21.
rész
Eric azonnal észrevette a rémületet Meghan
szemében, ahogy a felkarját markoló kézre tévedt, és már éppen mozdult volna,
hogy lefejti az orvos kezét a nőről, amikor Kenneth elengedte azt.
- Meghan,
ne siess úgy! – kérlelte csábos mosoly kíséretében, mire Meghan várakozón
nézett rá, ő pedig folytatta – még adósom vagy egy vacsorával, emlékszel?
- Nem
– rázta meg fejét a doktornő bizonytalanul, miközben hiába próbálta felidézni a
pillanatot, amikor ő vacsorát ígért az orvosnak. – Mikor egyeztem bele, hogy
veled vacsorázom? – kérdezett rá egyenesen, mire Kenneth könnyedén rántotta meg
vállát.
- Éppen
most fogsz – válaszolta magabiztosan, Eric pedig égnek emelte tekintetét. A
legkevésbé sem vágyott rá, hogy végig hallgassa a férfi udvarlását, és végig
nézze, ahogy Meghan elolvad a bárgyú vigyortól, és a kocsányon lógó szemektől,
amiket az meregetett a nőre.
- Nem
hinném – ingatta meg fejét tagadólag Meghan, mire Eric szélesen elmosolyodott,
ahogy meglátta Kenneth döbbent arcát – értékelem a meghívást, de hidd el, nem
lennék jó társaság – hátrált ki udvariasan, de a férfit nem lehetett ilyen
könnyen lerázni.
- Majd
én felvidítalak – ajánlotta fel, és amikor Meghan még mindig ellenkezni akart,
folytatta – megértem, ha nincs kedved beszélgetni. Akkor nem beszélgetünk –
vetette fel ravaszkás mosoly kíséretében – egyéb más módja is van annak, hogy
megismerjük egymást, nem igaz? – kacsintott a nőre bizalmaskodva, mire Meghan
szája elnyílt meglepetésében, Eric pedig hitetlenkedve, örömtelenül nevetett
fel.
- Na,
ebből elég! – jelentette ki, és a következő percben karon fogta a doktornőt, és
kimasírozott vele a folyosóra. Amint bezárult mögöttük az ajtó, Meghan dühösen
rántotta ki kezét a nyomozóéból. Fogalma sem volt, mi üthetett a férfiba, de
felháborította, ahogy viselkedett. Úgy húzta ki a vizsgálóból, mint egy taknyos
gyereket az apja, neki pedig esze ágában sem volt ezt szó nélkül hagyni.
Miközben Eric már a nővérpult felé igyekezett, ő mérgesen összevont
szemöldökkel nézett utána. Egy percig sem ringatta magát abba a tévhitbe, hogy
a nyomozót esetleg a féltékenység vezette, sokkal inkább arra gondolt, hogy
képtelen volt elviselni, hogy nem ő irányítja az eseményeket. Haladni akart a
nyomozással, és bosszantotta, hogy ők ketten az orvossal beszélgettek. Éppen rázúdította
volna minden haragját, amikor felettese állt meg előtte, elvágva útját a
nyomozó elől.
- Dr.
Altman! El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy itt találom! – mosolygott
rá őszinte örömmel a sürgősségi osztály, fekete bőrű, vezető főorvosa, aki 190
centi magasságával, és majd’ 100 kilójával inkább nézett ki hivatásos
kosárlabdázónak, mint orvosnak. Dr. Lyon-t mindenki szerette az osztályon, és
bár még csak alig múlt 45 éves, minden vezetői és orvosi tapasztalata megvolt
ahhoz, hogy jól irányítsa a kis csapatot. Egyszerre volt kiváló szakember, és ember,
akihez bármikor bizalommal fordulhattak a kollégák. – Volna egy óriási kérésem
– nézett rá kérlelőn, miközben sötétbarna, szinte fekete szemében könyörgés
csillogott, szája azonban magabiztos mosolyra húzódott, mint, aki előre tudja a
választ. – Dr. Lewis gépe késni fog, csak három óra múlva tud beérni, hogy
felvegye a műszakot. Be tudna ugrani a helyére? – kérdezte, de hangjából jól
kivehető volt, hogy ő már el is döntötte a választ, így aztán meglepetten húzta
fel dús, fekete szemöldökét, amikor Meghan megrázta a fejét.
- Sajnálom,
Dr. Lyon, de ma szabadnapom van, és… - próbált kihátrálni, mire a férfi
gondterhelten szántott végig kopasz fején, melyen megcsúszott a neonlámpák
mesterséges fénye.
- Dr.
Altman, kérem! Igazán nem akarom az egész napját elrabolni, pusztán három röpke
óráról lenne szó. Beláthatja, hogy vészhelyzetben vagyok! Dr. Brave beteget
jelentett, Dr. Lawson az anyjánál van Calgary-ban, Dr. Lewis pedig nem számolt
a zord időjárással! Három ember mínuszban vagyok, értse meg! – fonta össze
ujjait könyörgőn az orvos, mire Meghan elgyötörve hunyta le szemét néhány
másodpercre, éppen akkor, amikor Eric érkezett meg melléjük – Ó! Értem már! –
nevetett fel Dr. Lyon, ahogy végig nézett a nyomozó elegáns ruházatán. – Miért
nem mondta, hogy a barátjával lenne randevúja?
- Hogy?!
– nyitotta ki szemét döbbenten Meghan, és amint felfogta a szavak értelmét,
tiltakozni akart, de főnöke folytatta.
- A
világért sem akarok belerondítani egy meghitt, gyertyafényes vacsorába, egy
álomrandevúba, de tényleg nagy szükségem volna magára – kért elnézést a
nyomozótól a férfi, mire Meghan legnagyobb döbbenetére, Eric bizalmasan karolta
át a vállát, és szorosan magához húzta.
- Ugyan,
édesem! Erre nem mondhatsz nemet! – jelentette ki megértőn, miközben szabad
kezével finoman simította félre a nő füle mögé annak dús haját. – Úgyis csak
estére foglaltam asztalt, addig megvárlak az orvosiban – kacsintott rá, mire
Dr. Lyon hálásan nézett rá, majd Meghan felé fordult.
- Köszönöm,
doktornő, jövök magának eggyel! – ígérte, majd a választ meg sem várva,
távozott, Eric pedig széles mosollyal nézett utána. Amikor azonban pillantása
találkozott a dühtől szikrázó barna szemekkel, ártatlanul vonta meg vállát.
- Elárulnád,
mégis, mi a fene volt ez?! – tört fel a nőből, miközben mérgesen rántotta ki
magát a férfi kezei közül, annál is inkább, mert egyre elviselhetetlenebbnek
érezte az izmos testből áradó meleget, és az arcvíz kesernyés illatát. –
Egyetlen okot mondj, hogy miért kellett elhitetned vele, hogy együtt vagyunk?
- Mondok
kettőt! – húzta ki magát magabiztosan Eric – egy, hivatalosan nem vehetsz részt
a nyomozásban, így nem igazán lett volna jó indok azzal elhárítani a kérést,
hogy rendőrösdit szeretnél játszani velem. Kettő, a kartonokat én is át tudom
nézni, amíg életeket mentesz, és így legalább lóg neked a főnököd egy szívességgel,
ami még jól jöhet – villantott elégedett mosolyt a nyomozó, bár ő sem értette,
miért fontos neki, hogy Meghan jó színben tűnjön fel a vezetőség előtt.
- Egy,
inkább játszanék az árammal, semmint veled rendőrösdit, vagy bármit! Lisa miatt
vagyok itt, nem miattad! – szűrte fogai között mérgesen Meghan – kettő,
átnézheted a kartonokat, de ha csak nem végezted el az akadémia mellett az
orvosit is, kötve hiszem, hogy bármit ki tudnál belőle olvasni! – világított rá
arra, hogy azok tele lesznek majd szakzsargonokkal, de Eric-et láthatólag ez
egyáltalán nem nyugtalanította, mert továbbra is nyugodt magabiztossággal
nézett vissza rá.
- Kérd
el a kartonokat, ments életeket, én meg majd megleplek – húzta fel szemöldökét
kihívón, mire Meghan kétkedve pillantott rá, és arcán jól látszott, egy szavát
sem hiszi. Mivel azonban Lyon számított rá, hogy felveszi a műszakot három óra
hosszára, és a kartonokat is át kellett nézni, úgy döntött, nem vitatkozik
tovább, csak a nővérpulthoz lépett, és elkérte a dokumentumokat, majd kezében a
hatalmas aktatömeggel, az orvosi szoba felé vette útját. Amikor beértek, az
asztalra hajította nehéz terhét, és kihúzott egy széket.
- Jó
mulatást – kínálta hellyel a nyomozót, miközben ő a szekrényéhez lépett, és
magára öltötte szokásos fehér köpenyét. Miután a sztetoszkópot is a nyakába
akasztotta, összekötötte haját, és bezárta a kis fémszekrényt, kíváncsian
pillantott Eric-re, aki látszólag elmélyülten tanulmányozta az egyik
zárójelentést – ha esetleg elakadnál, csipogj rám – lopott el egy lapot az
asztalon heverő jegyzettömb tetejéről, és ráfirkált egy négyjegyű számot.
- Azta!
Ezen éjjel is elérlek? – kérdezte komiszul sandítva a nőre, mire az negédesen
mosolygott vissza rá.
- Addig
éltél! – válaszolta, mialatt tollát a mellényzsebébe csúsztatta, majd elhagyta
a pihenőt, így nem hallhatta a nyomozó halk nevetését. Eric mélyet sóhajtva
temetkezett ismét a kórlapokba, és most először életében hálás volt azért, hogy
a fél gyermekkorát egy orvos mellett töltötte, egy kórházi orvosi szobában,
ahol más elfoglaltsága nem lévén, gyakran ütötte el azzal az időt, hogy a többi
orvos mellett üldögélve figyelte, ahogy azok igyekeznek behozni lemaradásukat
az adminisztrációban. Gyermeki kíváncsiságát türelemmel és szeretettel
elégítették ki, és ha volt idejük, aprólékosan magyarázták el neki a
rövidítéseket, feljegyzéseket. Miközben sorban egymás mellé helyezte a
kórlapokat, fejét megrázva igyekezett agya legmélyére űzni az emlékképeket, és
inkább csak arra koncentrált, ami segíthette nyomozását.
Meghan az elkövetkezendő két órában sorra
látta el a betegeket. A legapróbb sérülésektől, az ájulásos rosszulléteken át,
egészen a komolyabb balesetig mindennel volt dolga, és egyre inkább kezdte úgy
érezni, hogy Dr. Lewis maga térítette el a repülőgépet, hogy megszabaduljon
attól a bolondokházától, ami a sürgősségi osztályon uralkodott. A páciensek
többsége türelmesen várakozott a sorára, de bőven akadtak olyanok is, akik emelt
hangon kérték ki maguknak a több órás várakozást, annak ellenére is, hogy
pontosan láthatták, az orvosok és nővérek egy percre sem álltak meg lazítani.
Amikor a sokadik eset után a nővérpulthoz lépett, és belehelyezte a tartóba a
néhány perccel korábban ellátott, kartöréssel behozott kislány kartonját, Diane
lépett oda, és nyújtotta át a következőt, ő pedig akaratlanul is az orvosi
pihenő felé nézett. Kíváncsi lett volna rá, hogy halad a nyomozó a kartonokkal.
Az elmúlt órákban egyszer sem csipogott rá, ő pedig nem tudta eldönteni, hogy
azért nem, mert jól boldogul, vagy a büszkesége nem engedi.
- 65
éves férfi, a Szent Háromság Egyház szeretetotthonából hozták be – hatoltak el
hozzá Diane szavai, ahogy tájékoztatta a következő beteg állapotáról – szédülés,
eszméletvesztés miatt hívtak hozzá mentőt. A gondozóinak előtte nem sokkal
erős, nyomásszerű fájdalomról panaszkodott a mellkasában. A hármas vizsgálóba
vitték – ért tájékoztatása végére, mire Meghan bólintott, és átvette a
kórlapot, útját pedig egyenesen az említett helyiség felé vette. Ahogy
belépett, az asztalon egy vékony, törékeny férfi feküdt, oxigénmaszkkal az
arcán, ami erős légszomjra engedett következtetni. Mellkasa le-föl süllyedt,
ahogy levegő után kapkodott, tekintete a plafonra szegeződött, homloka
verejtékben úszott, jobb keze pedig a mellette álló, fekete reverendát viselő
pap kezébe kapaszkodott, akinek másik kezében rózsafűzér volt, és halk imát
mormolt éppen.
- Jó
napot! Dr. Meghan Altman vagyok – mutatkozott be hivatalos hangon, miközben a
Diane-től kapott kórlapot az ágy mellett álló kis, steril tálcára dobta – mi
történt egész pontosan? – kérdezte az atyától, miközben tekintetével a beteg
mellkasára erősített EKG monitor adatait nézte.
- Phil
Camden atya vagyok, ő pedig Thomas Palmer, és már öt éve lakik velünk a
szeretetotthonban – fogott bele a pap, és meglepetten húzta fel szemöldökét,
amikor Meghan kezéből kiesett a toll, amivel az EKG leleten jelölte az
értékeket, és úgy nézett az előtte fekvő betegre, mintha kísértetet látna.
- Milyen
nevet mondott? – kérdezte remegő hangon, miközben szemét egy percre sem vette
le az asztalon levegő után kapkodó férfiról, akinek szürke szeme most egyenesen
rá nézett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése