18.
rész
Jack látszólag türelmesen megvárta, amíg
Bryan elhagyja az irodát, de amint megtörtént, arcáról eltűnt az álca, és
átadta helyét az indulatnak. Szürke szeme haragosan villámlott, mellkasa fel-le
hullámzott, ahogy mélyeket lélegezve igyekezett megnyugodni, hogy ne törjön ki
belőle a düh.
- Magyarázatot
követelek! – sziszegte kemény hangon, és dühe csak fokozódott, amikor látta,
hogy lánya rezzenéstelen arccal néz vissza rá, és láthatólag egyáltalán nem ér
el semmilyen hatást – hogy veszed a bátorságot ahhoz, hogy szóba állj ezzel a szánalmas
semmirekellővel?! – kérdezte, mire Elizabeth meglepetten húzta fel szemöldökét.
- Azt
hittem, kedveled őt, és azért hívtad ide, hogy lehetőséget teremts neki a
vacsorameghívásra – válaszolta nyugodtan, pimasz mosollyal szája szegletében,
és elégedetten igyekezett elfojtani egyre szélesebb mosolyát, amikor meglátta,
hogy apját, mennyire bosszantja, amiért szándékosan Greg-re értelmezte szavait.
– Azzal egyetértek, hogy szánalmas, de semmirekellőnek nem nevezném – ingatta
meg fejét elgondolkodó arccal – valamire biztos jó. Például behozza reggelente
az újságot, vagy ha eldobod neki a botot, visszahozza, éppen úgy, ahogy egy
ölebnek kell – bólintott meggyőződéssel, mire Jack indulatosan csapott az
asztal lapjára.
- Elizabeth!
– dörrent olyan erővel a hangja, mint egy viharos éjszakán a mennydörgés - utoljára
figyelmeztetlek, hogy elvárom a tiszteletet, és nemcsak magam felé, hanem a
barátaim felé is! – emelte fel mutatóujját figyelmeztetőn az idős férfi, és
tekintete elsötétült. Mindenki mást talán a környezetében remegésre késztetett
volna ez a pillantás, de Elizabeth az évek során megtanulta, hogy az egyetlen
fegyver apja ellen, ha merészen a szemébe néz, és jelét sem mutatja, hogy
bármilyen hatással lennének rá fenyegetései.
- Mindenkinek
annyi tiszteletet adok, amennyit megérdemel! – vágott vissza ugyanolyan
határozottan – Greg Fulton is éppen annyit kap! Ami pedig téged illet apa… -
nyelt nagyot, és mély levegőt vett, hogy nyugodt tudjon maradni, és arcán ne
látszódjon semmilyen érzelem – itt vagyok, meghallgatlak, beszélek veled! Ez a
legtöbb tisztelet, amit meg tudok adni neked, azok után, amit tettél velem!
- Ó,
igen! – húzta el undorodva ajkát Jack – még mindig az a nóta, ugye? Ez a
Cassidy fattyú, és a 10 évvel ezelőtti sérelem! – fújtatott bosszúsan, miközben
hátat fordított a lányának, így nem láthatta annak szemében a könnyeket.
Mialatt komótosan rágyújtott egy szivarra, és tekintetét az ablakon át a ház
előtti, gondosan rendben tartott parkra szegezte, melyben virágok, és tuják
zöldelltek a padok között, és egy kertész precíz mozdulatokkal nyeste a
sövényt, folytatta – Egy percig sem bántam meg, amit tettem, és ha ezer évig
kellene a pokolban sínylődnöm, akkor sem döntenék másképp! Most pedig jól
figyelj, mert csak egyszer mondom el! – fordult meg hirtelen, mire Elizabeth
kimérten nézett bele a hidegen csillogó szemekbe – megtiltom, hogy még egyszer
találkozz vele! Ahogy tíz évvel ezelőtt, úgy most is megadom a lehetőséget,
hogy úgy szabadulj meg tőle, ahogy neked tetszik – állt meg egy pillanatra,
hogy lánya jól érthesse, és megérthesse minden szavát, melyek mindegyikének
súlya volt, majd egészen halkan folytatta – de ha nem teszed, én magam járok
el, a saját módszereimmel, és esküszöm neked, lányom, hogy bármit is gondolsz
rólam, az meg sem fogja közelíteni a valóságot! Kegyetlennek hiszel?
Szörnyetegnek? - kérdezte, azokat a jelzőket használva, melyekkel Elizabeth
illette évekkel korábban, majd lassan ingatni kezdte fejét – Fogalmad sincs
róla, mire vagyok képes, hogy elérjem a célomat! – tette hozzá elszánt
csillogással a szemében, és a nőnek fikarcnyi kételye sem volt, hogy minden
követ megmozgatna annak érdekében, hogy végleg eltüntesse a közeléből Bryan-t.
– Remélem, világos voltam – kortyolt bele a konyakjába már sokkal nyugodtabban
Jack, azzal az elégedettséggel az arcán, mint, aki pontosan tudja, hogy minden
úgy fog történni, ahogy ő akarja, majd amikor lenyelte az erős nedűt, és lánya
még mindig szótlanul állt vele szemben, folytatta – oh, és még valami. Ami Greg
Fulton-t illeti, tökéletes férjed lesz! Mielőtt megérkeztél, éppen a leendő
frigyetekről beszélgettünk. Áldásomat adtam rá, és fél év múlva a felesége
leszel – jelentette ki magabiztosan, mire Elizabeth hitetlenkedve kapkodott
levegő után, miközben érezte, hogy egyre inkább hatalmába keríti a düh.
- Akkor
sem lennék Fulton felesége, ha az életem múlna rajta! – jelentette ki büszkén,
felszegett állal, mire Jack elgondolkodó tekintettel nézett vissza rá.
- Na,
és ha azt mondom, hogy a Cassidy kölyök élete múlik rajta? – vetette fel olyan
kemény hangon, ami egyértelművé tette a nő számára, hogy nem viccnek szánja,
mire Elizabeth mély levegőt vett, és komoly, elszánt arccal lépett apja elé,
olyan közel, hogy az tisztán láthatta kék szemében a határozottságot.
- Előbb
kopogtatok egy szegényház ajtaján, minthogy hagyjam, hogy Greg Fulton egy ujjal
is hozzámérjen! – szűrte fogai között, és magában hálát mormolt, amiért hangja
még csak meg sem remegett, annak ellenére sem, hogy Jack állta a tekintetét –
Ami Bryan-t illeti, én a helyedben békén hagynám! Ő az egyetlen esélye a
barátodnak, ezzel jó, ha tisztában vagy!
- Figyelmeztetlek,
Elizabeth… - kezdett volna bele apja, de az ügyvédnő egyetlen mozdulattal
fojtotta belé a szót.
- Nem!
Ezúttal én figyelmeztetlek téged! – emelte meg kissé hangját, és a néhány
másodpercnyi döbbent csendet kihasználva, folytatta – ha Bryan-nek egyetlen
haja szála is meggörbül, az égre esküszöm, hogy minden követ megmozgatok, és
tönkre teszlek! Ne tedd próbára az elszántságomat, és a kitartásomat! Ha kell,
az ördöggel is szövetséget kötök, de soha többé nem fogsz beleavatkozni az
életembe! – jelentette ki egyenesen apja szemébe nézve, majd a választ meg sem
várva, hátat fordított, és elviharzott az irodából. Jack Harrison állán
megfeszültek az izmok, ahogy a zárt ajtóra szegezte tekintetét, halántékán
lüktetett az ér a visszafogott indulattól, és átkozta a sorsot, amiért lánya
éppen ezt az oldalát örökölte személyiségének.
- Még
nem végeztünk – ingatta meg fejét lassan, halkan maga elé mormolva a szavakat -
korántsem végeztünk, lányom – ismételte meg, mialatt újabbat kortyolt a
konyakból.
Elizabeth vadul
dobogó szívvel, könnyeivel küszködve vágott át a hatalmas aulán, figyelemre sem
méltatva a kedélyesen beszélgető Maggie-t és Bryan-t, akik meglepetten követték
tekintetükkel, ahogy lekapja kabátját a fogasról, és szinte feltépve a bejárati
ajtót, kimenekül a szülői házból. Maggie nagyot sóhajtva ingatta meg fejét,
miközben Bryan már indult volna a nő után, de egy finom érintés megakadályozta ebben.
- Hagyd,
hogy lecsillapodjon – szólalt meg halkan, és amikor Bryan megrázta a fejét,
folytatta – hidd el, szinte minden alkalommal feldúltan távozik, amikor
találkozik az apjával. Csak időt kell hagyni neki, hogy megnyugodjon.
- Mellette
akarok lenni, hogy tudja… - kezdett volna bele Bryan, de a házvezetőnő a
szavába vágott.
- Mit?
Mit kellene tudnia? – kérdezte, de a választ már nem várta meg – elhitetnéd
magatokkal, hogy van jövőtök? Megint? – sorakoztak a kérdések – a múltat le
kell zárni, fiam. Kár feltépni a behegedt sebeket, mert nem hoz gyógyulást,
csak újabb fájdalmakat, de ezúttal talán erősebbeket, mint akkor – jegyezte meg
bölcsen, annak ellenére, hogy a férfi egy szavát sem érthette.
- Tudom,
mire gondol – bólintott a nyomozó – nem akarok tőle mást, csak a barátja lenni
– fűzte hozzá ártatlan mosollyal a szája szegletében, mire Maggie mindent tudón
húzta el száját.
- Persze
– hitte el látszólag az elhangzottakat, de a következő mondat világosság tette
Bryan számára, hogy egy szavát sem hiszi – és a csillogás a szemedben is
pusztán a barátság jele, valahányszor ránézel, ugye? – kérdezte elnéző
mosollyal ajkán, majd azonnal folytatta – én tudom, hogy még mindig szereted.
Őszinte, tiszta szerelem volt a tiétek – hajtotta le fejét szomorúan, miközben
észre sem vette, hogy Bryan meglepetten nyitja szóra száját, végül néma maradt,
és hagyta, hogy a házvezetőnő folytassa – De Elizabeth éppen elég fájdalmat élt
már át. Ne akarj neki továbbiakat – kérte könnyel a szemében Maggie, amivel
teljesen elbizonytalanította Bryan-t, aki egész eddig szilárdan hitte, hogy
Elizabeth csak játszott vele évekkel korábban, és számára semmit nem jelentett
a szerelmük. Amit azonban a nőhöz legközelebb álló Maggie-től most hallott,
éppen azt sejttette, hogy Elizabeth is ugyanúgy szenvedett a szakítás miatt,
mint ő. Elképzelhető, hogy nem is a nő
akarta megszakítani a kapcsolatukat? – ütött fejében egy gondolat, majd
nagyot nyelt és komolyan nézett a nőre.
- Sosem
okoznék neki fájdalmat – jelentette ki határozottan, és Maggie láthatta a kék
szemekben, hogy őszintén beszél, mire halványan elmosolyodott, és megsimogatta
a kissé borostás arcot. Éppen válaszolni akart, amikor egy autó dudáját
hallották meg, Bryan pedig meglepetten kapta fejét az ajtó irányába. A
másodperc tört része alatt vágott át az aulán, és lépett ki a szabadba, ahol
Elizabeth éppen beszállt egy taxiba, majd elviharzott, ő pedig nagyot sóhajtva
nézett utána. Egyre biztosabb volt benne, hogy Jack és közte nem csak egy
hétköznapi vita zajlott le, a házvezetőnő elejtett mondatai után pedig,
határozottan azt érezte, hogy a szakításban sem volt ártatlan az idős férfi.
Elizabeth, a
telefont válla és füle közé szorítva, fáradtan ropogtatta meg gerincét, majd
hátradőlt a kényelmes, fekete bőrfotelben, miközben égnek emelte tekintetét. A
vonal túl végén Hunter egyik alkalmi partnere csivitelt, és felháborodottan
kérte ki magának, amiért az ügyvédnő ilyen korai órában zaklatja.
- Nem
értem, mi köze hozzá, hogy hol voltam akkor! – csettintett nyelvével a nő
türelmetlenül, mire Elizabeth nyugalmat erőltetett magára. Ez volt a hatodik
név a listán, melyet Abe Hunter lediktált neki, amikor felhívta telefonon, nem
sokkal az irodába érkezése után, és megkérte, hogy soroljon fel minden nőt,
akivel viszonya volt felesége mellett. Bár apja szilárdan elutasította, hogy
bármelyikükkel komolyabbra fordult volna a dolog, Elizabeth nem vetette el a
lehetőségét annak, hogy esetleg a hölgyek közül gondolhatta valaki, hogy csak
Diane áll az útjában a boldogságának Abe-bel.
- Nem
kell értenie, csak válaszoljon a kérdésemre! – vett mély levegőt az ügyvédnő,
aki egyáltalán nem számított rá, hogy a fél délutánját ehhez hasonló
telefonokkal kell majd töltenie. Amikor választ kapott, és biztos lehetett
benne, hogy ennek a nőnek is tökéletes alibije van az eltűnés napjára, rövid
úton elköszönt, és egyetlen határozott mozdulattal húzta ki nevét a listáról,
melyen legnagyobb örömére ez volt az utolsó. Elgyötörten pillantott karórájára,
és meglepetten állapította meg, hogy már négy óra is elmúlt. Éppen azon gondolkodott,
hogy rendel magának valami vacsorát, amikor halk kopogás törte meg a csendet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése