Vonzások hálójában 5. rész

5. rész

Kate vadul dobogó szívvel várta, hogy az író előálljon ajánlatával, miközben minden izma reszketett, és szabadulni akart volna a túlságosan szűkösnek tűnő helyiségből. Maga sem értette, miért nem tűnt fel neki soha, hogy a kihallgató szoba mennyire kicsi. Castle megköszörülte a torkát, és kis teret hagyva a nőnek, hátrébb lépett, Kate pedig, alig tudta elfojtani a felkívánkozó, megkönnyebbült sóhajt.

-          Mit szólnál hozzá, ha kötnénk egy egyezséget? – vetette fel komoly arccal, ami csak még gyanúsabbá tette Kate számára a helyzetet.

-          Egyezséget? – kérdezett vissza megismételve a szót Beckett, mire a férfi bólintott.

-          Pontosan. Egyezséget. Te beveszel a nyomozásba, cserébe én megígérem, hogy egy szóval sem célzok a kettőnk kapcsolatára, vagy arra, miért hagytál el – ajánlotta fel látszólag természetes hangon az író, noha szíve legmélyén tudta, olyan ígéretet tett, amit pokoli nehéz lesz betartani, ha képes lesz rá egyáltalán. – egyszerű munkakapcsolat lesz közöttünk, éppen olyan, mint amikor megismertük egymást.

-          Arra az időszakra gondolsz, amikor hívás nélkül befurakodtál az őrsre, felhasználva a polgármesterrel való barátságodat? – emlékeztette a nő a férfit arra, hogy akkor sem önszántából engedte, hogy részese legyen a nyomozásoknak.

-          A lényeg, hogy egyetlen egyszer sem próbálkoztam azzal, hogy szoros kapcsolatba kerüljek veled, és ehhez fogom tartani magam most is! – fogadkozott Castle, figyelmen kívül hagyva a nő megjegyzését, mire Kate szemöldöke a magasba szaladt.

-          Nem próbálkoztál? Na és a kétértelmű, szexista megjegyzéseid? – vágott vissza Kate, Castle azonban, csak legyintett.

-          Azok csak tréfák voltak, amelyeket sajnos, egyszer sem díjaztál. Nos, mit válaszolsz? – kérdezte elkomolyodva, mire Kate összeráncolt homlokkal kezdett gondolkodni a javaslaton. Tisztában volt vele, hogy két lehetősége van. Az első, hogy nemet mond, és elküldi a kapitányságról férjét, aki nyilván azonnal nekilát a nyomozásnak, egyedül. Amennyiben Lanie-nek igaza van, és a maffia keze lesz a gyilkosságban, úgy Castle veszélybe sodorhatja magát, ő pedig, gondolni sem akart rá, hogy elveszítheti. A másik lehetősége az volt, hogy enged a kérésnek, és maga mellett tartja. Ezzel ugyan, megvédi a férfit, de őt vajon ki védi meg az érzelmeitől, és Castle közelségétől? – tépelődött magában, amikor Castle hangja rántotta ki gondolatai közül – mondj igent! Mit veszíthetsz? Nézd, csak tudni szeretném, ki ölte meg a fickót, akit meg kellett volna védenem. Nos? Áll az alku? – kérdezte ismét az író, miközben jobb kezét kinyújtva várta, hogy felesége elfogadva azt, kezet rázzon vele, így jelezve, hogy belemegy az ajánlatba. Kate nagy levegőt véve fohászkodott magában a jó Istenhez, hogy helyesen döntsön, amikor bólintott.

-          Rendben! – fogta volna meg a kinyújtott kezet, de az utolsó pillanatban kezét visszarántva, húzta össze szemét – de ez az egyetlen ügy, világos? A nyomozás során pedig, kettőnk között nem változik semmi! – figyelmeztette az írót, aki megadón bólintott, és amikor Kate kissé megnyugodva kezet rázott vele, a szükségesnél tovább tartotta kezében a törékeny, finom ujjakat.

-          Rendben! Jó leszek, megígérem! – kacsintott a nőre pajkosan, mire Kate égnek emelte a szemét, és nyomában a férfival, elhagyta a helyiséget, miközben fejéből igyekezett kiűzni az emlékeket, melyeket a kézfogás indított el. Szinte még most is érezte bőrén az erős, mégis gyengéd ujjak finom simogatását, ahogy az író önkéntelenül végig cirógatta kezét. Fogalma sem volt, hogyan fogják kibírni a másik érintése nélkül egymás közelségét, de tudta, mindent el kell követnie, hogy távol tartsa magától a férfit. Nagyot sóhajtva ült le irodájában, és felvéve a telefont már a központi technikusokat tárcsázta, miközben figyelte, hogy Castle a pihenő felé veszi útját. Éppen arra gondolt, hogy ő is szívesen inna egy forró feketét, amikor a vonal másik végén egy fiatalos hang szólalt meg.

-          Torres altiszt, miben segíthetek? – kérdezte a férfi mélyen zengő hangján.

-          Beckett kapitány vagyok! Nyomozzanak le egy telefonszámot, hogy kihez tartozik! – utasította az altisztet, majd bediktálta a Castle-től kapott számot – a hívás úgy fél egy, egy óra magasságában érkezhetett.

-          A rendszer meglehetősen leterhelt asszonyom! – felelte feszengve a tiszt, és hangjából jól érzékelhető volt, hogy kínos a számára, hogy éppen egy felettesének kell ellentmondania – megteszünk minden tőlünk telhetőt, de beletelhet néhány percbe, amíg visszanyomozzuk.

-          Semmi gond – nyugtatta meg a nő a férfit, miközben arra gondolt, hányszor kapott ennél jóval nyersebb választ, amikor még egyszerű nyomozóként szerette volna megsürgetni a technikusokat. Miután megállapodott a tiszttel, hogy a telefonjára küldi a kapott eredményt, elköszönt, és fáradtan dőlt hátra. A nap negyede már elment, és ő még csak egy fél kiflit, és egy szinte hideg kávét fogyasztott el, ezért úgy döntött, kivételesen engedélyez magának pár percnyi pihenést. A pihenőbe lépve, Castle éppen kitöltötte egy csészébe a frissen főtt kávét, melynek illata azonnal a nő orrába kúszott, aminek hatására összefutott a nyál a szájában. Castle, amint észrevette, hogy társasága akadt, még egy csészét vett elő, és azt is megtöltötte a fekete folyadékkal, hogy aztán felesége felé nyújtsa.

-          Meghívhatom, kapitány? – kérdezte mosolyogva, és Kate nem tudta megállni, hogy ne viszonozza a gesztust.

-          Köszönöm – mosolygott vissza hálásan, miközben a csészéért nyúlt.

-          Mindig – jött az automatikus felelet, mire Kate meglepetten kapta fel a fejét, amivel csak azt érte el, hogy nem figyelt, és rosszul fogta meg a csésze fülét, ami majdnem kifordult a kezéből. Castle még időben kapott utána, és kezét a nőére kulcsolva akadályozta meg, hogy kiboruljon a kávé. Kate úgy érezte, mintha az érintésre az egész testén áramütés futna végig. Pillantását nem tudta elszakítani egymásra simuló kezeikről, mialatt Castle kissé közelebb lépett, és ő már csak arra eszmélt fel, hogy arcán érzi a férfi meleg leheletét. Fejét felemelve, tekintete a férfiéba kapcsolódott. A kék szemekből szerelmet, és vágyat olvashatott ki, egyértelművé téve, hogy Castle is ugyanazt éli át, amit ő. Kate nagyot nyelve próbálta kihúzni kezét a férfiéból, de az író nem engedte, továbbra is fogva tartotta azt.

-          Castle… - suttogta Kate elgyötörten, így próbálva rávenni, hogy elengedje, de Rick egy centimétert sem mozdult.

-          Miért hagytál el, Kate? – kérdezte olyan halkan, mintha csak magának tenné fel a kérdést, és a választ meg sem várva, folytatta – megérteném, ha már nem szeretnél, de tudom, hogy nem így van! Érzem! Ha a szemedbe nézek, ha megérintelek, érzem, hogy megremegsz, ahogy én.

-          Castle… ez ennél sokkal bonyolultabb – próbált magyarázkodni Kate, majd erőt véve magán, kihúzta a kezét a férfiéból, és a csészét az asztalra téve, fordított hátat az írónak – megígérted, hogy… - emlegette volna fel egyezségüket, de Rick maga felé fordította, és kezével lágyan simogatva felkarját, suttogott tovább.

-          Hiányzol! Időt kértél, és én adtam neked, de két hét nélküled egy örökkévalóság! Csak magyarázd meg az okát! Esküszöm, hogy meg fogom érteni! – bizonygatta kétségbeesetten, mire Kate lehunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia a kék tekintetben összegyűlt fájdalmat, Castle pedig, tovább beszélt – ketten együtt mindent meg tudunk oldani, Kate! – nyúlt a nő álla alá, és finoman felemelve fejét, fúrta szemét a könnytől fátyolos zöldes-barna szemekbe, miközben egyre közelebb hajolt, és forró lehelete már szinte égette a nő ajkait. Kate érezte, hogy elgyengül, és minden porcikájával már csak a csókra vágyott. Tudta, hogy vesztett, de nem érdekelte. Csak érezni akarta férje ajkait az övén, melyet már oly régóta hiányolt. Éppen amikor eggyé váltak volna ajkaik, telefonja megtörte a pillanatot, ő pedig, nagyot sóhajtva bontakozott ki az ölelésből, hogy ismét felvéve a távolságtartást, megnézze, amit a technikus küldött.

-          Robert Hunter – olvasta fel hangosan a nevet – ő hívta az ügyfeledet, mielőtt eltűnt a bérelt lakásból. Egy kifőzdében dolgozik, nem messze a gyilkosság helyszínétől - sorolta a többi információt, miközben szíve vad dübörgését igyekezett csillapítani.

-          Mióta ilyen szolgálatkészek a technikusok, hogy még utána is néznek a keresett személynek? – kérdezte Castle meglepetten, figyelmen kívül hagyva a csalódást, amiért Kate látszólag olyan könnyedén túltette magát a néhány perccel korábbi meghitt pillanatukon.

-          Amióta egy kapitányt várakoztatott szegény fiú – felelte Kate mosolyogva, mire Castle is elmosolyodott.

-          Ha azt is sejtené, milyen gyönyörű az a kapitány, akit várakoztatott, akkor még a nyomozást is megoldaná helyettetek? – kérdezte szerelmesen csillogó szemekkel, Kate pedig, érezte, hogy megint veszélyes vizekre eveztek.

-          Mennem kell… - nyögte nehezen, majd az ajtó irányába indult, hogy utánanézzen a férfinak, de Castle hangja megállította.

-          Mit rontottam el, Kate? – kérdezte tanácstalan szomorúsággal a hangjában, Beckett pedig, megtorpanva fordult felé. – úgy értem, ha én csináltam valamit rosszul, akkor mondd el, és megoldjuk. Elmegyünk olyan terápiára, vagy mire, és kijavítjuk a dolgokat… - folytatta bánatosan, mire Kate szívére mázsás súly nehezedett, és gyűlölte magát azért, amit mondani kellett.