12.
rész
Meghan a férfi tekintetéből és arcából
kiolvasva próbálta kitalálni, miért érdekli annyira, mennyire komoly a
kapcsolata Kenneth-tel. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy őszintén
elmondja, semmiféle érzelmet nem táplál az orvos iránt, végül úgy döntött,
semmi köze a férfinak a magánéletéhez. Mivel Eric még mindig várakozón nézett
rá, alsó ajkát beharapva, égnek emelte szemét, mint, akinek alaposan meg kell
fontolni a választ.
- Hogy
komoly-e? – kérdezett vissza, így is időt nyerve, mire Eric enyhén felhúzta
szemöldökét, így ösztökélve folytatásra, ő pedig összeráncolta szemöldökét. –
Nem is tudom… ezen még nem gondolkoztam eddig, de… - várt néhány másodpercet,
majd, mint, aki döntésre jutott, bólintott – azt hiszem, igen. Komoly – ismételte
meg, Eric pedig nem tudta mire vélni a szúrást a szívében, miközben kétkedve
nézett a doktornőre, próbálva leplezni csalódottságát, és nem törődni vele.
- Tényleg?
– kérdezte a legkönnyedebb hangon, amit csak ki tudott préselni magából, mire
Meghan komolyan bólintott.
- Igen,
tényleg – válaszolta, majd bizonytalanul húzta össze szemét – legalábbis ritkán
hallom, hogy vicceket mesélne, vagy bohócnak öltözve rohangálna a kórház
folyosóján – tette hozzá, Eric pedig bosszúsan szorította össze ajkát, ahogy ráeszmélt,
tőrbe csalták. – Egy orvosnál talán elvárás is, hogy komoly legyen, nem
gondolod? – nézett ártatlanul a nyomozóra, de barna szemében a vidámság és
komiszság szikrái pattogtak, Eric pedig nem állta meg, hogy ne mosolyodjon el.
- Ha-ha!
Nagyon vicces – húzta el száját, de szemei mosolyogtak, ahogy a doktornőre
nézett – mondd csak, mindig szándékosan félreértelmezed a kérdéseket? –
kérdezte félig komolyan, mire Meghan megvonta vállát.
- Többnyire
csak akkor, ha nem tartozik az illetőre a válasz – nézett sokatmondón a
nyomozóra, mire az, felnézett a lift tetején lévő számlálóra, mintha mindennél
jobban lekötné, mikor érkeznek meg az alagsorba, ahol a labort elhelyezték.
- Álmatlan
éjszakákat azért nem fog okozni – jegyezte meg unottan, majd folytatta – nem is
érdekel – tette hozzá, mire Meghan elnyomott egy mosolyt, de néma maradt, ő
pedig tovább beszélt. – Egyébként sem lep meg – húzta el száját gúnyosan,
amivel elérte, hogy a doktornő gyanakvó tekintetét ráemelje.
- Ezt
hogy érted? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel, mire Eric megvonta a vállát,
és zsebre dugott kézzel húzta ki magát.
- Ugyan
már! Mindenki tudja, hogy az orvosoknál szinte kötelező, hogy ráérős idejükben
kavarjanak – jelentette ki úgy, mint, aki nem is érti a doktornő
meglepettségét, aki most hitetlenkedve próbált levegőhöz jutni.
- Hogy
mondtad? – kérdezte vészjósló hangon, de Eric ebből vagy nem vett észre semmit,
vagy nem érdekelte a közelgő vihar első jele, mert bátran nézett bele a sötéten
csillogó szemekbe.
- Jól
hallottad – bólintott megerősítésképpen – nyílt titok, hogy az orvosok
előbb-utóbb viszonyba kezdenek. Az a sok éjszakai ügyelet, az üresjáratok,
amikor pang az osztály. Valamivel el kell ütni az időt – vonta meg vállát,
mint, akit nem is érdekel különösképpen a dolog, igyekezve közben agya
legmélyére száműzni keserű emlékeit. – Persze, az már más tészta, hogy otthon a
család eközben azt hiszi, anyu vagy apu keményen dolgozik – tette hozzá mégis
keserű mosollyal, mire Meghan sértetten fonta keresztbe karjait.
- Ez
elég durva sztereotípia, nem gondolod? – kérdezte rosszalló pillantás
kíséretében, majd a választ meg sem várva, folytatta – honnan vagy ilyen jól
értesült? Az esti kórház sorozatokból? – bökte oda gúnyosan. A feltételezés,
amit Eric megfogalmazott, egyszerre volt bántó és sértő is, az pedig
különösképpen rosszul esett neki, hogy róla is ilyen véleménnyel van, bár ezt
még magának sem vallotta volna be, nemhogy a nyomozónak.
- Cáfolj
meg, ha tévedek, de nem éppen azért megyünk most a laborba, mert a barátnőd,
aki ápolóként dolgozott a sebészeten, összeszűrte a levet egy laboros kockával?
– lépett ki a liftből Eric, ahogy kinyílt az ajtó, Meghan pedig mérgesen
követte. – Ezen kívül, Dr. McGee ennél már csak akkor nyomulhatna egyértelműbben,
ha a homlokára tetováltatná. Lássuk be, te sem harcolsz foggal-körömmel, hogy
békén hagyjon. Fogadni mernék, hogy ha egy kicsit mélyebben beleásnám magam a
kórház mindennapjaiba, jócskán akadnának itt szerelmi háromszögek, vagy kínos,
szégyellni való viszonyok – jósolta meg magabiztosan, miközben egyre közelebb
értek egy kétszárnyú, automatikusan nyíló, kód-, és beléptetőrendszerrel
ellátott ajtó elé.
- Ebben
a percben, számtalan lehetőség jutott eszembe, hova áshatnád magad a kórházi
mindennapok helyett – szűrte fogai között mérgesen Meghan, miközben fehér
köpenyének mellényzsebéről leakasztotta belépőkártyáját, majd beütötte
négyjegyű kódját a falra erősített, számozott nyomógombokkal ellátott szerkezetbe,
aztán gyors mozdulattal húzta le kártyáját, az ajtó pedig halk szusszanással
tárult ki előttük. – Ami pedig engem illet! – fordult hátra, és szúrósan
szigorú tekintettel nézett bele az érdeklődve rászegeződő kék szemekbe. –
Tartsd magad távol a magánéletemtől! Semmi közöd hozzá, hogy van-e bármi
köztem, és Kenneth között!
- Dr.
Altman! Olyan távol vagyok a magánéletétől, hogy innen csak egy kis apró
pontnak látszik – mutatta fel jobb kezét, egymáshoz közelítve hüvelyk-, és
mutatóujját.
- Maradjon
is így! – szűkült össze Meghan szeme, mire Eric elhúzta száját.
- Részemről
lenne a szerencse! – vágott vissza, mire Meghan bosszúsan tűrt el egy
hajtincset, mely kiszabadult a copf szorításából.
- Helyes!
– bólintott határozottan, így jelezve, hogy ő is elégedett lenne, ha a
továbbiakban sem lenne semmi közük egymáshoz, mire Eric is sértetten húzta ki
magát.
- Helyes!
– értett egyet ő is, majd magában mérgelődve követte a doktornőt, de arról
fogalma sem volt, kire dühösebb. A doktornőre, amiért nem válaszolt őszintén,
és őt kételyek között hagyta Dr. McGee-vel kapcsolatban, magára, amiért
egyáltalán érdekli, hogy mi van a két orvos között, vagy Dr. McGee-re, amiért
felbukkanásával olyan érzelmeket indított el benne, amelyeknek a létezéséről
sem tudott. A következő néhány métert néma csendben, gondolataikba merülve
tették meg, majd amikor odaértek egy nővérpulthoz, mely mögött egy vékony,
50-es éveinek vége felé járó nő ült, Meghan ismét lecsatolta belépőkártyáját,
és az ápolónő orra alá dugta. A Francis névkártyát viselő, őszülő hajú nő
unottan nézett fel az újságjából, melynek keresztrejtvényében már alig maradt
üres hasáb.
- Dr.
Altman – mutatkozott be hivatalos hangon a doktornő, mire amaz elé tolt egy
fekete tartóra erősített, nyomtatott lapot, ő pedig gyorsan aláfirkantotta a
nevét. – Jeremy Nelson dolgozik ma? Beszélni szeretnék vele – tette hozzá,
miközben az előtte ülő tüzetesebben vette szemügyre a belépőt.
- Hátul
van – bökött fejével a folyosó vége felé, Eric pedig meglepetten kapta fel
fejét, ahogy meghallotta a karcos hangot, ami szöges ellentétet mutatott a
törékeny alkattal – mindig késő estig itt van – húzta el száját nem tetszése
jeléül.
- Köszönöm
– bólintott Meghan, és elindult abba az irányba, amerre Francis mutatott, de
amaz még megszólalt.
- Általában
a kutya se jár erre, de ezen a héten már maga a harmadik fehér göncös, akinek
eszébe jut, hogy ebben a nyüves kórházban labor is van – jegyezte meg
sértetten, mire mindketten döbbenten fordultak felé.
- Kik
voltak itt a doktornő előtt? – kérdezte Eric, mire Francis gyanakvón húzta
össze apró, közel ülő szürke szemeit, kerek szemüvege mögött.
- Maga
meg ki? – kérdezett vissza válasz helyett, és arcán jól látszott a
bizalmatlanság. Eric elnyomott magában egy szitkot, amiért nem mutathatta meg
igazolványát, de ahogy elnézte az asszonyt, biztos volt benne, hogy abba a
típusba tartozik, aki még aznap telefonálna a kapitányságra, és megtudakolná,
folyik-e nyomozás, vagy csak átverték. Éppen szóra nyitotta a száját, amikor
Meghan előzte meg.
- Ha
ez vigasztalja, én sem szeretem, hogy a mai modern világban teljesen eltűnnek
az emberi kapcsolatok – biggyesztette le ajkát sajnálkozva a doktornő, így
elterelve a figyelmet Eric-ről, aki kíváncsian figyelte a jelenetet. –
Emlékszem, mennyivel jobb volt, amikor még nem számítógépen küldték át az
eredményeket, hanem személyesen jöttünk fel érte, így alkalmunk is volt rá,
hogy megköszönjük a kitartó munkát – sóhajtott mélyen, majd látszólag bosszúsan
rázta meg fejét. – Ma már küldünk egy köszönő kártyát, mellé egy ajándék
kosarat, és ezzel el is van intézve. Nem jó ez így! – ráncolta össze szépen
ívelt szemöldökét rosszallón, mire Francis ajka elnyílt a csodálkozástól.
- Szoktak
küldeni ajándék kosarat? – kérdezett vissza, és hangjában egyszerre jelent meg
a meghatottság és a kétkedés, mire Meghan határozottan bólintott.
- Persze!
Ugye nem azt akarja mondani, hogy eddig még egyetlen alkalommal sem kapták
meg?! – döbbent meg látványosan, miközben magában elhatározta, a jövőben
tényleg gondolni fog arra, milyen sokat dolgozhatnak a laborosok azért, hogy ők
egy-egy eredményt időben kézhez kapjanak, és meg tudják kezdeni a kezeléseket.
Szégyellte magát azért, hogy erre még egyetlen alkalommal sem gondolt. Valahogy
mindig egyértelműnek vette, hogy egy vérkép néhány órán belül az asztalán volt,
vagy még hamarabb. – Úgy tűnik, elkeveredett… Legközelebb én magam gondoskodom
róla, hogy ideérjen! – ígérte meg a legőszintébb hangon, mire Francis büszkén
húzta ki magát, ő pedig elindult a folyosó vége felé, de hirtelen visszafordult
– mit is mondott? Kik voltak itt korábban? – kérdezte, mint, akinek teljesen
kiment a fejéből, mire Francis ismét felpillantott a rejtvényből, és elnéző
mosollyal az ajkán válaszolt.
- Egy
kis ápolónő a sebészetről, valami laboreredményekért jött. Ő is Dr. Nelson-t
kereste – válaszolta, és észre sem vette, hogy Meghan és Eric egymásra néznek,
csak tovább beszélt – meg jött egy orvos is.
- Hogy
nézett ki? – kérdezte Eric, és szinte már várta, hogy Francis megint átdöfi a
tekintetével, de ezúttal csak megvonta csontos vállait.
- Fogalmam
sincs, én éppen akkor mentem le ebédelni a büfébe – magyarázta, és arcán
látszott, nem is tartotta fontosnak az információt, ellentétben a két
vendéggel. – Amikor feljöttem, akkor láttam, hogy aláírta a bejelentkező
füzetet, de ember legyen a talpán, aki egy orvos aláírását el tudja olvasni.
- Vissza
tudjuk nézni a beléptető kódja alapján? – vetette fel Meghan, de legnagyobb
bánatára, Francis nemet intett a fejével.
- Az
lehetetlen, Dr. Altman – erősítette meg metajelzését szóval is – ez ugyanis két
nappal ezelőtt volt, akkor, amikor a biztonsági rendszer csődöt mondott az
áramszünet miatt. Legalább fél napba telt, mire meg tudták javítani, addig
szabadon jöhetett-mehetett akárki – tárta szét kezeit, Meghan pedig csalódottan
húzta el száját. Miután úgy tűnt, nem tudnak érdemi információhoz jutni a
nőtől, a labor felé igyekeztek, azt remélve, hogy Jeremy talán tud valami
támpontot adni. Amint beléptek, Meghan azonnal tudta, hogy minden korábbi
felvetését el kell felejtenie.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése