10.
rész
Kate nem számított rá, hogy a férfi
utána jön. Beletelt néhány másodpercbe, mire összeszedte magát, végül, kiöntve
egy bögrébe a kávét, melyet korábban készített az író, megfordult.
-
Olyasmi. Mindenki akar belőlem egy
darabot, és nehezen értik meg, hogy nem tudok mindenhol ott lenni – hazudta
nehéz szívvel, mire Castle keserűen elmosolyodott. Tisztában volt vele, hogy
felesége nem mond igazat. Akárcsak az autóban, ezúttal is látta, hogy Vicram keresi,
és nem találta a választ arra, miért titkolózik előle, miért tagadja le a
hívás, vagy az üzenet fontosságát? Megtehette volna, hogy egyenesen rákérdez,
de érezte, nem kapna nyílt választ. Ha Kate el akarná neki mondani, ki kereste,
ki írt neki üzenetet, megtenné. Egyértelmű volt, hogy bármi is van a háttérben,
abból felesége ki akarja hagyni őt. Úgy döntött, nem piszkálja tovább a dolgot,
legalábbis egyelőre, inkább Espo felé terelte a gondolatait.
-
Espo sérelme Ryan iránt nagyobb lehet,
mint hittük – vélte elgondolkodva, mire Kate értetlenül nézett vissza rá,
Castle pedig, folytatta – talán a kapitányságot is el akarja hagyni…
-
Ezt meg honnan veszed? – kérdezett
vissza döbbenten a nő, mire Castle megrántotta a vállát.
-
A számítógépen a Szövetségi Nyomozóiroda
honlapját nézegette, és Rachel McCord száma hevert előtte egy papírra írva –
felelte mit sem sejtve, és meglepetten nézte, hogy Kate arcából kifut a vér –
ekkora a baj? – lépett kicsit közelebb a nőhöz, akinek csak az kattogott a
fejében, vajon mit akarhat Javi a szövetségieknél, főként, miért van szüksége
Rachel számára. Tudta, ha felhívja, csak egy lépés, és rájön, hogy a régi csapatából
mindannyian halottak, onnan pedig, hamar eljut odáig, miért is költözött külön
a férjétől. Mosolyt erőltetve arcára, és megfogadva, hogy amint lesz lehetősége
rá, beszél a férfival, nyugodt hangon szólalt meg.
-
Dehogy. Nem hinném, hogy távozni akarna
tőlünk, talán csak rá akar ijeszteni Ryan-re – felelte annyi önuralommal,
amennyi csak telt tőle, mire Castle is elmosolyodott és közelebb lépett hozzá.
-
Sosem hagyná itt Ryan-t, nem igaz? Ők
elválaszthatatlanok… - fűzte hozzá szentimentális hangsúllyal, majd
elkomolyodva nézett a nő zöldes-barna szemébe – akárcsak mi.
-
Mi sem vagyunk már együtt – suttogta
Kate nehéz szívvel, mire Castle még közelebb lépett, és végig simított a
bársonyosan puha arcbőrön, Kate pedig, lehunyt szemmel élvezte a pillanatot.
-
Ezen lehetne változtatni – mondta ki
azt, ami a szívét nyomta, majd hozzáfűzte - elvégre, most itt vagyok.
-
Nem, Castle, nem lehet. Legalábbis
egyelőre – távolodott el Kate a férfitól, amilyen messzire csak tudott, majd az
ajtó irányába indulva szólt vissza – de kérlek, bízz bennem, és abban, hogy ez
meg fog változni, és akkor minden olyan lesz majd, mint régen – csuklott el a
hangja, mire Castle nehezen bólintott.
-
Mindig – vált rekedtessé a hangja, majd
nagyot sóhajtva hagyta, hogy szerelme elhagyja a pihenőt, éppen Javi-t váltva,
aki egy üres bögrével a kezében érkezett, hogy megtöltse.
-
Van még valami lötty, amivel kiszoríthatnám
a bögrémből a levegőt? – kérdezte, mint aki észre sem vette, hogy egy komoly
beszélgetés zajlott a helyiségben néhány perccel ezelőtt, Castle-nek pedig,
időre volt szüksége, hogy nyomasztó, és fájdalmas gondolataiból kizökkenve,
arra tudjon figyelni, amit kérdeztek tőle.
-
Amit te löttynek titulálsz, az a
legszebb ajándék, amit tőlem kapott ez a kapitányság. Tulajdonképpen, az
életeteket mentettem meg, amikor megvettem nektek ezt a gépet, de nem kell
hálálkodni! Nekem bőven elég, ha látom az örömöt az arcotokon, amikor isszátok,
és eszetekbe jut, milyen szerencsések vagytok – húzta ki magát büszkén az író,
mire Javi csak egy grimasszal ajándékozta meg cserébe, ő pedig, kotnyeleskedve
folytatta – erről jut eszembe, ha majd a szövetségieknél fogsz dolgozni,
hiányozni fog ez a „lötty!” – tette két kezének mutatóujjaival idézőjelbe a
férfi által használt szót, mire Javi félrenyelte a feketét, és köhögő rohamot
kapott.
-
Te meg miről zagyválsz itt? – kérdezte
értetlenül, mire Castle cinkosan kacsintott rá.
-
A kis magán bizniszedről, amit nem a
legtitkosabb módon folytatsz – felelte, majd mindent tudón foglalt helyet az
egyik székben, és élvezettel figyelte a barátja arcára kiülő első döbbenetet,
majd zavart, amely végül számára megmagyarázhatatlan idegességnek adta át a
helyét – nyugi, a titkod biztonságban lesz nálam. Beckett az egyetlen, akinek
szóltam róla.
-
Beckett?! Te elmondtad Beckettnek, hogy
mit tervezek? – hördült fel Javi, mire Castle ösztönösen húzta össze magát,
mint aki attól fél, bezsebelhet egy pofont barátjától.
-
Csak megemlítettem neki, hogy McCord
nevét láttam az asztalodon, és hogy a szövetségiek honlapját böngészted –
magyarázkodott Rick kissé riadtan, mire Javi olyan erővel csapta az asztalra a
bögrét, hogy az író azt hitte, menten összetörik.
-
Miért kell neked mindenbe beleütnöd az
orrod, Castle?! – háborgott a férfi, majd a választ meg sem várva, folytatta –
mit gondolsz, miért titkoltam Beckett előtt az egészet?! Kitér a hitéből, ha
megtudja! Még az is lehet, hogy áthelyeztet valahova! – látott azonnal
rémképeket a férfi, és most először érezte azt, hogy társának igaza volt, amikor
figyelmeztette, hogy nem kellene belemásznia felettese életébe.
-
Dehogy helyeztet át! Ő is ugyanúgy
aggódik érted, és Ryan-ért, mint én! – próbálta megnyugtatni a nyomozót, aki
hirtelen csillapodni látszott, és most érdeklődve figyelt az íróra – tisztában
vagyunk vele, hogy nehéz dolog, ha két ember közül, akik ráadásul a legjobb
barátok, az egyik magasabb pozícióba kerül, de tényleg azt hiszed, hogy az a megoldás,
ha McCord-nál kiharcolsz egy helyet a szövetségieknél? – kérdezte őszintén
aggódó hangon, mire Javi végre megvilágosodva lépett hozzá közelebb.
-
Egy pillanat! Te azt hiszed, azért volt
McCord neve az asztalomon, mert itt akarom hagyni a kapitányságot, és Ryan-t? –
kérdezte meglepetten, és most Castle-ön volt a sor, hogy összezavarodjon.
-
Miért? Nem azért? – kérdezett vissza
válasz helyett, Javi pedig, alig tudta elfojtani mosolyát, és afelett érzett
örömét, hogy titka még mindig biztonságban van.
-
De! De azért! – bólogatott hevesen, majd
ismét a kávéjáért nyúlt és az ajtó felé indult – de azt hiszem, alszok még rá
egyet… ki tudja, talán fel sem hívom! – gondolkodott hangosan, mire Castle
mosolyogva intett utána. Éppen elégedetten ült volna vissza a helyére, amikor Kate
lépett be.
-
Ó! Azt hittem, már nem vagy itt… -
torpant meg az ajtóban, és tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra,
miközben Castle felállt, és érdeklődve pillantott rá.
-
Hol lennék? Haza nem megyek, mert az
ügyet még nem zártuk le, és a végén még lemaradok valami izgalmasról – felelte
csibészes mosollyal az arcán, majd folytatta – a székem pedig… - akadt el egy
pillanatra, majd tekintete a pihenő ajtajának reluxáin át egy asztalra tévedt,
mely valaha Kate asztala volt, mostanra azonban már Espo ült mögötte – nos,
igen, a székem már Espo asztala mellett árválkodik. Mellette ülni viszont nem
olyan szórakoztató, mint melletted – mosolygott a nyomozónőre kissé szomorkásan,
mire Kate figyelmen kívül hagyva a megjegyzést sétált a pulthoz, és emelte fel
az egyik bögrét.
-
Itt hagytam a kávémat – jegyezte meg
csak úgy, mellékesen, kerülve az író pillantását, aki megértve, hogy Beckett
nem akar ismét egy személyes beszélgetésbe bonyolódni, nagyot sóhajtott.
-
Erről jut eszembe, beszéltem Espo-val –
vitte más irányba a beszélgetést, mire Kate idegesen kezdett dobolni a csésze
falán ujjaival – képzeld, nekem volt igazam.
-
Valóban? – próbálta nem kimutatni
idegességét, mire Castle bólintott.
-
Igen. Elgondolkodott rajta, hogy itt
hagyja a kapitányságot, de meggyőztem, hogy maradjon. A végén úgy távozott
innen, hogy még az ötletet is elvetette, hogy felhívja McCord-ot – húzta ki
magát elégedetten a férfi, mire Kate szívéről legördült a kő, és ő is mosolyra
húzta száját. Maga sem értette, mikor lett ilyen paranoiás, hogy egyből arra
gondolt, esetleg utána nyomozna a férfi, holott az írónak lett igaza, és
egyszerűen csak új és más kihívásokra vágyna.
-
Talán egy kicsit külön utakra kellene küldeni
a fiúkat – gondolkodott hangosan Beckett, majd folytatta – Espo új kihívásokra
vágyik, ha nem így lenne, nem játszott volna el az ötlettel, hogy elmegy
tőlünk. Ryan, pedig… muszáj, hogy egyedül, önállóan is sikerélménye legyen a
sikertelen őrmesteri vizsga után. Talán akkor elhinné, hogy ő is van olyan jó,
mint Espo, és nem féltékenykedne… ki tudja, talán a kapcsolatuk is javulna tőle
– vélte egyre magabiztosabban, mire Castle elgondolkodva bólintott.
-
Próbáld meg! Persze, közben azt is
nyugodtan elismerheted, hogy nélkülem, és az én meggyőző képességem nélkül,
semmire sem mentél volna – támadt fel az író egója ismét, mire Kate, elfojtva a
mosolyt, elgondolkodva lépett közelebb. Először ösztönösen meg akarta csipkedni
a férfit, hogy valamennyit lefaragjon annak egójából, de aztán ahogy belenézett
a komiszul csillogó kék szemekbe, tekintete végig siklott a keskeny, érzéki,
mosolyra húzódó ajkakon, meggondolta magát, és elkomolyodva válaszolt.
-
Elismerem – bólintott minden tréfás
megjegyzés nélkül, amivel sikerült zavarba hoznia az írót. Rick ironikus,
gúnyos megjegyzést várt feleségétől, mint általában, amikor érezhetően
elszaladt vele a ló, így egyáltalán nem számított arra, amit hallott. Ösztönösen
cselekedve lépett közelebb, és vonta magához Kate-t, aki legnagyobb meglepetésére,
ezúttal nem siklott ki kezei közül, sőt még csak el sem távolodott tőle, Castle
pedig, úgy érezte, itt az alkalom, hogy megtegye, amire azóta vágyott, hogy
megpillantotta a feleségét a gyilkossági helyszínen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése