14.
rész
Eric összehúzott szemmel nézett a
doktornőre, akinek arcán jól látszott a türelmetlenség, miközben a válaszra
várt. Esze azt súgta, nem lenne tanácsos a továbbiakban is hagyni, hogy részt
vegyen a nyomozásban, pláne akkor nem, ha valóban gyilkosság történt, hiszen
ezzel veszélybe sodorja, de abban is biztos volt, hogy vele vagy nélküle, de a
doktornő nem fog leállni, az pedig még nagyobb veszélyt jelentene a számára.
Végül nagyot sóhajtott, és az észérveket háttérbe szorítva szólalt meg.
- Ha
Lisa tényleg elvitte a laboreredményeket, akkor először is körül kell néznünk a
lakásotokon – magyarázta nyugodt hangon, miközben megállt a lift, ők pedig
kiszálltak, és az orvosi szoba felé vették az irányt. – Ha szerencsénk van,
magánál tartotta – tette hozzá, mialatt beléptek a kis helyiségbe, és Meghan
egyenesen a kávéautomatához lépett, hogy egy jó erős feketével szolgálja ki
magát. Remélte, hogy hatásos lesz, és sikerül leküzdenie a fáradtságot, mely
egyre hosszabb rótákban tört rá. – Ez hányadik? – kérdezte, miközben
megtámasztotta vállát az ajtófélfában, és szemét egy pillanatra sem vette le a
doktornőről, aki aprókat kortyolgatva itta kávéját.
- Ma,
vagy amióta ébren vagyok? – válaszolt kérdéssel, és amikor Eric továbbra is
kitartóan, némán nézett rá, megvonta a vállát – öt után abbahagytam a számolást
– itta ki a keserű ital maradékát a fehér műanyagpohárból, amit aztán a
szemetesbe hajított, majd a szekrényéhez lépett.
- Ennyi
erővel be is köthetnéd magadnak infúzióban – jegyezte meg a nyomozó, miközben
szeme simogatón futott végig a doktornő tökéletes alakján, amikor az, levette a
fehér köpenyt, és a szekrényajtó szélén lógó sztetoszkópja mellé akasztotta. A
szokásos zöld műtősruhából ezúttal csak a felsőrészt hordta. A nadrágrész
helyett farmert viselt, mely tökéletesen simult keskeny csípőjére és formás
fenekére. – A sok kávé egészségtelen. Magas vérnyomást, gyomorfekélyt,
szívrohamot okozhat.
- Az
is, ha olyan lát el tanácsokkal és szól bele az életembe, akit erre sosem
kértem – nézett rá figyelmeztetőleg, mire Eric elvigyorodott – ha megbocsátasz,
átöltöznék – húzta fel szépen ívelt szemöldökét célzón, de a nyomozó csak
ráérősen keresztbe fonta karjait mellkasa előtt.
- Megbocsátok,
csak nyugodtan – nézett kihívón a nőre. Meghan először ki akarta kérni magának,
és felháborodottan kizavarni a nyomozót a helyiségből, végül meggondolta magát,
és felszegett állal húzta ki magát, miközben tartotta a szemkontaktust.
Gondolatban hálát adott magának, amiért csak a zöld felsőt kell lecserélnie,
majd egy hirtelen mozdulattal lerántotta magáról, és miközben ugyanazzal a
lendülettel hátat fordított a férfinak, még elkapta a döbbent tekintetet, és
azt, hogy elnyílik meglepetésében a nyomozó ajka. Eric-et váratlanul érte, hogy
a nő levette a felsőt, szája pedig kiszáradt, ahogy meglátta hátának selymes
bőrét, melyből csak a melltartó keskeny pántja takart némi felületet. Ujjait
ökölbe kellett szorítania, nehogy odalépjen, és végig futtassa bőrén. A
gondolat, hogy vajon, milyen reakciót váltana ki a nőből, ha ajkával finoman
belecsókolna nyaka ívébe, olyannyira lekötötte figyelmét, hogy észre sem vette,
a doktornő másodpercek leforgása alatt kapott magára egy hófehér inget, és
továbbra is háttal állva, gombolni kezdte. Amikor végzett, a köpenyt, és a
sztetoszkópot is behajította a szekrénybe, amit aztán gondosan bezárt a kis,
számzárral ellátott lakattal.
- Kész
vagyok – rántotta ki merengéséből Meghan hangja, mire lassan bólintott.
- Én
is – nyögte még mindig nehezen, a látottak hatása alatt, és amikor a doktornő
értetlenül vonta össze szemöldökét, megköszörülte torkát, és kiegyenesedett –
úgy értem, mehetünk – igazította helyre magát, és figyelmét elkerülte, hogy
Meghan elnyom egy mosolyt orra alatt, de nem tette szóvá, hogy észrevette, mi
vonta el annyira a nyomozó figyelmét. Bár bosszantotta a férfi udvariatlansága
és pimaszsága, igyekezett nem tudomást venni róla, milyen jól esett női
hiúságának, hogy láthatólag sikerült kibillenteni magabiztosságából Taylor
nyomozót csupán azzal, hogy felsőrészt cserélt. – Biztos, hogy eljöhetsz a
kórházból csak így? – kérdezte a férfi, miközben elhagyták a pihenő szobát, és
a kijárat felé igyekeztek.
- Mondtam
már, hogy ma nem is kellene dolgoznom. Bejöttem, mert nem akartam hazamenni,
ezért nyugodtan távozhatok is – válaszolta Meghan, mire Eric elhúzta a száját.
- Gondolom
– jegyezte meg sokatmondó hangsúllyal – van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem
fog ez ilyen egyszerűen menni – tette hozzá, mire a doktornő szkeptikus
tekintetet vetett rá.
- Egy
újabb biztos ismeret a kedvenc kórház sorozatodból? – kérdezte gúnyosan, Eric
pedig megtorpant, így megállásra késztetve a doktornőt is.
- Fogadjunk,
hogy 20 métert sem fogsz tudni megtenni anélkül, hogy legalább 3 kartont a
kezedbe ne nyomjanak – ajánlotta fel kihívó mosollyal, mire Meghan először
gyanakvón húzta össze szemét, majd megrázta fejét.
- Nem
fogadok! – szögezte le határozottan, Eric azonban nem tágított, és kitartóan
nézett rá.
- Félsz,
hogy veszítesz? – kérdezte pimasz mosollyal, és amikor a doktornő nem
válaszolt, folytatta – vagy attól félsz, hogy el kellene ismerned, ez már a
második alkalom lenne, hogy igazam van a kórházzal kapcsolatban?
- Nem
félek! Ez az egész fogadás gyerekes, és nevetséges! – szegte fel állát büszkén,
mire Eric felhúzta szemöldökét, és közelebb lépett hozzá, ő pedig nagyot nyelt,
ahogy orrába bekúszott a férfi arcvizének kesernyés illata.
- Bizonyítsd
be! – nézett farkasszemet a nővel – 20 dollár a tét, és az, hogy elismered,
igazam van! – húzta fel szemöldökét, miközben kezét nyújtotta, mire Meghan
először a férfi kezére, majd annak kihívón csillogó kék szemébe nézett. Mielőtt
döntött volna, futólag körbenézett az osztályon, végül nagyot sóhajtott, és
belecsúsztatta vékony, törékeny kezét az erős ujjak közé.
- Állom!
De jól vigyázz, ha én nyerek, el kell mondanod, honnan ered ez a nyílt utálatod
a kórházak és az orvosok iránt – nézett bele komolyan a férfi szemébe, és
figyelmét nem kerülte el a néhány tized másodpercig tartó szomorúság, mely
azonban olyan gyorsan tűnt el, amilyen hirtelen megjelent, és újra átadta
helyét a pimasz csillogásnak.
- Mehetünk!
– egyezett bele a feltételekbe Eric, de egy centimétert sem mozdult, mire
Meghan zavartan köszörülte meg torkát.
- Kéz
a kézben szeretné, Taylor nyomozó? – vonta fel kérdőn szemöldökét, miközben
pillantása a kezükre esett, Eric pedig csak ekkor vette észre, hogy még mindig
szorítja a nő finom, puha kezét. Olyan gyorsan engedte el, mintha parazsat
tartott volna, miközben feszengve túrt bele sűrű hajába, Meghan pedig
értetlenül rázta meg fejét. A kórház mentőbejárata felé néma csendben indultak
el, a doktornő szerint, túl lassan. Minden másodpercben azt várta, mikor bukkan
fel egy ápoló, hogy új beteg kartonját nyújtsa felé, egy orvos-gyakornok, hogy
segítséget kérjen, vagy egy rezidens, hogy kikérje a véleményét egy esettel
kapcsolatban. Még soha életében nem érezte ilyen hosszúnak az orvosi pihenő és
a bejárat közötti utat, miközben próbálta elhitetni magával, hogy pusztán azért
szeretne nyerni, mert a büszkesége nem viselné el, ha alul maradna a férfival
szemben, és neki lenne igaza, nem pedig azért, mert kíváncsi volt, honnan tud
olyan sok mindent a nyomozó a kórház belső életéről, és miért gyűlöli olyan
látványosan az egészet. Ahogy csökkentek a hátralévő méterek, úgy csökkent
benne is a feszültség, a mellette haladó férfiban pedig ezzel párhuzamosan
növekedett. – Úgy tűnik, mégsem vagy olyan jól informált a kórházakról, mint
hiszed – pimaszkodott felbátorodva a nyomozóval, aki bosszús morgással
válaszolt, Meghan pedig sejtette, hogy jobban járt, amiért nem értette. A
győzelem ízét a szájában érezte, és éppen megnyomta volna a kétszárnyú ajtó
mellett, a falra erősített gombot, hogy kiléphessenek a szabadba, amikor futólépések
zaja csapta meg fülét. Önkéntelenül ütött határozottabban a gombra, és
türelmetlenül várta, hogy kinyíljon az ajtó, de amikor átlépte volna a
küszöböt, Diane hangja hatolt el füléig.
- Dr.
Altman! – kapkodott levegő után, és mint egy élő akadály, megállt előtte,
kitárt karokkal – tudom, hogy régóta bent van, azt is, hogy egyébként nem lenne
szolgálatban, de van itt néhány karton, amit…
- Ezt
nem hiszem el – hunyta le szemét csüggedten Meghan, és rá sem kellett néznie a
mellette álló férfira ahhoz, hogy tudja, teli szájjal vigyorog.
- Sajnálom,
csak néhány könnyebb eset, de az összes orvos foglalt, és… - magyarázkodott
Diane, miközben egyik lábáról a másikra álldogált, és arcáról jól le lehetett
olvasni, milyen kínosan érzi magát. Eric nyakát nyújtogatva lépett kissé
előrébb, és a nő mellé állva, ujjaival kezdte számolgatni a kezében lévő
kartonokat.
- Mennyi
is ez? Egy… kettő… három… - számolt hangosan, mire Meghan bosszúsan kapta ki a
nővér kezéből a barna dossziékat – négy… - húzta fel meglepetten szemöldökét a
nyomozó.
- Fogd
be! – morrant rá a férfira Meghan, aki vidáman csóválta meg a fejét – egy perc
és megyek, Diane – szólt a nővérhez valamivel barátságosabban, mire az
bólintott, és visszasietett a pulthoz, hogy fogadja az újabb hívásokat, és
betegeket.
- Mit
is mondtál arról, hogy nem ismerem a kórházi életet? – kérdezte önelégült
mosollyal Eric, Meghan pedig legszívesebben felordított volna mérgében.
- Véletlenül
beletrafáltál! Ne ájulj el magadtól – vetette oda mérgesen, miközben elindult,
hogy levegye kabátját, és ismét magára öltse a fehér köpenyt.
- Először
is, lógsz 20 dollárral – emelte fel figyelmeztetőleg jobb kezének mutatóujját
Eric, de befejezni nem volt ideje, mert a doktornő megtorpant a pihenő ajtaja
előtt, úgy fordult vele szembe.
- Ha
van másodszor és harmadszor, azt nyugodtan tartsd meg magadnak! – fojtotta a
nyomozóba a szót, miközben nem tudta, azért mérges, mert alulmaradt vele
szemben, vagy azért, mert így nem tudhatja meg, miért utálja annyira a
kórházakat. A tény, hogy ennyire érdekli, csak még inkább felbosszantotta, Eric
azonban úgy tűnt, ebből semmit nem vett észre, mert gyermeki pimaszsággal
nyújtotta ki tenyerét.
- 20
dollár. Vesztettél, fizess! – nézett bele a barna szemekbe, mire Meghan elhúzta
a száját, és durcásan nyúlt bele táskájába, hogy pénztárcájából előhalássza a
kért bankót. Amikor sikerrel járt, unott mozdulattal nyomta a férfi kezébe.
- Tessék!
Vigyázz, ne költsd el egyszerre! – figyelmeztette gúnyosan, mire Eric, a
bankjegy két végére rászorítva ujjait, játékosan meghúzogatta a pénzt.
- Elkölteni?
Bekereteztetem! – válaszolta vidáman, mire Meghan égnek emelte a szemét, de
amikor már azt hitte, végeztek, a nyomozó folytatta – még valami! Mondd ki,
hogy igazam van! – húzta fölényes mosolyra ajkát, mire Meghan lassan bólintott.
- Rendben!
Igazam van! – jelentette ki negédesen mosolyogva, szó szerint véve a kérést, és
amikor Eric még mondani akart volna valamit, belépett a pihenőbe, majd egy
mozdulattal csapta be az ajtót.
Másfél órával később Meghan és Eric némán
ültek az autóban, miközben mindketten saját gondolataikba merültek. Meghan
gyomra görcsbe rándult, és liftezni kezdett a gondolatra, hogy újra be kell
lépnie a lakásukba, újra felidéződnek benne a reggeli képek. Remélte, hogy
minél hamarabb megtalálják, amit keresnek, bár arról fogalma sem volt, hol
fogja tölteni az éjszakát. Azzal tisztában volt, hogy nem rendezkedhet be a
kórházba életvitel-szerűen, de a hideg is kirázta a lehetőségre, hogy elfogadja
Kenneth ajánlatát. Mégis, be kellett látnia, hogy nem sok választása marad. Eric
futólag vetett egy pillantást a mellette ülő nőre, aki láthatóan észre sem
vette a körülötte kirajzolódó kirakatokat, embertömeget, parkokat, amelyek
mellett elhaladtak útjuk során. Bár apja intelmeit nem tudta kiverni a fejéből,
és még mindig ugyanolyan rossz véleménnyel volt az orvosnőkről, mint korábban,
nem tudott mit kezdeni az érzéssel, mely elfogta a doktornő közelében. Az
elmúlt másfél órában észrevétlenül figyelte, ahogy ellátta a betegeket.
Türelmesen, kedvesen bánt velük, együttérzéssel a hangjában szólt hozzájuk,
érthetően elmagyarázva, mit miért tesz, és mire számíthatnak a vizsgálat, vagy
a kezelés során. Szerette volna elhinni, hogy, amit érez, pusztán sajnálat
mindazért, amin keresztülment a nő, de szíve azt súgta, becsapja magát.
Számtalan vonzó nővel volt már kapcsolata, de soha, egyikőjük közelében sem
érezte azt, amit Meghan Altman közelében. Megmagyarázhatatlan erő vonzotta
hozzá, meg akarta ízlelni az ajkait, bele akart túrni a sűrű, dús tincsek közé,
ez pedig megrémítette. Egyáltalán nem akart így érezni, nem akart vonzódni
hozzá, nem akarta, hogy elfoglalja a gondolatait, mégsem tudott tenni ellene
semmit.
- Hová
megyünk? – rántotta ki merengéséből Meghan hangja, aki úgy tűnt, végre felfogta
a körülötte történteket – nem erre van a lakásunk! – nézett számon kérőn és
cseppnyi félelemmel a tekintetében a férfira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése