Kérdések nélkül 16. rész

16. rész

Eric miközben töprengve figyelte a doktornő elkomorult arcát, lesütött szemét, ahogy ide-oda tologatta az előtte lévő poharat, igyekezett elhitetni magával, hogy nem is érdekli igazán, mi lehet a nő múltjában, aminek hatására orvos lett, és ami miatt megjelenik a félelem a meleg, barna szemekben. Éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor ismét megjelent a korábbi pincérlány.

- Leszedhetem az asztalt? – kérdezte, mire Meghan bólintott, így jelezve, hogy befejezte az étkezést, és a tárcájáért nyúlt, hogy fizessen, de Eric megelőzte, és egy 10 dolláros bankjegyet rakott a lány kezében lévő tálca tetejére.

- Köszönjük, a többi a magáé – rendezte a számlát, mire a felszolgáló unottan dugta köpenyének zsebébe a pénzt.

- Lenyűgözően nagyvonalú, de én a maga helyében a második randin elegánsabb helyre vinném – jegyezte meg lekicsinylő hangsúllyal – feltéve, ha lesz második randi – tette hozzá, mire Meghan megrázta fejét.

- Ez nem egy randi – próbálta helyre tenni a dolgokat a lány fejében, de az csak legyintett.

- Nem kell szégyellni kislány! Nem te vagy az első, aki egy balféket fogott ki! – próbálta vigasztalni, miközben Eric hitetlenkedve nézett rá.

- Befejezte? – kérdezte mérgesen, és nem tudta, mi bosszantja jobban. Az, hogy a pincérlány feljogosítva érzi magát, hogy beleszóljon mások életébe, beszélgetésébe, vagy az, hogy egy vadidegen is látja, mennyire nem valók egymáshoz a doktornővel. – Ha jól látom, más is szívesen fizetne – bökött fejével a szomszédos asztal irányába, mire a fiatal lány sértetten húzta fel az orrát, és távozott, ő pedig meglepetten nézett bele a vidáman csillogó barna szemekbe.

- Nos, tartozom neked 10 dollárral, plusz a kávé… te balfék – nyomta el a nevetést Meghan, és jókedve csak még nagyobb lett, amikor meglátta Eric durcás arckifejezését.

- A vendégem voltál – állt fel az asztaltól bosszúsan a nyomozó, és Meghan is követte a példáját – egyébként, nem mintha rád tartozna, de nagyon gáláns vagyok a randevúkon! Megadom a módját – köszörülte meg torkát kissé sértetten, és nem is értette, miért magyarázkodik. Bár nem tartozott a nőre, mégsem akarta, hogy azt higgye, nem tud romantikus lenni, ha akar. Tudott, vagy legalábbis remélte, hogy képes rá, mert még egyetlen nőismerőse sem váltotta ki belőle ezt a tulajdonságát. Félelmetes volt az érzés, hogy Meghan volt az első, akinél felmerült benne a gyertyafényes vacsora ötlete. Neki szívesen vitt volna virágot, és táncolt volna vele a félhomályban.

- Hogyne – bólogatott bőszen a doktornő, mint akiben fel sem merült ennek az ellenkezője, de ahogy Eric ránézett, azonnal leolvasta az arcáról, hogy csak gúnyolódik vele – élénken el tudom képzelni.

- Miért? Talán azt hiszed, hogy csak a McGee-félék tudnak romantikusak lenni? – kérdezte, miközben megálltak az autó mellett, és a tetőn megtámasztva kezeit, nézett a nőre várakozón.

- Dehogy! Tisztában vagyok vele, hogy sok férfi képes a romantikára – nyitotta ki az anyósfelöli ajtót Meghan, de mielőtt beszállt volna, még folytatta – belőled nem nézem ki! – tette hozzá, majd beült, Eric pedig mérgesen szorította össze ajkait, és követte a példáját. Amikor már mindketten az autóban voltak, teljes testével a nő felé fordult.

- Szóval, szerinted, a legtöbb, amire képes vagyok, egy hideg sör, és egy pizza? Ez lenne az álomrandi velem? – kérdezte kíváncsian, mire Meghan is felé fordult, és szemét összehúzva futtatta végig pillantását a nyomozón, majd lassan megrázta a fejét.

- Nem – válaszolta megfontoltan – azt mondtad, megadod a módját – idézte fel a férfi korábbi szavait, és amikor az, bólintott, folytatta – szerintem, családi pizzát rendelsz – tette hozzá negédesen mosolyogva, mire Eric egészen közel hajolt hozzá, annyira, hogy Meghan megérezte a testéből áradó meleget.

- Tudod, ha egyszer elveszíteném a józan eszem, és úgy döntenék, hogy elviszlek randevúzni, meg tudnálak lepni – szólalt meg halkan, mire Meghan nagyot nyelt és tekintete önkéntelenül vándorolt a keskeny, érzéki ajkakra.

- Tudod, traumatológusként számtalan váratlan helyzetre felkészítettek – válaszolta ugyanolyan halkan, kihívó tekintettel – ezek között szerepel az is, hogyan kezeljem az elmebetegeket – tette hozzá nyugodtan, így utalva a másik által említett, józanész hiányára, miközben igyekezett tudomást sem venni vadul dobogó szívéről. Eric először meglepetten meredt rá, és Meghan már éppen felkészült egy indulatos kirohanásra, arra, hogy a nyomozó úgy reagál, ahogy számít tőle, ehelyett azonban az, hirtelen felnevetett.

- Nézzük meg azokat az eredményeket – fordult el tőle Eric, továbbra is mosolyogva, és elindította az autót, mialatt próbált nem figyelni rá, hogy egyre jobban érzi magát a doktornő közelében. Ami korábban idegesítette, hogy vágott az esze, és minden megnyilvánulására azonnal reagált, most határozottan tetszett neki, elkezdte élvezni a kettejük közötti szócsatákat, és szinte várta a nő reakcióját. Nem győzte figyelmeztetni magát, hogy távol kell maradnia tőle, hiszen mindazt megtestesítette, amitől apja óvta. Okos volt, gyönyörű, agilis, ambíciózus, és szellemes. És orvos. Egy orvosnő, akiben nem lehet megbízni, aki körül számtalan kísértés van, és aki soha nem a családjához tér haza. Ahogy felelevenedtek benne a régi emlékek, úgy tűnt el a mosoly az arcáról, és úgy szállt tova korábbi jókedve is. Komoran vezetett tovább, és próbált nem tudomást venni a mellette ülő nőről, aki fáradtan, lehunyt szemmel pihentette fejét az ülés támláján. Olyan ártatlannak, olyan békésnek tűnt, és olyan gyönyörű volt, hogy Eric csak nehezen tudta elhitetni magával, hogy Dr. Meghan Altman sem kivétel. Mi sem támasztotta ezt alá jobban, mint az, hogy nem zárkózott el a lehetőségtől, hogy összeköltözzön Dr. McGee-vel. Hálát adott az égieknek, amikor feltűnt a doktornő lakása, így nem kellett tovább ezen töprengenie. Miután leparkolta a kocsit, a lakásig vezető utat is szótlanul tették meg egymás mellett. Eric biztos volt benne, hogy Meghan megpróbál felkészülni lelkileg, és amikor megérkeztek az ajtóhoz, a doktornő remegő kézzel húzta elő a táskájából a kulcsokat. Beillesztette a zárba, szélesre tárta az ajtót, de egy centit sem mozdult a küszöbről. Meghan gyomra liftezni kezdett, lelki szemei előtt megint lejátszódott a délelőtti jelenet. A fájdalom, hogy bár mindent megtett, mégsem tudott segíteni legjobb barátnőjén, elemi erővel tört rá, és a sírás fojtogatta a torkát. Hirtelen egy erős kezet érzett meg a vállán, ahogy gyengéden megszorítja. – Egyedül is boldogulok, nem kell bejönnöd – hallotta meg Eric lágy, együtt érző hangját, mire nagyot sóhajtott, és megrázta fejét.

- Nem! – utasította el az ajánlatot elszántan – meg kell tennem, ennyivel tartozom Lisa-nak – tette hozzá elcsukló hangon, majd nagy levegőt vett, és belépett a lakásba. Táskáját a kanapéra dobta, kabátját felakasztotta, és amikor Eric is követte a példáját, tanácstalanul nézett a férfira, igyekezve kerülni, hogy a fürdőszoba felé kelljen néznie. – Hol kezdjük? – kérdezte, mire Eric tekintete végig pásztázta az apró, de annál otthonosabban berendezett lakást.

- A hálószobájában kellene először körülnézni – válaszolta a nyomozó ezúttal már hivatalos hangon, mire Meghan bólintott, és útját egyenesen Lisa szobája felé vette. Amikor beléptek, szíve összeszorult a gondolatra, hogy soha többé nem tölti be a kis helyiséget Lisa hangos kacaja. Orrába bekúszott a jól ismert jázmin illat, bárhova nézett, barátnője személyes holmijai néztek vissza rá. Erőt véve magán, legyűrte szomorú gondolatait, és Eric-kel egyetemben, módszeresen kezdték átkutatni az éjjeliszekrényeket, a gardróbot, az íróasztal fiókjait. Mappákat, könyveket lapoztak át, az órák pedig csak teltek, minden eredmény nélkül. Meghan kezdte elveszíteni a reményt, hogy bármit is találhatnának, ami előrébb viheti őket a nyomozásban, ráadásul a fáradtság is egyre inkább elhatalmasodott rajta. Fogalma sem volt, hány órája lehetett már talpon, de úgy érezte, muszáj leülnie egy kicsit az ágyra. Miközben fejét kezébe temette, úgy döntött, néhány másodpercre lehunyja szemét. Csak egy kicsit akarta pihentetni, hogy aztán újult erővel segíthessen a nyomozónak, aki eközben egy újabb noteszt forgatott meg ujjai között. Eric csalódottan hajította arrébb a jegyzetfüzetet, amikor abban sem talált semmi használhatót, miközben pillantása a doktornőre esett, aki kezét megtámasztva térdén, csendesen szuszogott. Láthatóan elbólintott, a nyomozó pedig nem tudta, mit tegyen. Attól tartott, ha felébreszti, nem lesz majd hajlandó lepihenni, annak ellenére sem, hogy világosan látszott rajta, mennyire kimerült. Így viszont nem hagyhatta, végül úgy döntött, óvatosan a karjai közé veszi, és úgy viszi be a saját hálószobájába. Csak remélni merte, hogy nem ébred fel. Erősen koncentrálva, hogy véletlenül se csapjon zajt, közelebb lépet hozzá, és figyelmét elkerülte az ágy lábánál heverő kis, fekete hátizsák. Jobb lába beleakadt az akasztójába, ő elvesztette egyensúlyát, és másodpercekkel később a padlón találta magát, négykézláb. A lendülettel leverte az ágy támlájára akasztott fogasokat, melyek hangos csörömpöléssel landoltak a parkettán, közvetlenül mellette. Fogát összeszorítva, lehunyt szemmel kezdett átkozódni, miközben Meghan riadtan nyitotta ki szemét, és nézett körül a szobában. Sűrű pislogások közepette próbálta megérteni, mi történhetett, és elkerekedett szemekkel nézett az ágy mögül felpillantó férfira, akinek ajkán bocsánatkérő mosoly játszott.

- Mit csinálsz te ott? – kérdezte értetlenül a férfitól, aki megvonta a vállát.

- Kutatok… - köszörülte meg torkát zavartan, mert a világért sem árulta volna el, hogy elesett, miközben látványosan forgatta fejét, mintha tényleg keresgélne – mindent át kell fésülni… az ágy alatt is – dörzsölte meg állát komoly tekintettel, de ahogy lepillantott, szemét összehúzva figyelt fel egy kis, kerek dobozra, melyben valaha apró kekszek lehettek. Érdeklődve emelte fel, és nyitotta ki a tetejét, majd lapozta végig a sok kis kártyát.

- Találtál valamit? – feküdt hasra az ágyon Meghan izgatottan, mire Eric térden állva hajolt közelebb, hogy a doktornő is láthassa, amit ő. Arcuk veszélyesen közel került egymáshoz, Eric érezte a nő ajkából áradó forróságot saját ajkán, és nagyot nyelve vándorolt tekintete a csábító ajkakra.

- Ezek csak… szerelmes üzenetek. Nyilván a titkos szerelmétől, akiről beszéltél. Aláírás egyiken sincs – találta meg hangját, igyekezve kivonni magát a doktornő bűvköréből, aki most türelmetlenül fordult hanyatt, és fáradtan simított végig homlokán.

- Kész időpocsékolás! – sóhajtotta keserűen, miközben elnyomott egy kikívánkozó ásítást, Eric pedig felegyenesedett, és végig simogatta pillantásával a nőt, aki lehunyt szemmel feküdt.

- Alig állsz a lábadon – jegyezte meg halkan, mire Meghan elhúzta száját.

- Igen, tudom. Éppen ezért nem állok, hanem fekszem – válaszolta szarkasztikusan, álmos hangon, mire a nyomozó elmosolyodott, de nem adta fel. Elmúlt nyolc óra, becslései szerint lassan 36 órája volt talpon a doktornő, és bár tudta, hogy soha nem vallaná be, egyértelműen látszott rajta, hogy halálosan kimerült.

- Pihenj egy kicsit, én addig tovább keresgélek. Ígérem, felébresztelek, ha találok valamit – emelte esküre kezét, mire Meghan felült, és sűrűn pislogva igyekezett életet lehelni magába.

- Úgysem tudnék aludni – sóhajtott mélyet – valahányszor lehunyom a szemem, Lisa-t látom – tette hozzá, Eric pedig mellé telepedett az ágyra.

- A fáradtság elnyom majd, ne izgulj – jósolta meg magabiztosan, hiszen rendőrként pontosan tisztában volt vele, mekkora ereje van a kimerültségnek, és a kialvatlanságnak – ha mégsem, gondolj, Dr. McGee-re! – javasolta csipkelődve, hogy egy kicsit felrázza a doktornőt komor hangulatából – amilyen unalmas a fickó, azonnal álomba szenderülsz – tette hozzá vidáman, mire egy szúrós pillantást zsebelhetett be. Amikor Meghan szóra akarta nyitni a száját, hogy csípős választ adjon, megadón emelte fel maga előtt mindkét kezét. – Vissza ne lőj! Inkább menj pihenni! – mutatott az ajtó irányába, a doktornő pedig bosszúsan állt fel mellőle, és az ajtó felé vette útját. Mielőtt azonban kilépett volna a hálóból, még visszafordult.

- Ha mindenáron álomba akarnám ringatni magam, felidézném valamelyik beszélgetésünket – válaszolta gúnyos mosoly kíséretében, mire Eric égnek emelte szemét.

- Nehéz lett volna megállni, hogy ne a tiéd legyen az utolsó szó? – kérdezte, de hangjában nyoma sem volt a sértettségnek, sokkal inkább vidámságnak, Meghan azonban nem válaszolt, csak mosolyogva elhagyta a szobát.