15.
rész
Bryan keze finoman simított végig a nő
blézerbe bújtatott karján, Elizabeth pedig érezte, hogy pulzusa felgyorsul az
érintésre, miközben a férfi másik kezével levette orráról a napszemüveget, hogy
belenézhessen a ragyogó kék szemekbe.
- Én
másképp emlékszem, Liz – szólalt meg lágy hangon – szerintem, tökéletesen
működtünk együtt – folytatta bársonyosan mély hangján, Elizabeth pedig érezte,
ahogy csökken az ellenállása.
- Fiatalok
voltunk, és meggondolatlanok – nyelt nagyot az ügyvédnő – ha akkor tudom, amit
ma – utalt apja későbbi zsarolására nehéz szívvel – bele se kezdek.
- Látod,
ez nagy különbség kettőnk között – nézett rá komolyan Bryan – én annak ellenére
sem csinálnék semmit másként, ami történt, és amilyen véget ért. Bármikor újra
átélném… de csak veled – tette hozzá halkan, mialatt felemelte kezét, és
ujjbegyével megcirógatta a nő arcát, aki egy másodpercre lehunyt szemmel
élvezte az apró mozdulatot.
- Bryan…
- sóhajtott mélyet Elizabeth – megállapodtunk, hogy csak munkakapcsolat lesz
közöttünk – emlékeztette a férfit korábbi beszélgetésükre, mire az, megrázta
fejét.
- Ezt
te mondtad, én pedig rád hagytam– emlékeztette lágy hangon. – Ragaszkodjon a
tényekhez, ügyvédnő – eresztett meg apró mosolyt, miközben esze jelzéseit,
melyek azt súgták, őrültséget követ el, amiért ismét a közelében akarja tudni a
nőt, távol űzte magától.
- Mindig
is hajlamos voltál sajátosan értelmezni a mondandómat – mosolyodott el
Elizabeth is, mire Bryan látszólag meglepetten húzta fel szemöldökét.
- Már
azt hittem, elfelejtettél mosolyogni – jegyezte meg félig komolyan Bryan,
miközben ujjbegyét finoman húzta végig a nő ajkán. – Régen elvarázsolt ez a
mosoly… - tette hozzá halkan, mire Elizabeth érezte, hogy kihagy egy ütemet a
szíve.
- Lám,
lám, lám – csendült fel mellettük egy ismerős, mély, gúnyos hang, mire
Elizabeth azonnal távolabb lépett volt szerelmétől, és egyszerre fordultak a
hang irányába. Gil Roscow gunyoros mosollyal ajkán, egyik kezében napszemüvegét
lóbálva, másikat sötét öltönynadrágjának zsebébe rejtve állt az ügyészség
épületének bejáratánál – mit csinál itt, Harrison? – kérdezte leplezetlen
utálattal a hangjában, mire Elizabeth hideg tekintettel nézett vissza rá. A
korábbi érzelmek úgy tűntek el arcáról, mintha sosem léteztek volna. Ismét
megközelíthetetlenül kemény lett, kihúzott testtartással, felszegett állal nézett
farkasszemet az ügyésszel, Bryan pedig már hiába is kereste volna a néhány
perccel azelőtti gyengédséget tekintetében.
- Munkának
hívják – közölte színtelen hangon – kipróbálhatná egyszer – tette hozzá pimaszul,
mire Roscow elhúzta száját, majd sokatmondón nézett végig mindkettőjükön.
- Nem
is tudtam, hogy az ügyvédi profiljába ez is belefér – jegyezte meg vigyorogva,
majd elgondolkodva tette hozzá – bár sejthettem volna. Pusztán a tehetsége
kevés lenne ahhoz, hogy legyőzzön a tárgyalóteremben – tette hozzá büszkén
felszegett fejjel, mire Elizabeth lekicsinylőn mosolyodott el.
- Roscow,
kómában is beküldhetnének maga ellen egy tárgyalásra, akkor is vesztesként
távozna! – vágott vissza magabiztosan, mire a férfi megrántotta a vállát.
