Vonzások hálójában 12. rész

12. rész

Kate döbbenten nézett bele a szomorúan csillogó kék szemekbe. Fogalma sem volt róla, hogy Castle azt hiszi, azért hagyta el, mert nem volt boldog a házasságukban. Hiszen ő úgy érezte, világosan elmondta neki, hogy el kell rendeznie néhány dolgot, és utána ismét boldogok lehetnek együtt.

-          Hogy gondolhatsz ilyet? – kérdezte cseppnyi fájdalommal a hangjában, amiért ilyet feltételez az író, azok után, amennyi örömben, meghitt, romantikus, szerelmes pillanatokban volt részük – én mindig boldog voltam melletted, Castle, és szeretek a feleséged lenni.

-          Mégis elhagytál – mondta ki a lényeget a férfi, és mivel Kate nem válaszolt, folytatta – nyomozóként is boldog voltál, elégedett azzal, hogy segítesz a hozzátartozóknak. Aztán eljött a pillanat, amikor úgy érezted, többet is tehetnél. Talán… Bracken-nek igaza volt, és…

-          Castle! Hagyd abba, kérlek! – nyelt nagyot elgyötörten Kate, aki úgy érezte, nem bírja tovább hallgatni, ahogy az író saját magát hibáztatja egy olyan helyzetért, amiről egyáltalán nem tehet.

-          Abbahagyom, amint elmondod, mi folyik itt? – változott meg a férfi hangja, és a szomorúság helyére a kétségbeesett tehetetlenség ereje költözött – amikor megcsókoltalak…

-          Nem szabadott volna megtörténnie! – vágott a szavába Kate, majd azonnal folytatta – egyezséget kötöttünk, de a viselkedésed, amióta itt vagy, köszönő viszonyban sincs azzal, amit ígértél! – jelentette ki dühösen, és fogalma sem volt, kire haragszik jobban. Az íróra, amiért nem tartja magát a megállapodásukhoz, vagy saját magára, amiért képtelen távol tartani magát tőle.

-          Próbáltam, Kate! Próbáltam betartani az ígéretemet, de nem megy! – lépett egészen közel a nyomozónőhöz, miközben mindkét kezével végig simított annak karján, majd derekát átölelve húzta magához – hiányzol, egyfolytában rád gondolok, kettőnkre! – suttogta egyre halkabb hangon, és a következő pillanatban ajka lecsapott a nőére. Nyelve akadálytalanul tört utat magának, és lágyan fedezte fel az édes mélységet, miközben halkan belenyögött a csókba. Kate úgy érezte, minden ereje és ellenállása elhagyta. Megadón simult az ölelő karokba, mialatt kezei önálló életet élve karolták át a férfi nyakát, és ujjai élvezettel túrtak bele a sötét tincsekbe, végig cirógatva szerelme tarkóját. Nyelvük lassú, selymes táncot lejtett a másik szájában, újra felfedezve az ízt, amire olyan régóta vágyakoztak. Castle finoman nyomta feleségét az asztal széléhez, miközben ajkát továbbra sem szakította el. Félt megszakítani a csókot. Attól félt, ha abbahagyja, Kate ismét eltávolodik tőle, elzavarja, és soha többé nem láthatja. Végül a nyomozónő volt az, aki megszakítva a csókot, levegő után kapkodva, rázta meg a fejét.

-          Castle, ne tedd ezt…, kérlek… - préselte ki magából a szavakat fájdalomtól elgyötört hangon, miközben homlokát a férfiéhoz érintette, és minden erejére szüksége volt, hogy ne csókolja meg ismét az érzéki, keskeny ajkakat, mialatt Castle kezei lágyan simogatták oldalát.

-          Miért ne? – kérdezett vissza a férfi, majd a választ meg sem várva, folytatta – érzem, hogy szeretsz. Tudom, hogy te is ugyanúgy vágysz rám, hogy én is ugyanúgy hiányzom neked, mint te nekem – suttogta elszántan, mialatt szíve a torkában dobogott. Újra megcsókolni a feleségét olyan érzés volt, mintha az elmúlt két hétben a sivatagban bolyongott volna, és most hirtelen oázisra lelt volna. Amint megérezte, hogy Kate szorosabban hozzásimult, karjai átölelik a nyakát, minden optimizmusa újra szárnyra kapott. Már tudta, hogy soha sem fogja elengedni, bármennyire is ragaszkodik hozzá látszólag Kate, hogy külön legyenek.

