Kérdések nélkül 15. rész

15. rész

Eric látszólag minden figyelmét az útra koncentrálta, és óvatosan sávot váltva, futólag pillantott a nőre, aki láthatólag egyre idegesebben figyelte a környéket, mintha abból próbálna rájönni, hová viszi a férfi.

- A lakásotok valóban nem – értett egyet Eric, miközben nem értette, miért fél tőle ennyire a doktornő – de két háztömbnyire van egy remek gyorsétterem, ahol isteni szendvicseket adnak.

- Csak viccelsz velem, ugye? – döbbent meg Meghan – ezt nem mondhatod komolyan, hogy most akarsz enni! – fordult a férfi felé mérgesen, mire Eric precízen leparkolta az autót az út szélén, és ő is a nőre nézett.

- Én nem akarok, de te fogsz! – jelentette ki határozottan, miközben átható kék szemét egy percre sem vette le a doktornőről, aki immár másodszor lepődött meg, és értetlenül vonta össze szemöldökét, ő pedig folytatta – délután öt óra van, és azon kívül, hogy számolatlanul töltöd magadba a koffeint, semmit nem ettél. Vagy tévedek? – kérdezte számon kérő hangsúllyal, és amikor Meghan csak durcásan összeszorította ajkait, bólintott, mint, aki a némaságot is válasznak tekinti. – Gondoltam.

- Úgysem menne le egy falat sem a torkomon – húzta el száját a doktornő, miközben teljesen összezavarta az a kedvesség, és figyelmesség, amit a férfinál tapasztalt, és ami szöges ellentétben állt nemcsak azzal, amit a rendőrökről gondolt, hanem azzal is, amilyennek eddig Eric-et ismerte.

- Elmondom, hogy lesz – pihentette meg jobb kezét a doktornő ülésének támláján, és észre sem vette, hogy a mozdulat közben, véletlenül hozzáért annak vállához, mire Meghan észrevétlenül húzódott arrébb. – Bemegyünk, eszel valamit, aztán átkutatjuk a lakást a laboreredmények után. Ha nem, akkor dobom az ügyet – blöffölt Eric, és csak remélte, hogy a nő nem ismeri olyan jól, hogy tudja, sosem szállna ki egy lehetséges gyilkossági nyomozásból, amíg a végére nem járt, és el nem kapta a tettest, márpedig Lisa esetében szinte biztosra vette, hogy a fiatal ápolónőt megölték.

- Ez zsarolás – motyogta Meghan bosszúsan az orra alatt, Eric pedig enyhe csalódottságot érzett, amiért az valóban elhitte, hogy ezt megtenné, másfelől tudta, hogy a nőnek szüksége van arra, hogy egyen néhány falatot, ha nem akarja, hogy összeessen valahol az éhségtől.

- Ez üzlet – igazította helyre Eric, miközben várakozón nézett a doktornőre – nos? Dr. Altman? Meghívhatom egy sajtos-szalámis szendvicsre? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, kisfiús mosollyal ajkán, mire Meghan elnyomott egy mosolyt.

- Biztos vagy benne, hogy rám akarod költeni a frissen szerzett húsz dollárodat? – kérdezett vissza válasz helyett csipkelődve, mire Eric sértett arcot vágott.

- Kikérem magamnak! Legalább 15 dollár lapul még a zsebemben! – lapogatta meg kezével bőrkabátjának bal oldalát, amivel odavonzotta kidolgozott mellkasára Meghan tekintetét, majd a választ meg sem várva, kipattant a kocsiból, és még mielőtt a nő meggondolhatná magát, villámgyorsan megkerülte az autót, és szélesre tárta az anyósülés felőli ajtót, Meghan pedig megadón sóhajtva követte az étterembe. Alig 20 perccel később már a zsúfolt helyiség egyik asztalánál ült, előtte egy hófehér tányéron pedig egy hatalmas szendvics várta, hogy áldozzon vele az éhség oltárán. A hívogatóan puha zsemle két oldalából sajt, sonka és friss, zöldsaláta kandikált ki, még ínycsiklandóbbá téve a látványt, miközben egy narancslét is az asztalra helyezett egy kockás inget, és fekete nadrágot viselő, barna hajú, fiatal lány, széles mosollyal az arcán.

- Hozhatok még valamit? – kérdezte, miközben a füle mögé tűzött ceruzát a kezébe fogta, a kissé viseltes, fekete kötényének zsebéből jegyzettömböt húzott elő, és várakozón nézett rájuk.

- Köszönöm, egyelőre ennyi elég lesz – bólintott Eric a lány felé, mivel nem akarta az orrára kötni, hogy annak is örülne, ha ennek az ételnek a felét bele tudná erőltetni a vele szemben ülőbe, mire a pincérlány sokat mondón húzta fel szemöldökét, melyből egy piercing kandikált ki.

- Jó étvágyat – vette tudomásul a döntést, de mielőtt távozott volna, Meghan-hoz hajolt – én a helyedben koccolnék! Legalább egy pizzára hívott volna meg! Zsugori tetű – tette hozzá együtt érző hangon, halkan, mire Meghan önkéntelenül felnevetett, a pincérlány pedig távozott. Eric mosolyogva figyelte a doktornőt, és tekintete elidőzött a csábító ajkakon, és a barna szemeken, melyből most először tűnt el egy pillanatra a szomorúság és a bánat. Még most sem értette, hogy nem vette észre eddig, milyen vonzó, de azonnal ki is verte a fejéből ezeket a gondolatokat.

- Te nem eszel? – rántotta ki gondolataiból Meghan hangja, mire megrázta fejét.

- Nem vagyok éhes – válaszolta, miközben hátradőlt a széken, és karba font kézzel figyelte a nőt, aki még meg sem érintette az elé rakott szendvicset. – Arra vársz, hogy magától elpárolog a tányérodról? – kérdezte, és amikor Meghan nem felelt, előrehajolt, és kezét megtámasztva az asztalon, jobb kezének mutatóujjával tolta közelebb a tányért a nőhöz. – Emlékszel az egyezségünkre, ugye? – kérdezte lágy hangon, amivel megint sikerült meglepnie a doktornőt, aki most morcosan nézett vissza rá.

- Egyezség? Milyen finoman fogalmazol – jegyezte meg, végül megadón sóhajtott, felemelte a szendvicset, és beleharapott. Alig ért az étel a szájához, gyomra azonnal hatalmasat kordult, így emlékeztetve őt arra, hogy előző este evett utoljára, majdnem 24 órája, de a világért sem árulta volna el Eric-nek. Néhány percig csak némán ültek egymással szemben, miközben a nyomozó elégedetten figyelte, hogy lassan, de biztosan fogy az étel, és amikor Meghan a narancsléből is nagyot kortyolt, érdeklődve fordította kissé oldalra fejét.

- Tényleg elgondolkodsz azon, hogy ehhez a McGee-hez bútorozz? – kérdezte váratlanul, mire Meghan köhécselni kezdett, ahogy félrenyelte a narancslevet.

- Miért érdekel téged ez ennyire? – kérdezett vissza egyenes válasz helyett, mire Eric unottan rántotta meg széles vállait.

- Engem ugyan nem érdekel – válaszolta érdektelenül – csak gondoltam, beszélgetést kezdeményezek…

- És pont ez jutott eszedbe elsőként? – húzta fel gúnyosan szemöldökét Meghan, félretolva a tányérját, mire Eric fürkésző tekintettel nézett rá.

- Kikerülöd a választ – jegyezte meg, mely inkább hangzott ténymegállapításként, semmint kérdésként, Meghan pedig nagyot sóhajtva, fáradt, türelmetlen mozdulattal simított végig homlokán.

- Hogy kerülném ki a választ, amikor én sem tudom, mi az? – kérdezte reményvesztetten – egyelőre annyit tudok, hogy képtelen leszek ott maradni abban a lakásban, és Kenneth az egyetlen lehetőségem, mivel bármilyen furcsa, egy állami kórházban nem keresi halálra magát egy traumatológus!

- Na, és persze az sem elhanyagolható tény, hogy odáig van érted – közölte enyhe éllel a hangjában Eric, és egyáltalán nem csodálkozott, hogy a doktornő mérgesen, értetlenül húzta össze szemöldökét, hiszen ő sem értette, miért zavarja ez őt annyira.

- Nem is értem, miért magyarázkodok neked! Semmi közöd hozzá! Oda költözök, ahová csak akarok! – túrt bele sűrű hajába Meghan ingerülten, mire Eric mindkét kezét felemelte maga előtt, így szabadkozva.

- Költözz! A te dolgod, ha mindennap annak a bájgúnár képének a látványára akarsz ébredni! – válaszolta látszólag közönyös hangon – Én csak beszélgetni próbáltam – tette hozzá ártatlan képpel, de Meghan nem enyhült meg, továbbra is szigorú tekintettel nézett vissza rá.

- Ez nem beszélgetés, hanem kihallgatás! Faggatsz, és az életemben vájkálsz! – jelentette ki bosszúsan, de a nyomozóról láthatólag lepergett a rágalom.

- Csak próbáltam barátságos lenni – vonta meg vállát szemtelenül, mire Meghan elhúzta száját, de válaszolni nem volt ideje, mert egy fiatal nő jelent meg asztaluk mellett.

- Dr. Altman? – kérdezte visszafogottan, és arcán jól látszott, mennyire zavarban van, amiért megszólította az orvosnőt. Meghan érdeklődve fordult felé, és ahogy pillantása végig futott a 30-as éveinek elején járó, barna hajú, karcsú termetű, kedves mosolyú nőn, szemét összehúzva próbált rájönni, honnan ismerhetik egymást. – Nem emlékszik rám, igaz? – jött a következő kérdés megértő hangon, mire Meghan bocsánatkérőn ingatta meg fejét.

- Sajnálom, én… - próbált magyarázkodni, de az idegen nő félbeszakította.

- Semmi baj, higgye el megértem, és sajnálom, amiért megzavartam, csak szerettem volna személyesen is köszönetet mondani – tördelte kezét maga előtt, majd azonnal folytatta – három hónappal ezelőtt a férjem megsérült egy építkezésen. Bevitték a sürgősségire, Ön volt ügyeletben, és megmentette az életét! Hálásan köszönöm! – fogta meg Meghan kezét hirtelen, és finoman rászorított, miközben barna szemébe könnyek gyűltek.

- Csak a munkámat végeztem – feszengett kényelmetlenül a doktornő, de a másik csak meghatottan mosolygott.

- Az lehet, de nekünk visszaadott egy férjet, és egy apát – csuklott el a hangja, majd nevetve letörölte kibuggyanó könnyeit – minden jót, Dr. Altman, nem zavarok tovább! – búcsúzott el, majd Eric felé fordult – Remélem, tudja, milyen szerencsés – nézett sokatmondón a nyomozóra mire az, meglepetten kezdett pislogni, de reagálni nem volt ideje, mert az ismeretlen nő távozott. Néhány másodpercig utánanézett, majd tekintete visszatalált a doktornőre, aki most szórakozottan forgatta maga előtt a narancslével töltött poharat.

- Nem emlékszem rá – bökte ki halkan, és hangjából jól érzékelhető volt, hogy szégyelli magát emiatt – próbálom felidézni a férfi arcát, az esetet, de… nem megy – vallotta be, Eric pedig döbbenten hallgatta. Ismét szembesült vele, milyen érzékeny a doktornő, mennyire más, mint, amilyennek hitte, és fogalma sem volt, hogy ennek örüljön, vagy inkább bosszankodjon, mert így még nehezebb volt leküzdenie a vonzalmat, mely egyre erősebb volt szívében.

- Én sem emlékszem mindenkire, akinek segítettem – jegyezte meg ugyanolyan halkan, majd folytatta – szerintem, a lényeg a változás, amit az életükbe hozunk – tette hozzá, mire Meghan felemelte fejét, és mélyen belenézett az együtt érzőn csillogó kék szemekbe. – Nem azért csináljuk, hogy hálálkodjanak. Mindkettőnk döntése mögött más ok van – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire Meghan mosolyogva nézett vissza rá.

- Így akarod kideríteni, hogy én miért lettem orvos? – kérdezte, mialatt hátradőlt a széken, és keresztbe fonta karjait.

- Nem! Dehogy – rázta meg fejét tagadólag Eric – az ilyen kérdések az első randikra valók, és mi nem randizunk – jelentette ki, miközben próbálta elnyomni magában a képeket, és az érzést, hogy vajon, milyen lenne egy randevút eltölteni a nővel, gyertyafényes vacsora mellett, lágy zene kíséretében. – Egyébként is, pontosan tudom, miért lettél orvos – tette hozzá magabiztosan, mire Meghan meglepetten vonta fel szemöldökét.

- Nocsak! Egy újabb sztereotípia. Ne csigázz! Izgatottan várom, hogy megtudjam – gúnyolódott a férfival, mire az, könnyedén megvonta vállait.

- Család – jelentette ki határozottan – biztosan nem kényszer, ahhoz túlságosan elhivatott vagy – folytatta, és figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan ajkáról eltűnik a fölényes mosoly, és elkomolyodik. Ezt biztatásnak vette, így tovább beszélt – magad döntöttél úgy, hogy orvos leszel, de ebben szerepe volt az egyik szülőnek… anya… nem! Apa! – igazította ki magát, mire Meghan érezte, hogy egyre feszültebbé válik. – Apád orvos volt, és az ő hatására lettél te is az. Gondolom, a családban elvárás volt a diploma, ugye? – kérdezte pimaszkodva, bár biztos volt benne, hogy nem ez volt a döntés mögött, de azt is érezte, hogy a doktornő nem akarja felfedni előtte a valós okot, így jobbnak látta, ha visszaevez a fesztelenebb, csipkelődősebb hangulat felé.

- Persze. Aranykanállal a számban születtem – húzta el száját keserűen Meghan, és a tekintetében megjelenő fájdalom láttán Eric érdeklődve ráncolta össze szemöldökét.