- No,
igen, feltéve, ha a bírókkal is olyan szoros viszonyt ápol, mint a nyomozókkal
– tett félreérthető megjegyzést, mire Elizabeth gyanakodva húzta össze szemét,
ő pedig folytatta – gondolom, az esküdtszék tagjai sorszámot húznak. Vagy
esetleg időpontra járnak? – kérdezte ezúttal már nyíltan utalva piszkos
feltevésére, és Elizabeth érezte, hogy elfutja a pulykaméreg, még a
feltételezésre is, hogy testi adottságait kihasználva kerülne ki győztesen
egy-egy tárgyalótermi vitából.
- Remélem,
nem arra céloz, amire gondolok – csengett figyelmeztetőn a nő hangja, de Roscow
vagy nem vette észre, vagy nem érdekelte, mert hanyag mozdulattal
megtámaszkodva a bejárati ajtó mellett, elgondolkodó tekintettel nézett vissza
rá.
- Elképzelni
sem tudtam, Cassidy nyomozó miért győzködött tegnap este olyan hévvel, hogy
álljak rá az alkura azzal a Barry nevű kölyökkel kapcsolatban – felelte,
megkerülve a nyílt választ – de most már látom, mivel érte el, hogy átálljon a
sötét oldalra – húzódott mindent tudó mosolyra vékony ajka, mely egy hiénára
emlékeztette a nőt. – Bizonyára a hálóban jobban teljesít, mint a
tárgyalóteremben – tette hozzá vigyorogva, és Elizabeth éppen válaszolni akart
volna, amikor Bryan megelőzte.
- Én
a maga helyében óvatosabban bánnék a szavakkal! Piszok nehéz lehet felszakadt
szájjal képviselni a vádat… – lépett közelebb fenyegetőn, ökölbe szorult
kézzel, és hangjából jól kivehető volt a visszafojtott indulat. Szíve szerint,
egyetlen mozdulattal letörölte volna az ügyész képéről a tenyérbe mászó
vigyorát, és még sosem volt olyan nehéz önuralmat gyakorolni indulatai felett,
mint akkor, amikor meghallotta, mire célozgat a férfi.
- Maga
megfenyegetett az imént, detektív? – fordította ezúttal minden figyelmét
Bryan-re Roscow, mire az, hidegen nézett farkasszemet a férfival.
- Ez
nem fenyegetés volt, sokkal inkább figyelmeztetés – válaszolta halk, határozott
hangon, és arckifejezése kétséget sem hagyott a felől, ki lenne a felelős a
felszakadt szájért.
- Közfeladatot
ellátó személyt fenyegetni bűncselekmény! Tekintettel arra, hogy maga nyomozó,
ezért minimum felfüggesztés jár! – fröcsögte sértett hangon Gil, mire Elizabeth
kissé előrébb lépett, hogy a két férfi között akadályt képezzen. Nem az ügyészt
féltette attól, hogy Bryan esetleg megüti, sokkal inkább volt szerelmét akarta
megkímélni, hogy bajba kerüljön.
- Este,
amikor hazamegy, kukázza elő az egyetemi könyveit, amivel jelenleg az
íróasztala lábát helyettesíti, és lapozza fel! – szólalt meg az ügyvédnő
lekezelő magabiztossággal - meglepő fejezetre bukkanhat benne, ami a
különbséget taglalja fenyegetés és figyelmeztetés között. Ha csak fele annyira
lenne jó ebben a szakmában, mint, amit képzel magáról, feltűnt volna, hogy
Cassidy nyomozó pusztán előrevetítette egy felelőtlen fecsegés egészségre is ártalmas
következményeit – húzta fel szemöldökét apró mosollyal szája szegletében,
amikor meglátta, hogy Roscow szorosan zárja össze ajkait, és halántékánál
lüktetni kezd az ér a visszafojtott indulattól. – Ellenben, amire maga
célozgatott velem kapcsolatban, bőségesen kimeríti a becsületsértés fogalmát!
Ezt a részt is megtalálja ugyanazon könyvek valamelyikében – tette hozzá maró
gúnnyal, mire Gil mély levegőt vett.
- Pontosan
tudja, hogy én… - fogott volna bele, hogy visszakozzon korábbi kijelentése
miatt, de Elizabeth a szavába vágott.
- Bár
lenne időm a szánalmasan gyenge, érvnek csak jóindulatból nevezhető nyafogására,
Roscow, de ellentétben magával, én jól végzem a munkámat, ami viszont
időigényes – vetette oda foghegyről, majd a választ meg sem várva, faképnél
hagyta a férfit, akinek arcát a düh festette vörösre, miközben gyilkos
tekintettel nézett utána.
- Azt
hiszem, szereztél egy ellenséget magadnak – hallotta meg Bryan hangját
közvetlenül maga mellett, ahogy utolérte az autónál, a parkolóban.
- Mondjuk
inkább úgy, hogy elmélyítettem az amúgy is zsigerből jövő utálatát – húzta
mosolyra ajkát Elizabeth, amikor belenézett Bryan vidáman csillogó kék szemébe.
- Fogalmam
sem volt róla, hogy van egy ilyen oldalad – jegyezte meg halkan, és Elizabeth
nem tudta eldönteni, hogy ezt bóknak vegye, vagy inkább csalódásként élte meg a
férfi.
- Azt
ne mondd, hogy Larson nem világosított fel démoni tulajdonságaimról, amint
elhagytam a kapitányság épületét – vetette fel, jó érzékkel eltalálva az
igazságot, mire Bryan rántott egyet a vállán.
- Megpróbálta
– válaszolta őszintén, mire az ügyvédnő mindent értőn húzta fel szemöldökét, ő
pedig folytatta – de nem hittem neki. Akit lefestett, nyomokban sem hasonlított
arra, akit ismerek – tette hozzá komolyan, és kék szeme fürkészőn futott végig
a nő arcán a parkoló félhomályában, mire Elizabeth kezdte kényelmetlenül érezni
magát az átható pillantástól.
- Akit
te ismersz, már régóta nem létezik – jegyezte meg távolságtartó hangon, és
szája kiszáradt, szíve pedig gyorsabb ütemre váltott, amikor Bryan közelebb
lépett hozzá.
- Biztos
vagy benne? – kérdezte halkan, mialatt tenyerét finoman húzta végig a nő nyaka
vonalán, majd kissé félrehúzva a selyemsálat, ujjbegyével megérintette a
lüktető eret.
- Egészen
biztos – nyelt nagyot Elizabeth, majd megnedvesítette kiszáradt ajkát, amivel
odavonzotta a férfi tekintetét. Bryan nem tudta elszakítani pillantását a
cseresznyeajkakról, annak ellenére sem, hogy esze azt súgta, őrültség, amit
művel. Hiába fogadta meg magának, hogy távol marad volt szerelmétől, képtelen
volt megtenni. Minden idegsejtje utána sóvárgott, érinteni akarta, meg akarta
csókolni, tudni akarta, ugyanolyan finom-e a csókja, mint régen, ugyanolyan
szenvedéllyel viszonozza-e az érintéseket, mint annak idején.
- Mindkettőnk
számára kényelmesebb lenne, ha most hinnék neked, igaz? – kérdezte Bryan
halkan, szinte már suttogva, miközben még közelebb lépett, és Elizabeth érezte,
hogy háta az autó oldalához ér. Esélye sem volt tovább hátrálni a férfitól,
akinek keze a szolgálati gépkocsi tetején támaszkodott, így elzárva a
menekülési útvonalat, mialatt egyre csökkentette a távolságot kettejük között –
és biztonságosabb is, igaz? – szólalt meg újra, mire Elizabeth kissé
szaggatottan vett mély levegőt, amikor Bryan keze végig simított oldalán. – A
múltat el kell felejteni… - beszélt tovább bársonyosan mély, csábító
suttogással a férfi, mire Elizabeth erőtlenül bólintott.
- Úgy
van… - köszörülte meg torkát, így elrejtve hangja remegését, mire Bryan lassan
elmosolyodott, és egészen közel hajolt hozzá, Elizabeth orrába bekúszott az
arcszesz friss, kissé kesernyés illata, ajkukat pedig már csak néhány
milliméter választotta el egymástól, amikor a nő kabátjának zsebében megszólalt
a telefonja, éles ricsajjal kirántva őket a meghitt pillanatból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése