21.
rész
Egy órával később Elizabeth-nek minden
erejére szüksége volt ahhoz, hogy az elegáns étteremben, ahol Greg helyet
foglalt, ne lehessen leolvasni arcáról, milyen halálosan untatja
vacsorapartnere. Annak ellenére, hogy a hely varázslatos volt, a fehér
abrosszal letakart asztalok közepén lágy gyertyafény teremtett romantikus
hangulatot, a terem végében egy zongorista játszott andalító zenét, a pincérek
maximálisan udvariasak voltak, és az ételek is ízletesnek tűntek, Elizabeth
alig várta, hogy véget érjen az este, ami épp csak az imént kezdődött. Greg nem
győzte dicsérni magát, amiért sikerült helyet kapnia, miközben többször is
elmondta, Jack milyen boldog lenne, ha tudná, hogy lánya mégis elfogadta a
meghívást. Az este alatt egyszer sem került szóba Elizabeth munkája, vagy
érdeklődési köre, folyamatosan csak önmagáról beszélt, amivel csak még
nyilvánvalóbbá tette a nő számára, hogy esze ágában sincs megismerni őt,
egyszerűen csak eszköz ahhoz, hogy még közelebb kerüljön Jack Harrison-hoz. A
férfi elvárja, hogy udvaroljon neki, amaz pedig hűséges ölebként teljesíti a
kötelességét. Ettől a gondolattól Elizabeth még inkább kezdte utálni azt, hogy
itt ül.
- Tudod,
azt kell mondanom, helyesen döntöttél – tanulmányozta az étlapot Greg kissé
megemelt fejjel, miközben felpillantott az előtte ülő nőre, aki ugyancsak
elmerült az ételek tanulmányozásában, annál is inkább, mivel borzasztóan éhes
volt már. – Anyagilag mindent meg tudok adni neked! Jack is egyetért velem
abban, hogy tökéletes párost alkotnánk!
- Szeretnél
inkább vele vacsorázni ma este? – kérdezte szúrósan Elizabeth, mivel elege volt
már belőle, hogy a férfi minden második mondatába beleszövi az apját, mire Greg
meglepetten pislogott rá, majd nevetni kezdett. Bántóan éles, magas hangon
kacarászott, ami inkább a hiénákra emlékeztette az ügyvédnőt, és azonnal
megfogadta, a továbbiakban semmit nem mond, ami újabb nevetésre késztethetné a
férfit.
- A
te társaságod elég nekem, köszönöm – hajtotta le fejét színpadiasan túljátszva
magát Greg, mire Elizabeth égnek emelte tekintetét, ő pedig tovább beszélt – az
apám hamarosan nyugdíjba megy, akkor én veszem át a céget. Mit szólsz? Alig
múltam 35 éves, és máris elnök leszek egy vállalatnál! – dicsekedett nagyképűen
– tudod, hogy jutottam el idáig? – kérdezte, mire Elizabeth elhúzta a száját.
- Szerintem,
kész csoda – jegyezte meg gonoszkodva, de Greg annyira el volt foglalva önmaga
tömjénezésével, hogy fel sem figyelt rá, csak tovább beszélt.
- Fogalmad
sem lehet róla, milyen keményen kellett dolgoznom, hogy bebizonyítsam apámnak,
méltó vagyok a helyére – panaszkodott siralmasan szánalmas hangon – erről jut
eszembe, mit is csinálsz egész pontosan? Apád valami olyasmit mondott, hogy egy
csapat nyomorultat istápolsz – húzta el száját undorodva és arcán látszott, a
hideg is kirázza a gondolattól, hogy valaha köze legyen a város szegényebb
rétegéhez.
- Non-profit
ügyvédi irodát vezetek, és ellátom a védelmét olyanoknak, akiknek nem lenne
elég pénzük, hogy megfizessenek egy ügyvédet – felelte látszólag nyugodt
hangon, miközben érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Azt, hogy apja nem
repesett a boldogságtól, amiért ezt a munkát választotta, még el tudta viselni,
de nem volt hajlandó ugyanazt a kritikát végighallgatni egy olyan embertől, aki
az apja segítségével végezte el az egyetemet, és csupán azért ülhetett be az
alelnöki, majd az elnöki székbe, mert profi módon tudott simulni a megfelelő
helyeken.
- Non-profit??
– hökkent meg látványosan Greg – úgy érted… ingyen dolgozol?? – rázkódott meg,
és Elizabeth éppen levegőt vett, hogy válaszoljon, de esélye sem volt, mert a
férfi folytatta – ne aggódj, édesem, amint összeházasodtunk, nem kell ezt
tovább csinálnod! Megígérem neked, hogy rá sem kell nézned többé azokra a csóró
gettó töltelékekre, akikre szakosodtál! – fogadkozott, mire az ügyvédnő
mérgesen vonta össze szemöldökét.
- Tisztázzunk
két dolgot, Greg! – vett mély levegőt, így próbálva csillapítani mérgét –
először is, használd a nevemet! Elizabeth! Nem fog elkopni, ha így szólítasz a
továbbiakban! - szögezte le határozottan, mert már képtelen volt tovább
elviselni, hogy a férfi becézgeti. – Másodszor, én választottam ezt a fajta
munkát, és…
- Hát
persze! Fiatalon az ember idealista, és azt hiszi, meg tudja változtatni a
világot - legyintett lekicsinylő hangon a férfi – de hidd el, sokkal jobb lesz
neked, ha inkább a háttérbe húzódsz, és engem támogatsz. Biztos vagyok benne,
hogy abban is nagyon jó vagy. Ha minden áron ragaszkodsz ezekhez a senkikhez,
majd létrehozunk egy alapítványt, és vezetgetheted azt! – kacsintott öntelten a
nőre, mire az érezte, hogy már csak egyetlen szikra kell, hogy robbanjon – mellettem
semmiben nem szenvedsz majd hiányt, ígérem. Persze, ez azzal jár, hogy kevesebb
időt tudok tölteni a jachtomon, de valamit valamiért, nem igaz? – nevetgélt
bizalmaskodva – tetszik az öltönyöm? – váltott témát hirtelen, miközben kezével
végig simított halszálkás mintájú, sötétkék öltönyén, melyhez bordó inget, és
színben hozzá passzoló nyakkendőt viselt. Elizabeth nem tudta, mit
válaszolhatna, mert bár a ruha elegáns volt, Greg-en úgy állt, mintha két
számmal nagyobb lett volna, mint a férfi, amaz azonban nem is várta meg a
választ – eredeti Armani! Ha az embernek van pénze, miért ne élhetne jól!
Micsoda véletlen! Nem is tudtam, mit fogsz felvenni, mégis hozzád öltöztem! –
nevetett fel megint ugyanazzal az irritáló nevetéssel, mint korábban, miközben
tekintete végig futott a nő sötétkék egészruháján, melynek V-kivágása
sejtelmesen irányította rá a figyelmet telt kebleire, és amely tökéletesen
követte karcsú testének vonalát. – Két szép ember, amikor találkozik –
sóhajtott szentimentális hangsúllyal Greg, miközben felemelte boros poharát, és
a nő felé tartotta. – Igyunk a közös jövőnkre! – mondott tósztot, és figyelmét
elkerülte, hogy Elizabeth nemcsak, hogy nem fogta meg poharát, de az asztal
alatt, rezgő mobilját vette elő éppen táskájából, és összeráncolt szemöldökkel,
döbbenten olvasta az sms-t, mely érkezett. „Milyen
a vacsora?” – kérdezte az ismeretlen a nőtől, mire Elizabeth válasz nélkül
nyomta ki a telefont, és megpróbált a pincérre figyelni, aki megérkezett, hogy
felvegye a rendelést. Biztos volt benne, hogy Martha kíváncsiskodik, bár azt
nem értette, miért nem írja ki telefonja a számot. Greg a tőle megszokott
módon, figyelmen kívül hagyta a nőt, és elsőként rendelt, miközben azt sem
vette észre, hogy a pincér először Elizabeth felé fordult, akinek ismét jelzett
a készülék, ő pedig kíváncsian nyitotta meg az üzeneteket. „Innen elég unalmasnak tűnik” – olvasta
döbbenten Elizabeth a sorokat, melyből egyértelműen kiderült, hogy bárki is
küldte őket, az nem Martha volt, de az étteremben lehet, és éppen őket figyeli.
Miközben Greg továbbra is folytatta önmaga dicséretét, ódákat zengve arról,
miért érdemli meg mindenki másnál jobban apja után az elnöki széket, az ügyvédnő
már meg sem próbált úgy tenni, mintha érdekelné, amit mond. Tekintetével körbe
járta az éttermet, és a titokzatos sms-írót kereste, de telefonjának újabb
pittyenése megakadályozta benne. „Segítsek?
A bárpult körül keress!” – olvasta izgatottan, és tekintetét azonnal arra
fordította, szíve pedig kihagyott egy ütemet, amikor meglátta, hogy a
félhomályban Bryan mosolyog rá. „Ha ki
kell menteni, csak szólj! Abban jó vagyok!” – jött az újabb üzenet, mire
Elizabeth elnyomott egy mosolyt, és megkeresve Bryan tekintetét, éppen nemet
intett volna a fejével, amikor megint üzenetet kapott. „Rendben, ezt jelnek veszem!” – olvasta és fogalma sem volt róla,
mire számíthat ezek után, mégis azt vette észre, hogy egyre szélesebben
mosolyog, és kíváncsian várja, hogyan akarja kimenteni szorult helyzetéből
Bryan. Eközben Greg-et annyira lefoglalta öntömjénezése, hogy észre sem vette,
a vele szemben ülő nő egyáltalán nem hall meg semmit abból, amit mond, sőt, azt
hitte, neki sikerült mosolyt csalnia az arcára, így tovább folytatta anekdotáit
az egyetemi évekről, mialatt Elizabeth tekintete összeolvadt a nyomozóéval, aki
vidáman mosolyogva mutatott órájára, így jelezve, hogy csak percek kérdése, és
az ügyvédnő megszabadulhat unalmas partnerétől. Elizabeth hitetlenkedve rázta
meg fejét, és némán artikulált nemet ajkával, de Bryan csak kihívón húzta fel
szemöldökét, majd az ajtó felé fordult, ahonnan egy fekete rendőregyenruhás
férfi érkezett, akiben a doktornő azonnal felismerte Mac-et, azt a
fiatalembert, akivel az őrsön találkoztak, amikor meglátogatta Abe Huntert.
- Greg
Fulton? – állt meg mellettük hivatalos arckifejezéssel a férfi, kihúzott,
egyenes testtartással, miközben jobb keze fegyvertáskáján pihent. A
megszólított meglepetten nézett fel a magas férfira, majd nagyot nyelve
bólintott. – Az öné a 838-WKT minnesotai rendszámmal rendelkező, fehér Mercedes
Cabrio? – jött a következő kérdés a tiszttől, miközben sandán Elizabeth-re
pillantott, és egy fél mosolyt küldött felé, miközben amaz elkerekedett
szemekkel nézte a jelenetet.
- I…igen
– dadogta Greg ijedten, majd hirtelen kifutott a vér az arcából, és magas
hangon kiáltott fel – az az én kocsim! Csak nem történt vele valami? – kapta
szája elé kezét olyan rémülettel a hangjában, mintha egy közeli
hozzátartozójáról lenne szó, mire az egyenruhás bólintott.
- Tilosban
parkol – közölte rosszalló hangon, majd hideg tekintettel tette hozzá – fel
kell szólítanom, hogy azonnal vigye el onnan a gépkocsiját, vagy kénytelen
leszek vontatót kérni, elszállíttatni, és megbírságolni! – jelentette ki
megmásíthatatlan hangon, mialatt az étteremben már egyre többen figyelték a
jelenetet, Elizabeth pedig azonnal Bryan-t kereste, aki vidáman figyelte az
eseményeket, és amikor tekintetük találkozott, elégedetten emelte rá poharát.
- De
kérem! Micsoda eljárás ez! – háborgott Greg – határozottan emlékszem, hogy az
ékszerbolt előtt tettem le az autómat, alig pár saroknyira innen, és nem volt
megállni tilos tábla a környéken! – vitatkozott tovább a férfi, miközben
Elizabeth szánakozva nézett végig rajta. Nem értette, hogy nem esik le a
másiknak, hogy ez az egész nem életszerű. Hogyan is jelenhetne meg egy járőr,
hogy felszólítsa, vigye el a kocsiját? Más esetben kap egy büntetőcédulát, és
kész. Greg sem gondolhatta komolyan, hogy minden alkalommal megkeresik az autó
tulajdonosát és kérvényt nyújtanak be. Mivel azonban neki éppen kapóra jött
Bryan csele, hogy megszabaduljon a férfitól, kényelmesen hátradőlt, és úgy
döntött, páholyból élvezi a jelenetet.
- Jól
értem, hogy ellenáll egy rendőri intézkedésnek? – vonta össze szemöldökét
fenyegetőn a járőr, mire Greg azonnal meghunyászkodott, és mindkét kezét
felemelve próbálta csillapítani a kedélyeket.
- Na,
jó! Lépjünk egyet hátra, és nyugodjunk meg – vett mély levegőt, majd
segélykérőn pillantott a vele szemben ülő nőre – Édesem, segítenél? – kérte
behízelgő hangon, mire a nő kérdőn húzta fel szemöldökét, amaz pedig,
megköszörülte torkát – Elizabeth… kérlek! – szűrte fogai között kínosan
feszengve, az ügyvédnő azonban, sajnálkozva tárta szét karját.
- Sajnálom,
Greg! De mint azt voltál szíves kifejteni, én a csóró gettó töltelékekre
szakosodtam. Bolti lopás, bandázások, késelések, fegyveres rablás – sorolta a legtöbb
vádat, ami szembe jött vele munkája során. – Tilosban parkolással még nem volt
dolgom, tekintve, hogy ők inkább gyalog járnak – tette hozzá hamiskás
mosollyal, és bár Greg szóra nyitotta a száját, válaszolni nem volt lehetősége,
mert a járőr egy mozdulattal húzta ki vele együtt a széket, és elég volt
belenézni szigorú szemeibe ahhoz, hogy a férfi, gondolkodás nélkül kövesse.
Amint távoztak, Elizabeth halkan nevetni kezdett, és élvezettel kortyolt bele a
fehér borba, melyet korábban rendelt, amikor Bryan jelent meg asztala mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése