18.
rész
Meghan ajka elnyílt meglepetésében, ahogy
megérezte rásimulni ajkára a férfiét, miközben pulzusa felgyorsult, és minden
porcikája beleremegett, amikor Eric nyelve finoman szántott végig alsó ajkán,
keze pedig nyakára vándorolt, és végig cirógatta selymes bőrét. Meghan
akaratlanul sóhajtott bele a csókba, és lehunyt szemmel hagyta, hogy a férfi
elmélyítse azt. Eric ellenállásra számított, arra, hogy a doktornő ellöki
magától, de amikor megérezte, hogy annak karjai átfonják nyakát, és közelebb
simul hozzá, szenvedélyesen vette birtokba ajkait. Ajkuk tökéletesen
illeszkedett a másikéhoz, mintha arra teremtették volna őket, hogy egymásra
találjanak. Nyelvük lassú, mégis perzselő táncot lejtett, miközben Meghan ujjai
beleszántottak a sűrű, sötét haj tincsei közé, Eric keze pedig végig futott a
karcsú, tökéletes alakon, hogy aztán visszataláljon nyakára, mialatt egy percre
sem szűnt meg csókolni a doktornőt. Amikor elváltak ajkaik, Meghan lehajtott
fejjel kapkodott levegő után. Sosem gondolta volna, hogy egyetlen csók ilyen
érzelmi vihart tud okozni lelkében. Ajka égett, szíve vadul vert, és minden
sejtje vágyakozott a folytatásra, miközben nem akarta elhinni, hogy éppen az a
férfi váltotta ezt ki belőle, akiről egészen a mai napig azt hitte, ki nem
állhatja.
- Mi
volt ez? – találta meg végül hangját, miközben barna szemét a nyomozóra emelte,
akinek tekintetéből ugyanazt a döbbenetet olvashatta ki, amit ő maga is érzett.
- Nem
tudom – válaszolta halkan Eric, és rá kellett jönnie, hogy még csak nem is
hazudott. Valóban fogalma sem volt róla, miért tette, egyszerűen csak úgy
érezte, belepusztul, ha nem csókolhatja meg Meghan-t. Azt a nőt, akiben minden
megvolt, amit egész életében került, de aki gyönyörű volt, és úgy vonzotta,
ahogy még soha senki. Azt remélte, ha megcsókolja, rájön majd, hogy semmi
különleges nincs benne, ehelyett olyat tapasztalt, amit még egyetlen alkalommal
sem. Minden ízében remegett, vére felforrósodott, és csak nehezen állta meg,
hogy ne hajoljon rá újra az édes ajkakra, melyeknek ízét úgy érezte, sosem
fogja tudni elfelejteni. Mindig úgy gondolta, egyesek túlértékelik egy csók
jelentőségét, de most kénytelen volt elismerni, hogy amit érzett, varázslatos
volt. A külvilág olyan gyorsan szűnt meg számára, ahogy megérintette Meghan
ajkát, mintha sosem létezett volna, a kételyeket, amelyeket apja ültetett belé,
elfújta a doktornő forró lehelete, neki pedig be kellett ismernie, hogy vágyik
a nő csókjára, érintésére. – Csak… úgy éreztem, meg kell tennem – nyögte
nehezen – Ne haragudj! – tette hozzá sajnálkozva, noha egy másodpercét sem
bánta meg, sőt, szíve szerint, ismét megcsókolta volna, mire Meghan keserűen
húzta el ajkát. A legkevésbé erre volt szüksége, hogy sajnálják, és szánalomból
megcsókolják. Tisztában volt vele, milyen elesettnek tűnhetett a rémisztő álma
után, de azt egyenesen sértésnek érezte, hogy a nyomozó egy csókkal próbálja
rendbe tenni önbecsülését. Sosem szerette, ha gyengének látták, vagy
sajnálkoztak rajta, de Eric-től különösen rosszul esett.
- Nem
számít! – jelentette ki, miközben eltávolodott a férfitól, felvette az
éjjeliszekrényre ledobott hajgumiját, és reszkető kézzel fogat össze haját. –
Ne fújjuk fel a dolgot, elvégre felnőtt emberek vagyunk! – vonta meg vállát,
látszólag unottan, mert előbb harapta volna le a nyelvét, semmint, hogy
bevallja, akár önmagának is, milyen fájdalmas volt a tudat, hogy Eric nem azért
csókolta meg, mert kívánja, mint nőt, hanem mert megsajnálta. Figyelmét
elkerülte, hogy a nyomozó csalódottan néz rá, miközben hátat fordított, és a
konyhába ment, hogy kávét főzzön magának, Eric pedig mérgesen követte. Noha nem
tervezett hosszú távra a doktornővel, és szilárdan kitartott amellett, hogy
semmit nem érez iránta, keserű érzés volt megtapasztalni, hogy az a csók, ami
az ő egész világát megrengette, semmit nem jelentett a másiknak.
- Ezek
szerint, nálad az mindennapos, hogy megcsókolnak? – vonta felelősségre,
miközben karba tett kézzel állt a konyhapult mellett, a nő pedig kávét adagolt
a gépbe.
- Természetesen,
nem – rázta meg fejét Meghan, mialatt kerülte, hogy a férfira kelljen néznie –
de különbséget tudok tenni csók és csók között – tette hozzá halkan, miközben
lehunyta szemét, és nagyot nyelt, hogy ne folytassa a megkezdett mondatot, ne
fedje fel valódi érzéseit.
- Ó,
értem! – húzta el gúnyos mosolyra Eric a száját. – Különbség van aközött, ha
egy csóró rendőr, vagy egy négy hálószobás orvos csókol, igaz? – kérdezte
csípősen, így utalva Dr. McGee-re, mire Meghan visszafojtott indulattal fordult
meg, és dühtől csillogó szemekkel nézett a férfira, miközben az, igyekezett
elnyomni a keserűséget, amit a doktornő szavai váltottak ki belőle. Nem csak
azt volt nehéz elfogadni, hogy semmivel sem különb, mint, amit gondolt az
orvosnőkről, hanem azt is, hogy így a képébe vágja, nem tartja elég jónak
magához. – Ne aggódj, én sem tulajdonítok nagyobb jelentőséget ennek a csóknak!
– folytatta, még mielőtt szóhoz jutott volna Meghan a haragtól. – Tisztában
vagyok vele, hogy az orvosok csak a saját fajtájukkal keverednek! – vetette oda
undorodva, Meghan pedig úgy érezte, mintha tőrt szúrtak volna a szívébe.
- A
saját fajtájukkal? – ismételte meg a doktornő hitetlenkedve – tudod, nem mintha
különösebben érdekelne, de hajt a morbid kíváncsiság, hogy megtudjam, minden
orvost ennyire utálsz, vagy csak engem tüntetsz ki?! – kérdezte indulatosan,
mire Eric hanyagul vonta meg a vállát.
- Nem
szoktam kivételezni – adott választ, majd folytatta – egyébként, ha érdekel a
véleményem…
- Kíméld
meg az emberiséget, és tartsd meg a véleményed! – szakította félbe a doktornő
egyetlen kézmozdulattal, miközben egészen közel állt meg a férfi előtt,
olyannyira, hogy az tisztán látta a harag tüzét lobogni a barna szemekben. – Csak,
hogy tudd, előbb keverednék bármilyen fajtával, mint a tiéddel! – vágta oda
ingerülten, és Eric már éppen szóra nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor
megcsörrent a mobilja, ő pedig elnyomva egy szitkot az orra alatt, nyúlt bele
zsebébe, és emelte füléhez, miközben szemét egy pillanatra sem vette le a
nőről, aki neki ismét hátat fordítva, egy csészét vett elő, és teletöltötte az
időközben elkészült kávéval.
- Taylor!
– morrant bele, mire társa meglepetten nevetett fel.
- Te
jó ég! De harapós valaki már kora reggel – jegyezte meg vidáman, majd mielőtt a
nyomozó leteremthette volna, azonnal folytatta – a doki végzett Lisa Fisher
boncolásával. Idegen bőrszövetet talált a körmei alatt, és vizet a tüdejében –
tájékoztatta komolyabb hangon társát. – Nagyon úgy tűnik, hogy nem elvérzett,
hanem megfulladt. Már halott volt, amikor felvágták a csuklóját. Meggyilkolták.
Megint tökéletesen működtek az ösztöneid – tette hozzá elismeréssel a hangjában,
de Eric egyáltalán nem volt büszke magára, sokkal inkább azért, mert tudta, ez
inkább Meghan érdeme, hiszen ő ragaszkodott ahhoz, hogy Lisa nem követett el
öngyilkosságot.
- DNS
minta? – kérdezte Eric, figyelmen kívül hagyva a dicsérő szavakat, mire Meghan
felkapta a fejét, és ezúttal érdeklődőn állt meg a nyomozó előtt, mintha így
hallaná, miről beszélget a hívó féllel.
- Felejtsd
el! Ahhoz kevés az anyag, amit a doki talált – válaszolta Bruce, tele szájjal,
Eric pedig szinte látta maga előtt, ahogy szokásos reggeli szendvicsét
majszolgatja, amit a felesége pakolt neki minden áldott nap. Ellentétben a
többi rendőrrel, és a sztereotípiával, ő sosem evett fánkot, szigorúan
ragaszkodott a szendvicshez, és a kávéhoz. – Más nyomon kell elindulni. Ötlet?
- Lehet…
- vakarta meg borostás állát Eric – tegnap végeztem egy kis kutatást. Kiderült,
hogy az áldozat ismeretlen eredetű vérmintákat küldött fel a kórház laborjába
azonosításra. Ez akár indíték is lehet, ha olyat talált, amihez valaki szerint,
semmi köze.
- Megvannak
az eredmények? – kérdezte Bruce, miközben papírt és tollat vett elő, hogy
jegyzetelni tudjon.
- Átkutattam
a lakást, de semmi nyoma. Viszont találtam mást – húzta elő zsebéből a cetlit,
amire előző éjjel bukkant. – Lehet, hogy nincs jelentősége, de azért nézz
utána, mit jelenthet: ABHC526 –
diktálta be a számot, majd miután Bruce visszaolvasta, a telefonszámot is
bemondta, miközben figyelmét nem kerülte el, hogy Meghan felveszi a
konyhapultról a fecnit, és olvasgatni kezdi, ő pedig bontotta a vonalat.
- Igazam
volt, ugye? – kérdezte Meghan halkan – megölte valaki – nyelt nagyot, miközben
szeme megtelt könnyel, Eric pedig bólintott.
- Igen
– válaszolt szóval is, majd erőnek erejével vonta ki magát a doktornő
bűvköréből, és igyekezett az ügyre összpontosítani. – Bruce utánanéz a cetlin
szereplő információnak. Ha szerencsénk van, elindulhatunk rajta.
- Szükségtelen
– köszörülte meg torkát Meghan, majd nagy levegőt vett, hogy összeszedje magát
– ez egy gyógyszerkód.
- Gyógyszerkód?
– kérdezett vissza értetlenül Eric, mire a doktornő bólintott.
- Igen.
A kórházban használjuk. A gyakori, rendszeresen használt gyógyszereknek van egy
kódja. Ezt vezetjük a kartonokra, így felgyorsul a betegellátás, kevesebb időt
vesz igénybe az adminisztráció – magyarázta nyugodt hangon, majd folytatta,
hogy még érthetőbbé tegye Eric számára. – Amikor az asszisztens beviszi a
gépbe, a program automatikusan hozzárendeli a kódhoz a gyógyszer nevét – tette
hozzá, a nyomozó pedig csalódottan húzta el a száját. Az, hogy a doktornő pontosan
tudta, mi van a cetlin, ráadásul az ő határidőnaplójában találta meg,
egyértelművé tette, hogy semmiféle nyomot nem jelent Lisa ügyével kapcsolatban.
- Akkor
feleslegesen dolgoztatom szegény Bruce-t – jegyezte meg Eric kedvtelenül –
tekintettel arra, hogy a te határidőnaplódban találtam, és azt is tudod, mi van
rajta, nem köthető Lisa-hoz, vagy az esethez – fűzte hozzá, amikor látta, hogy
Meghan nem érti, mire akar célozni.
- Az
én határidőnaplómban? – kérdezett vissza a doktornő értetlenül – az lehetetlen
– rázta meg a fejét, mire Eric néhány lépéssel átszelte a nappalit, és kezében
a könyvecskével tért vissza, amit átnyújtott a nőnek. – Ennek hiányzik a fedele
– jegyezte meg meglepetten a doktornő, mire a nyomozó ártatlan tekintettel vont
vállat.
- Biztos
sokat használtad – jegyezte meg elgondolkodva, mint, akinek halvány sejtelme
sincs róla, mi történhetett a naplóval, majd sietve hozzátette – egyébként a
fedele is megvan valahol… gondolom…
- Attól
biztosan nem ment tönkre, hogy sokat használtam! – jelentette ki Meghan, de
amikor Eric közbe akart szólni, hogy megvédje magát, folytatta – ugyanis ez nem
az én határidőnaplóm! Az enyém a szobámban van, az orvosi táskámban! Ezt a
kódot pedig, soha életemben nem láttam még – tette hozzá értetlenül, mire Eric
gyanakodva húzta össze szemét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése