19.
rész
Elizabeth nagyot sóhajtva vetette el a
vacsora lehetőségét, és hátradőlve a bőrfotelben adott engedélyt a belépésre.
Meglepettsége az arcára volt írva, amikor meglátta, hogy Martha nem egyedül lép
be, hanem Bryan társaságában. A férfi kíváncsi tekintettel nézett körbe a
tágas, de szerényen berendezett irodában, melyben közvetlenül az ajtóval
szemben, a hatalmas ablak előtt kapott helyet a mahagóni íróasztal, mely mögül
Elizabeth dobogó szívvel figyelte Bryan-t. A falon bekeretezve olvashatta a nő
végzettségét igazoló okleveleket, kivétel nélkül Magna cum Laude eredménnyel, a
polcokon jogi témájú könyvek, korábbi ügyek aktái sorakoztak, katonás rendbe
állítva, az asztal előtt pedig két, ránézésre kényelmesnek tűnő karosszék
kínálta ülőhellyel az érkező vendégeket. A szoba közepét egy ovális asztal
uralta, körülötte néhány bőr székkel, és a sarokban egy kis bárpult, melyben
azonban alkohol helyett üvegpoharak, kávéautomata és üdítők sorakoztak egy
jéggel teli vödör társaságában. Az egész iroda hangulata nyugalmat árasztott, a
hivalkodás legkisebb jele nélkül. Berendezésén látszott, hogy tulajdonosa
inkább a kényelemre, semmint az ügyfelek előtti felvágásra törekszik, Bryan-nek
mégis hiányérzete támadt. Egyetlen képet vagy tárgyat sem látott, ami azt
jelezte volna, hogy a munka mellett a nőnek magánélete is lenne. Elizabeth egy
percre sem tudta levenni szemét a férfiról, miközben azon gondolkodott, azok
után, ami apjánál történt, hogyan viselkedjen vele. Ha eszére hallgatott volna,
rövid úton eltávolítja a közeléből, de túl régóta hiányolta már ahhoz, hogy
elengedje. Annak ellenére, hogy nem volt biztos benne, apjára hatott a
fenyegetése, tisztában volt vele, hogy csak Bryan segíthet neki abban, hogy
kiderüljön az igazság a Hunter-ügyben.
- A
fiatalember téged keres – zökkentette ki gondolataiból az ügyvédnőt Martha
hangja, aki sejtelmes mosollyal az arcán, csípőre tett kézzel állt az ajtóban, ő
pedig nagy levegőt vett, és bólintott. – Igazán figyelemreméltó – tette hozzá,
mire Elizabeth kínosan feszengve bólintott.
- Köszönöm,
Martha – jelezte finoman a nőnek, hogy távozhat, de annak láthatólag esze
ágában sem volt engedelmeskedni.
- Nem
is mondtad, hogy új udvarlót csíptél fel – kacarászott izgatottan, miközben
tetőtől talpig végigmérte Bryan-t, aki vidáman figyelte Elizabeth zavarát.
- Nem
szedtem fel senkit! Az úr Bryan Cassidy nyomozó, és egy ügyemnél segít –
igazította helyre a titkárnőt, de az csak legyintett.
- Perszeeeee!
– bólogatott huncut mosolygással Martha – talán a nagy munkában még az is
elkerülte a figyelmedet, milyen szívdöglesztő, ugye? Mindegy is! Ha lesz rá
időd, nézd meg jobban nyitott szemmel! Véleményem szerint, az a sápadt egér,
aki a múltkor itt járt nálad, a nyomába sem érhet – jelentette ki komiszkodva,
mire Bryan meglepetten pillantott rá, Elizabeth pedig érezte, hogy fülig
vörösödik szégyenében.
- Martha!
Kérlek… - nyomta meg az utolsó szót határozottabban Elizabeth, így
figyelmeztetve újra a nőt, hogy hagyja magukra őket, de az most Bryan felé
fordult.
- Ne
hagyja, hogy elijessze a ridegségével! Higgyen nekem, a zord, hivatalos külső
csak egy álca. Valójában…
- Martha!
– emelte meg most már hangját a nő, mire az megadva magát emelte fel mindkét
kezét.
- Jó,
jó, már itt sem vagyok! – adta meg magát a sorsnak, de mielőtt távozott, még
Bryan-hez lépett. – Nem olyannak tűnik, aki megijed a saját árnyékától, de ha
mégsem bír vele – bökött fejével Elizabeth felé, aki egy pillanatra lehunyta
szemét, majd újra kinyitotta, mintha abban bízna, az egészet csak álmodja – én
megint facér vagyok – kacsintott kacéran a nyomozó felé, aki nagyot nyelve
fojtotta el feltörni készülő nevetését, miközben bólintott.
- Ezt…
megjegyzem, köszönöm – köszörülte meg torkát, mire a titkárnő elégedetten
bólintott, és mialatt elhagyta az irodát, hang nélkül gesztikulálva jelezte
főnökének, mennyire lenyűgözi a látogató. Elismerőn kacsintott, mialatt jobb
kezének két ujjával karikát formált, és elhagyta a helyiséget. – A titkárnőd
kedves asszony – fordult most felé Bryan mosolyogva, mire Elizabeth sóhajtott.
- Ő
volt az egyetlen, aki hajlandó volt várni a fizetésével addig, amíg beindul az
üzlet – magyarázta döntésének okát Elizabeth, de hangjából jól kivehető volt,
éppen most bánta meg, hogy felvette. – Kiváló munkaerő, ráadásul a könyveléshez
is ért, de néha… - simított végig homlokán fáradtan a nő – néha elveti a
sulykot.
- Takaros
kis iroda – jegyezte meg Bryan, és beljebb lépett a helyiségbe, de nem foglalt
helyet.
- Takaros?
– húzta fel szemöldökét Elizabeth mosolyogva – Hm. Takaros, kedves asszony. Úgy
beszélsz, mint a nagyapám – csipkedte meg a férfit a modorosságért, mire Bryan
megvonta széles vállát.
- Csak
próbáltam felzárkózni az udvarlódhoz – utalt Greg affektáló stílusára, és
elégedetten nyomott el egy mosolyt, amikor meglátta, hogy az ügyvédnő unottan
húzza el a száját. – Hogy is nevezte Martha? Sápadt egér? – kérdezte,
ízlelgetve a jelzőt – Ez csakis az a fickó lehet, aki apádnál járt. Hogy is
hívták? Greg? – kíváncsiskodott látszólag közönyösen.
- Mi
járatban erre? Nem emlékszem, hogy megbeszéltünk volna valamit – váltott témát
Greg-ről, mivel egyáltalán nem akart sem rá, sem arra gondolni, ami apja
házában történt.
- Esély
sem volt rá, olyan gyorsan eltűntél – jegyezte meg enyhe csalódottsággal a
hangjában, mire Elizabeth látszólag könnyedén rántotta meg vállát.
- Egyedül
akartam lenni – adott tömör feleletet, de amikor Bryan továbbra is várakozón
nézett rá, folytatta – apával nem értettünk egyet valamiben… - magyarázta
kelletlenül, és arcán látszott, a legkevésbé sem szeretné megosztani a férfival
a vita részleteit – csak a szokásos – próbálta elbagatellizálni a dolgot, de
Bryan túl jó nyomozó volt ahhoz, hogy higgyen neki. Figyelmét nem kerülte el a
szomorkás hangszín, és az, hogy az ügyvédnő idegesen játszott tollával
papírjain.
- A
reakcióból, amit apádból kiváltottam, sejtem, mi volt a vita tárgya –
mosolygott mindent értőn a férfi – kitalálhatom? Megtiltotta, hogy még egyszer
a közeledbe menjek, igaz? Sőt, felszólított, hogy szakíts meg velem minden
kapcsolatot! – tapintott a lényegre jó érzékkel, és abból, hogy Elizabeth
zavartan kapta el tekintetét, biztos volt benne, hogy feltevése helyes – akkor
már csak egy dolog érdekel – sóhajtott mélyet – azért ültél taxiba, és hagytál
faképnél, mert…
- Határozott
céllal érkeztél, vagy csak megsétáltatod az aktákat? – vágott közbe Elizabeth,
fejével a férfi hóna alatt pihenő barna dokumentumok felé bökve, mielőtt az még
több mindenre fényt derítene. A legkevésbé sem szerette volna, ha rájön, apja
megint megfenyegette, és bár itt lett volna a lehetőség, hogy azt mondja, azért
ült taxiba, mert butaság volt megkérni, hogy segítsen, azt is tudta, hogy Bryan
az egyetlen esélye, és túl jó érzés volt a közelében lenni, látni, érezni az illatát,
elveszni kék tekintetében ahhoz, hogy képes legyen lemondani róla. Mindemellett
azonban, szilárdan megfogadta magának, hogy ennél közelebb nem engedi magához,
és az ő érdekében kizárólag munkakapcsolatban maradhatnak. Bryan néhány
másodpercig némán nézett vissza a nőre, majd halványan elmosolyodott.
- Megszereztem
Abe Hunter és a feleségének híváslistáját – váltott hivatalos hangra, így
jelezve, megértette, hogy az ügyvédnő nem akar a továbbiakban apjáról vagy
kettejükről beszélni. Noha Elizabeth nem számolt be neki, miről vitatkozott az
apjával, azt jó jelnek vette, hogy nem küldte el azonnal. – Gondoltam,
átnézhetnénk együtt, annál is inkább, mert van egy olyan érzésem, hogy te sem
tétlenkedtél az elmúlt órákban – bökött fejével az asztalon heverő papírokra.
- Felhívtam
telefonon Hunter szeretőit – válaszolta Elizabeth és érezte, hogy hirtelen
magabiztosabbá válik, ahogy ismét a munkára terelődhetett figyelme – hatan
vannak – húzta el száját unottan – eszük az nem sok van, de szikla szilárd
alibijük igen, szóval ezt a vonalat kizárhatjuk.
- Tehát
mégsem egy féltékeny szerető gyilkolt, abban a reményben, hogy boldogan élhet
Hunter-rel – jegyezte meg Bryan, mire Elizabeth meglepetten pillantott fel rá.
A tény, hogy egyre gondoltak, megint eszébe juttatta, milyen tökéletesen egy
hullámhosszon voltak a kapcsolatuk idején is. – Javaslom, essünk neki a
hívásoknak – fogott meg egy karosszéket könnyedén Bryan, majd kérdés nélkül a
nő mellé tette, és kényelmesen helyet foglalt. A kezében lévő aktakupacot
kétfelé szedte, majd a nőre nézett -–Abe vagy Diane? -–kérdezte, így
lehetőséget adva az ügyvédnőnek, hogy válasszon, mire az, egy pillanatig
hezitálni látszott, majd elvette a vastagabb köteget.
- Az
ügyfelem, így megnyertem a vaskosabb melót – adta meg magát a sorsnak, miközben
a nála lévő listát a mappa fölé helyezte, így ellenőrizve, hogy azokat a
neveket ne jelölje meg újra. A következő két órában néma összhangban dolgoztak,
és sorban emelték ki a gyakran előforduló neveket és számokat. Bryan minden
igyekezetével azon volt, hogy a munkára tudjon koncentrálni, de figyelme így is
gyakran elkalandozott. Tekintete titokban futott végig a kontyba tűzött, szőkés
hajkoronán, a kecses nyakon, melyet csak még inkább kiemelt a bordó sál, a
cseresznyeajkakon, melybe időnként puhán belemélyedtek a hófehér fogak, amikor
Elizabeth erősen koncentrált, ő pedig elképzelte, milyen érzés volt, amikor
ezek a fogak az ő ajkát karcolták, miközben szenvedélyesen csókolóztak.
Mindennél jobban vágyott rá, hogy megtudja, vajon még mindig ugyanolyan
érzékien csókol-e a nő, mint akkoriban, hogy vére felforrósodva száguldott az
ereiben, és minden sejtje beleborzongott egyetlen érintésébe, csókjába. Ahogy
tekintete tovább vándorolt, megakadt a kis ráncon, mely a nő két szemöldöke
között volt, ahogy összevonva azokat, tollával halántékát simogatva futtatta
végig pillantását a listán. Bryan előtt felrémlettek azok a délutánok, amikor
Elizabeth egy-egy vizsgájára készült. Akkor is pontosan ugyanígy kapcsolta ki a
külvilágot, ő pedig ugyanolyan ellenállhatatlannak látta, mint most.
- Még
mindig elképesztően gyönyörű vagy – csúszott ki száján meggondolatlanul, mire
Elizabeth meglepetten emelte rá kék szemét és elakadt a lélegzete, ahogy
meglátta felvillanni a vágy szikráját a sötétkék tekintetben.
- Az…
az egyik név meglehetősen gyakran szerepel – köszörülte meg torkát zavartan az
ügyvédnő, miközben igyekezett tudomást sem venni vadul dübörgő szívéről
mellkasában – Robert Gilmore – bökött rá tollával a névre, mire Bryan nagyot
sóhajtott, és ő is lenézett saját dokumentumaira.
- Gilmore
– mondta ki hangosan a nevet, miközben tekintete villámgyorsan pásztázta végig
a sárga jelölő tollal kihúzott neveket – igen! Laura Gilmore – tolta a nő elé a
lapot, mire az közelebb hajolt, Bryan pedig mélyen szívta be az enyhén citromos
rózsaillatot. – Úgy tűnik, mindketten jól ismerték ezt a házaspárt – jegyezte
meg, kivonva magát az illat hatása alól, mire Elizabeth bólintott.
- Holnap
meglátogathatnánk őket – javasolta, és amikor Bryan egyetértőn bólintott,
összecsukta a mappát, így jelezve, hogy részéről befejezte a munkát. Amikor
azonban fel akart állni, hogy távolabb kerülhessen a csábító tekintettől és a
hívogató, keskeny, érzéki ajkaktól, Bryan gyengéden megfogta a karját.
- Tudod
te, mennyit gondoltam rád az elmúlt években? – kérdezte halkan, és hangjából
fájdalom csendült ki, mire Elizabeth mélyet sóhajtott, ő pedig folytatta –
reméltem, hogy amikor újra találkozunk, csúnya leszel és egy dagadt olajmágnás
felesége – húzta el a száját félig komolyan – ehelyett gyönyörűbb vagy, mint
ahogy emlékeztem. Ez nem fair, Liz. Egyáltalán nem fair – ingatta meg fejét
lassan, miközben közelebb húzta magához a nőt, aki megbabonázva nézett bele a
szerelmesen csillogó szemekbe.
- Sajnálom
– nyögte nehezen Elizabeth, mert fogalma sem volt róla, mit felelhetne erre, és
úgy érezte, bocsánatkéréssel tartozik a férfinak mindazért, amit elkövetett
ellene, miközben megnedvesítette kiszáradt ajkát, Bryan pedig elgyötörten
sóhajtott fel a mozdulatra, majd magához vonta és ráhajolt ajkaira. Ajkuk
épphogy csak összeért, de olyan puhán, annyi gyengédséggel, hogy Elizabeth
teljesen elgyengült a finom érintéstől. Tüdejéből sóhaj szakadt fel, és bőre
libabőrös lett, amikor megérezte, hogy Bryan nyelve érzéki lassúsággal siklik
végig alsó ajkán, keze pedig nyakán simít végig. Bryan-t megrészegítette a nő
ajkának érintése, és élvezettel ízlelte meg a régóta hiányolt ajkakat, melyek
éppen olyan puhák és finomak voltak, ahogy emlékezett rá, de amikor el akarta
mélyíteni a csókot, hangos kopogás zavarta meg meghitt pillanatukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése