13.
rész
Elizabeth-nek rá sem kellett néznie
Bryan-re ahhoz, hogy tudja, mit gondolhat most róla a férfi. Nyílván
elkönyvelte magában azt, amit az ügyvédnő is érzett, hogy az apja meg tudta
vásárolni a lelkiismeretét, hogy van az a pénz, amiért sutba vágja az elveit,
és akkor is elvállal egy ügyet, ha az illető gyilkos, amennyiben jól
megfizetik. Bryan keserűen állapította meg magában, hogy talán valóban
félreismerte a nőt. Bár azt hitte róla, hogy egyenes, őszinte, és ezt csak
alátámasztotta, hogy többször is elmondta, csak ártatlanokat hajlandó
képviselni, most fájó volt a felismerés, hogy ő is megvásárolható, mint bárki
más.
- Kezdjük
az elejétől! – zökkentette ki szomorú gondolatai közül Elizabeth hivatalos
hangja, miközben a nő leült a gyanúsítottal szemben, és egy fekete mappát,
valamint egy tollat vett elő táskájából, ő pedig szótlanul követte példáját,
igyekezve rá sem pillantani csalódásának tárgyára.
- Mennyire
az elejétől? – kérdezte szolgálatkész arckifejezéssel Abe, mire Elizabeth égnek
emelte tekintetét.
- Lehetőleg
ne Ádámtól és Évától – szúrta oda türelmetlenül, mire a férfi bólintott –
milyen volt a házassága? – jött az első kérdés, Hunter pedig megrántotta a
vállát.
- Nagyjából
10 éve házasodtunk össze – kezdett bele a történetbe – voltak kisebb
hullámvölgyek, de mindig megoldottuk. Gyerekünk sajnos nem született az évek
során, és ez megkeserítette Diane-t – említette meg most először felesége nevét
a férfi.
- Mit
jelent pontosan, hogy megkeserítette? – szólalt meg Bryan érdeklődve, mire
Hunter tanácstalanul húzta el száját, mint, aki nem is tudja, hogyan
magyarázhatná el.
- Nem
is tudom… a rögeszméjévé vált, hogy gyereket akar, és amikor sokadjára sem
sikerült, engem kezdett el hibáztatni – vakarta meg feje búbját zavartan – már
nem akart elkísérni egyetlen társasági eseményre sem, csak otthon ült és
sajnáltatta magát. Amikor hazamentem, persze mindenért én voltam a hibás – magyarázta
szomorúan – én felajánlottam, hogy fogadjunk örökbe egy babát, de arról hallani
sem akart, így aztán egy idő után egyre inkább arra törekedtem, hogy minél
később érjek haza.
- Ez
inkább hangzik egy rossz házasságnak, mint kisebb hullámvölgynek – jegyezte meg
Elizabeth szenvtelenül, mire Abe gyanakvón nézett rá.
- Arra
akar kilyukadni, hogy én öltem meg a feleségemet, hogy megszabaduljak tőle?! –
tört fel belőle sértetten, mire Elizabeth hideg tekintettel nézett vissza rá.
- Elmondjam,
hogy hangzott az imént mindaz, amit mondott? – kérdezett vissza egyenes válasz
helyett, és amikor nem jött felelet, azt bíztatásnak vette, és folytatta –
adott egy pocsék házasság, az asszony idegbeteg, amit a férj már halálosan un! Egy
idő után elfogy a türelem, és a válás helyett a gyilkosság mellett dönt!
Elvégre sokkal olcsóbb – húzta el a száját unottan, mire Abe összeszorította
száját, és álla megremegett a visszafojtott indulattól.
- Az
Istenit! Maga az ügyvédem! Az a dolga, hogy mindenkivel elhitesse, hogy
ártatlan vagyok! – emelte meg hangját, mire Elizabeth kemény tekintettel nézett
vissza rá.
- Jelen
pillanatban inkább saját magától kell megvédenem! – vágott vissza az ügyvédnő –
megtalálták a felesége autóját, ami tiszta vér volt, és minő véletlen, ez a vér
megegyezett a felesége vércsoportjával. De ha mindez nem lenne elég, találtak
egy kést is, ami tele volt a maga ujjlenyomataival! – sorolta a száraz tényeket
– persze, mondhatnánk azt is, hogy azt a konyhai kést oda is lehetett
csempészni, de lássuk be, erre igen kicsi az esély, tekintettel arra, hogy már
vagy 20 perce arról beszél, mennyire elege volt a házasságából! Szóval, ha azt
akarja, hogy kijutassam innen, és valóban nem követett el semmit, akkor tegyen
meg egy szívességet nekem, és önmagának is! Szorítkozzon a tömör, egyszerű
válaszokra! Nem csoportterápián van, hanem egy kihallgatáson! – nézett
farkasszemet Elizabeth a férfival, aki rezzenéstelen arccal tűrte a kioktatást,
és bár az ügyvédnő minden szót megjegyzett, amit elmondott, hogy később
hasznukra legyen a nyomozásban, azt sem felejtette el, hogy a legjobb tudása
szerint kell védelmeznie az előtte ülőt, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy
esetleg bűnös.
- Mikor
látta utoljára a feleségét? – szólt közbe nyugodt hangon Bryan, mire Abe
tekintete most rá irányult, és szemét egy másodpercre lehunyva, gondolkodni
kezdett.
- Az
eltűnése napjának reggelén – válaszolta halkan – dolgozni indultam, ő ágyban
maradt. Azt mondta, nem érzi jól magát. Gondoltam, megint elhatalmasodott rajta
a depresszió, ezért nem erőltettem, csak eljöttem. – jelent meg bűnbánat a
szürke szemekben, majd hirtelen a felismerés szikrája villant benne – mi van
akkor, ha öngyilkos lett? – kérdezte reménykedő hangon, mire Elizabeth majdnem
felnevetett, ehelyett csak hitetlenkedve nézett rá.
- Hogyne!
Először agyonszúrta magát valahol, távol az autótól, majd visszament
összevérezni, és otthagyni a kést! – pirított rá a férfira, aki elszégyellte
magát, ahogy rádöbbent, milyen ostobaságot mondott.
- Egész
nap nem beszélt vele? – vette át a szót ismét a nyomozó, így próbálva
csillapítani a feszültséget. Nem értette, mi ütött Elizabeth-be. Annak
ellenére, hogy elfogadta a jelek szerint a pénzt, hogy megvédi az előttük ülő
fickót, a nyílt ellenségesség, ami áradt belőle felé, inkább arra utalt, hogy a
háta közepére sem kívánja, hogy itt legyen. Hideg volt, kimért, és ingerült, a
legkevésbé sem úgy viselkedett, ahogy egy védőügyvédtől várná az ember. Persze
profi volt, és felkészült, mégis hiányzott belőle az empátia és az
elhivatottság.
- Nem
– rázta meg fejét csüggedten Abe – ilyenkor általában békén szoktam hagyni,
mindkettőnknek jobb volt úgy. Este, amikor hazaértem, láttam, hogy nincs
otthon. Próbáltam hívni, de nem vette fel a telefont, de még akkor sem
gyanakodtam semmi rosszra – sóhajtott mélyet – aztán kilenc óra felé hívtam a
rendőrséget, és bejelentettem az eltűnését. Kijöttek, kihallgattak, keresni
kezdték, és másnap délután megjelentek az irodában azzal, hogy megtalálták a… -
akadt el a hangja egy pillanatra, ahogy felidézte az emlékeit – a kocsiját… és
a kést… és az ujjlenyomataimat.
- Volt
alibije? – kérdezte Bryan, miközben fél szemmel látta, hogy Elizabeth
szorgalmasan jegyzetel.
- Aznap
elég laza napom volt. Egy-két tárgyalást leszámítva, tulajdonképpen csak a
városban furikáztam egyik építkezéstől a másikig… - válaszolta tanácstalanul,
mire az ügyvédnő ráemelte kék tekintetét.
- Egy
szóval lett volna alkalma és indítéka is megölni a nejét – szögezte le
tárgyilagos hangon, mire Abe reményvesztetten hajtotta le fejét, így jelezve,
hogy ő is felfogta, milyen kilátástalan a helyzete.
- Esküszöm,
hogy nem én tettem! – nézett fel határozott elszántsággal a tekintetében
Elizabeth-re – tudom, hogy minden ellenem szól, de akkor sem én voltam! Érti?!
- Volt
bárki a környezetükben, akivel a feleségének összetűzése volt, és oka lett
volna megölni? – jött a következő kérdés Bryan-től, mire Hunter megrázta a
fejét – na és magának? - vetette fel, és amikor amaz értetlenül nézett rá,
folytatta – egy ellenség, akinek érdekében állna, hogy most itt ül, így
kiiktatva az építő iparból.
- Nem
– volt megint fejrázás a felelet – mindenkivel jó kapcsolatot ápolok.
- No,
igen – húzta el a száját gúnyosan Elizabeth – és tudjuk, milyen jó emberismerő
– tette hozzá apjára utalva, mire Abe mérgesen nézett rá, de nem szólt egy szót
sem, csak némán nézte, ahogy az ügyvédnő elpakolja mappáját a táskájába, és
feláll, Bryan pedig követte a példáját.
- Mit
gondol? Van esélyem a tárgyaláson? – kérdezte reményteli hangon, mire Elizabeth
rezzenéstelen arccal fordult felé.
- Őszinte leszek, Mr. Hunter – nézett egyenesen
a szürke szemekbe a nő – jelen pillanatban engem sem sikerült meggyőznie az
ártatlanságáról, kötve hiszem, hogy az esküdtekkel több szerencséje lenne –
jelentette ki szenvtelenül, de amikor Hunter csüggedten hajtotta le fejét, még
hozzátette – ki fogom deríteni, mi történt, és ha nem maga tette, kihozom
innen.
- Köszönöm!
– nézett rá hálásan Abe, de Elizabeth még nem fejezte be.
- De
ha bűnös, most itt a lehetőség, hogy ezt elmondja nekem – figyelmeztette
szigorúan, Hunter azonban állta a tekintetét, és nemet intett fejével.
- Nem
én tettem! – tartott ki álláspontja mellett, mire Elizabeth néhány másodpercig
farkasszemet nézett vele, majd bólintott.
- Meglátjuk
– jegyezte meg, majd a választ meg sem várva, távozott a kihallgató szobából,
nyomában Bryan-nel. A liftig egyikük sem szólalt meg, de ahogy beszálltak, és
rájuk telepedett a csend, Bryan nem bírta tovább.
- 500
ezer dollár már elég szép összeg ahhoz, hogy egy kicsit elhivatottabban védd,
nem gondolod? – kérdezte gúnyosan, mire Elizabeth érezte, hogy szíve
összeszorul a tudatra, hogy szerelme azt hiszi, az apja megvásárolta.
- Az
elveimet nem dobom el, függetlenül attól, mennyit ajánlanak érte – válaszolta
büszkén, miközben mereven a liftajtóra szegezte pillantását, de Bryan megfogta
a karját, és finoman, mégis határozottan fordította maga felé, ő pedig érezte,
hogy szíve vadul kezd dörömbölni mellkasában.
- Akkor
miért vagyunk most itt? – kérdezte, miközben mélykék tekintete belefúródott a
nőébe – minden szavadból, minden rezdülésedből az látszik, hogy nem hiszel
neki, mégis elvállaltad az ügyet. Miért? Tudnom kell! – húzta kissé közelebb
magához, mire Elizabeth idegesen nyalta meg alsó ajkát, amivel azonnal
odavonzotta a férfi tekintetét, akit megkísértettek a cseresznyeajkak, hogy
birtokba vegye őket.
- Nem
tartozom neked magyarázattal – húzta ki magát Elizabeth, és amikor kinyílt a lift
ajtaja, határozott léptekkel indult a kijárat felé, Bryan azonban követte, és
még a járdáig sem ért el, amikor ismét megállásra kényszerítette.
- Dehogynem!
Engem is belerángattál, jogom van tudni, mi a francot keresünk itt, ha még te
sem hiszed el, hogy ártatlan! – tört fel belőle mérgesen, miközben Elizabeth
figyelemre sem méltatta, csak tekintetével az utcát pásztázta, hogy találjon
egy szabad taxit. – Ennyire fontos neked a pénz, Liz?! Tényleg ennyit változtál
az elmúlt 10 évben? Vagy mindig is félreismertelek?! – záporoztak a kérdések,
Elizabeth pedig magában fohászkodott, hogy érkezzen már meg a taxi, és
eltűnhessen a férfi közeléből.
- Hagyj
békén, Bryan! – vetette oda kemény hangon, de Bryan megrázta a fejét, és mit
sem törődve az utcán rájuk bámuló emberekkel, folytatta.
- Eszem
ágában sincs segíteni neked, ha az egész csak a pénzről szól! – jelentette ki
határozottan – ha csak azért vállaltad, mert…
- Azért
vállaltam, mert nem volt más választásom! – tört fel Elizabeth-ből fájdalmasan,
és hálás volt, amiért a napszemüveg eltakarta könnyben úszó tekintetét, Bryan
pedig meglepetten hallgatott el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése