hogy Kate egy percig sem kételkedett benne, hogy igazat mond. Megkönnyebbülten mosolyodott el, miközben keze ösztönösen simított végig a szeretett férfi arcán, aki lehunyt szemmel élvezte a bársonyos kéz puha érintését, majd némán figyelte, hogy Kate eltávolodik tőle, és egy mély sóhaj kíséretében, kiszáll az autóból, ő pedig, az évek során megszokott rutinnal követte.

Javi látszólag teljesen elmélyült a gyilkossági ügy háttérkutatói munkájában, amikor Beckett és Castle kiléptek a liftből. Ahogy Ryan megjósolta, Kate első dolga volt, hogy egyenesen beosztottja asztalához lépett, és Espo most áldotta az eszét, amiért a monitoron szereplő adatokat tálcára tette.

-          Mit találtál az áldozat bankszámláján? – dobta mindjárt az első kérdést a férfi felé, anélkül, hogy köszönt volna, mire Javi hanyag mozdulattal pördült egyet a székkel úgy nézett fel rá.

-          Semmit. Semmiféle pénzmozgás nem volt, szóval, akárhogy is jutott a lóvéhoz, amit állítólag befektetett, azt nem a számláján intézte, vagy legalábbis nem azon, amihez hozzáférésünk van. – felelte olyan magabiztossággal, mintha valóban ő járt volna utána a dolognak, és csak remélni merte, hogy Kevintől minden információt megkapott, amire Beckett kíváncsi lehet.

-          Beszéltem Ryan-nel telefonon, behozatom vele Andres Escobar-t – rövidítette le a tanú nevét akaratlanul Kate, majd pár mondatban felvázolta a helyzetet, Javi pedig, csak bólogatott, mire Kate elégedetlenül húzta össze szemöldökét – azt hittem, te is vele mész.

-          Nos, úgy alakult, hogy inkább itt maradtam… volt néhány… izé… nyom, aminek utána kellett néznem – kereste a kifogásokat Espo, miközben tekintete automatikusan vándorolt a monitorra, így ellenőrizve, hogy nem látszik-e a tálcára lehelyezett anyag, és észre sem vette, hogy Castle szeme követi a mozdulatot.

-          Javi nem kell kifogásokat keresni, tudok mindent! – vágott egyenesen a közepébe Kate, mire Espo kikerekedett szemekkel meredt rá.

-          Mindent? – kérdezett vissza döbbenten, Kate pedig, bólintott – és… nem vagy dühös? – puhatolózott finoman, miközben fogalma sem volt róla, mi ütött Kevinbe, amiért mindent elmondott a felettesének.

-          Hogyne haragudnék! Egy csapat vagytok, nem marakodhattok állandóan egy ilyen semmiség miatt! – tört fel Beckett-ből, mire Javi zavartan nézett fel rá. Most már egyáltalán nem tudta követni felettesét.

-          Semmiség? – ismételte meg megint az elhangzott szót a nyomozó, mire Kate bólintott.

-          Értsd meg, hogy Ryan egyáltalán nem féltékeny rád, amiért belőled őrmester lett! Persze, nyilván szomorú volt, amiért neki nem sikerült, de ezen túl kell lépnetek! Vagy sikerül, vagy mehettek vissza a terápiára, világos?! – emelte meg kissé a hangját, majd szigorú tekintettel tette hozzá – ez parancs!

-          Persze, értem! Hogyne! – bólogatott látványosan együttműködő arckifejezéssel Javi, miközben áldotta az eszét, hogy nem szólta el magát. A még kínosabb helyzettől Beckett telefonja mentette meg, és amikor Kate rápillantott, arca elborult.

-          Beckett kapitány – szólt bele hivatalos hangon, mialatt igyekezett feltűnés nélkül távolabb kerülni Castle és Javi közeléből. Nem volt azonban szerencséje, mert Castle is abba az irányba indult, amerre ő. Castle összeráncolt szemöldökkel gondolkodott azon, amit Espo asztalán látott, és szinte alig figyelt oda arra, amit Kate beszélt. Már akkor furcsa volt neki a nyomozó viselkedése, amikor egyáltalán nem csipkedte meg őt semmivel, csak szolgálatkészen beszámolt arról, amit talált az üggyel kapcsolatban, de amikor meglátta, milyen idegesen pillant a monitorra, melyen a szövetségi nyomozóiroda központi rendszere pihent tálcára téve, baljós sejtése támadt. Ehhez csak hozzátársult, hogy közvetlenül Espo tolla mellett egy cetlit látott, melyen Rachel McCord neve állt. -  Láttam az üzenetet, de most egyáltalán nem alkalmas, sajnálom. Igen, tisztában vagyok vele, hogy kiemelkedő fontosságú… - folytatta a beszélgetést Kate, kizökkentve ezzel az írót gondolataiból, miközben Castle óvatosan fülelve próbált meghallani valamit abból, amit a másik fél mondott, nem sok sikerrel. Legnagyobb sajnálatára, Kate telefonja túlságosan halk volt ahhoz, hogy bármit kivehessen, kivéve azt, hogy egy férfival beszél. – Rendben, talán délután. Az megfelel? – kérdezte most, majd amikor láthatóan beleegyező választ kapott, megkönnyebbülten sóhajtott, és tette le a telefont.

-          Ez is egy kapitányos dolog volt? – szólalt meg Castle a háta mögött, ahogy a pihenőbe lépett, mire Kate összerezzent.