-          Sosem mondtam, hogy nem szeretlek – súgta vissza Kate, majd megadva magát szívének, puhán megcsókolta férjét. Ajka finoman, épphogy csak megcirógatta az író ajkát, de amikor az, el akarta volna mélyíteni, sietve megszakította, és kibújva az ölelő karok fogságából, kerülte meg az asztalt, és állt meg a férfival szemben. Castle néhány másodpercig csak megtörten álldogált, majd nagy levegőt vett, és szomorkás mosollyal nézett szerelmére.

-          Nem, ez igaz. Csak minden magyarázat nélkül elköltöztél – mondta annyi fájdalommal, és keserűséggel a hangjában, hogy Kate szíve szerint, felüvöltött volna.

-          Castle, esküszöm, hogy mindent megmagyarázok… egyszer… - felelte elcsukló hangon a nyomozónő, majd folytatta – és ha még akkor is szeretni fogsz…

-          Én mindig szeretni foglak – jelentette ki mindenféle kételkedés nélkül, magabiztosan az író, mire Kate rámosolygott, és néhány másodpercig csak elmélyedt a kék szemek tükrében, mely már az első találkozásuk alkalmával rabul ejtette.

-          Én is mindig szeretni foglak – ejtette ki halkan a szavakat, és megkönnyebbülten látta, hogy az őszinte szavak, melyek önkéntelenül buggyantak ki száján, mosolyt csalnak a férfi arcára, mely mosolyban már nem csak szomorúság, hanem remény is bujkált.

-          Vacsorázz velem! – jött a hirtelen ötlet a férfi szájából, Kate pedig, zavartan nézett vissza rá – csak egy vacsora, Kate. Mit veszíthetsz? – kérdezte olyan izgatottan, mint egy kis gyerek, aki előbb bonthatja ki ajándékát, mint a többiek, de Kate megrázta a fejét. Tisztában volt vele, mit veszíthet. Mindent, amit az elmúlt két hétben elért. Rettegett attól, hogy négyszemközt nem tud majd ellenállni még annyira sem férje szerelmének, és csábításának, mint itt, a kapitányságon. Már attól reszketni, és bizseregni kezdett minden porcikája, ha csak belegondolt, milyen érzés volt újra megcsókolni, szorosan testéhez simulni, ajkán érezni az övét. Úgy sem tudott elég erős lenni, hogy a munkahelyén voltak, és bármikor rájuk nyithattak volna. Kizártnak tartotta, hogy az író lakásán, ahol senki nem zavarná őket, meg tudnának állni egy csóknál. Ha pedig, ez megtörténne, és vele töltene egy éjszakát, képtelenségnek tartotta, hogy azok után ismét képes lenne elhagyni, akkor pedig, Castle belekeveredne a nyomozásba. Ezt nem akarta, és nem is gyengülhetett el. Ezúttal nem.

-          Nem tartom jó ötletnek – intett nemet a fejével, majd folytatta – szünetet tartunk, emlékszel? Ami pedig, ma történt…

-          Kate! Csak egy vacsora! – ismételte meg korábbi kijelentését az író, majd hozzáfűzte – megígérem, hogy nem leszünk kettesben. Elviszlek egy elegáns étterembe, szolidan megvacsorázunk, utána pedig, hazakísérlek, de csak az ajtóig! – emelte esküre a kezét az író, amivel mosolyt csalt az arcára, Castle azonban folytatta – pusztán azért, nehogy elcsábíts, hiszen, szünetet tartunk – fűzte hozzá pimaszul, mire Kate levegő után kezdett kapkodni.

-          Én téged?! – háborodott fel, de szája szegletében mosoly bujkált, ami nem kerülte el az író figyelmét – emlékeztetnélek rá, hogy eddig sem én voltam az, aki megszegte a megállapodásunkat! – tette hozzá cseppnyi szemrehányással a hangjában, mire Castle rántott egyet a vállán.

-          Részletkérdés – jegyezte meg nagyképűen, majd elkomolyodva kerülte meg az asztalt, és állt meg felesége előtt, aki azonnal érezte, hogy szíve gyorsabb ütemre vált – nos? Vacsora velem? – kérdezte kisfiús várakozással az arcán, mivel azonban, nem kapott választ, folytatta – csak veled akarok tölteni egy estét, Kate… kérlek! Csak egy este! – nézett rá kérlelő tekintettel, miközben Kate alsó ajkát beharapva latolgatta a lehetőségeket. Az első verzió az volt, hogy nemet mond, kitart álláspontja mellett, és elküldi a férfit, nem csak az irodából, de a nyomozásból is, hogy véletlenül se kerülhessenek olyan helyzetbe, mint a pihenőben, vagy néhány perccel korábban. A második pedig, az, hogy igent mond, és együtt tölt egy kellemes estét a férjével, akit szeret, és aki után minden este és nappal vágyakozik. Tudta, nagy lesz a kísértés, mégsem látott semmi kivetnivalót abban, hogy egy étteremben megvacsorázzanak, és beszélgessenek. A gondolatra viszont, hogy elküldje, és megint egyedül maradjon, kettesben az író utáni hiányérzettel, és fájdalommal, kiverte a hideg veríték. Végül nagyot sóhajtott, és bólintott.

-          Rendben! Egy vacsora – állt rá a meghívásra, és ahogy meglátta a Castle arcára kiülő boldogságot, már tudta, hogy helyesen döntött.

-          Csodás! – ujjongott a férfi, majd ösztönösen hajolt közelebb, és nyomott gyors csókot a meleg, puha ajkakra, Kate pedig, meghökkenve fogadta azt, mire Castle azonnal visszakozni kezdett – ne haragudj! A szokás hatalma – keresett mentséget tettére, majd mosolyogva hozzáfűzte, miközben már az ajtó felé sétált – nyolcra érted megyek! – kacsintott a nőre, majd távozott. Kate szerelmesen mosolyogva ingatta meg fejét, mialatt szíve majd’ kiugrott a helyéről, ha a közelgő esti programjára gondolt. Öröme azonban, csak addig tartott, amíg meglátta, ki áll az ajtóban.

-          Örömmel látom, hogy kibékültek – jegyezte meg Vicram mély hangján, majd beljebb lépett, és kényelmesen helyezkedett el a Kate asztala előtt álló egyik széken.

-          Nem békültünk ki, mert össze sem vesztünk – felelte Beckett, majd várakozón nézett a férfira – miért jött?

-          Ó, igen, elfelejtettem, hogy egyszerűen csak faképnél hagyta. Küldtem egy üzenetet, hogy találkoznunk kell, de lerázott. Gondoltam, ha a hegy nem megy Mohamedhez… - válaszolta Vicram, majd amikor látta a grimaszt a nő arcán, elővett egy barna mappát, és a nyomozónő felé nyújtotta.

-          Nem leráztam, csak nem volt alkalmas az időpont – vágott vissza Kate, figyelmen kívül hagyva a korábbi megjegyzést, miközben belelapozott a kapott anyagba, és meglepetten húzta fel szemöldökét, Vicram azonban, folytatta.

-          Igen, volt szerencsém látni, mitől volt olyan elfoglalt. Randit beszélt meg a férjével. Gondolja, hogy ez jó ötlet? Azt hittem, távol akarja tartani magától, és a nyomozástól – kérdőjelezte meg a döntését a férfi, mire Kate szigorú tekintettel nézett vissza rá.

-          A férjemmel való kapcsolatomhoz semmi köze, Vicram! A maga dolga az, hogy információk után kutasson, ne a magánéletemben! – tette helyre a férfit, aki azonnal elszégyellte magát, ő azonban, tovább beszélt – egyébként pedig, tudom kezelni a helyzetet. Csak egy vacsora. Nem jelent semmit! – jelentette ki, majd a következő pillanatban torkára forrt a szó, mert az ajtóban Castle állt, két kávéval a kezében, és arcáról döbbenetet, és fájdalmat olvashatott le.