22.
rész
Miközben a pap megismételte a korábban
hallott nevet, Meghan nagyot nyelve futtatta végig pillantását az előtte fekvő
férfin. Kétsége sem volt afelől, hogy az, akire gondol. Noha sokkal vékonyabb
volt, mint, ahogy az emlékeiben élt, arca megtört volt, és nyoma sem volt rajta
a szigornak és indulatnak, amihez hozzászokott, szürke szeme ugyanolyan
fürkészőn nézett vele farkasszemet. Korábban sötét, szinte éjfekete haja most
ezüstszürke volt, és kócosan terült szét a párnán beesett arca körül, miközben
keskeny ajka levegő után kapkodott a maszk alatt.
- Ma
délelőtt erős váll, mellkas és hátfájdalomra panaszkodott – rántotta ki
gondolatai közül az atya, mire remegő gyomorral igyekezett összeszedni magát,
hogy a feladatára tudjon összpontosítani, és úgy tudja kezelni a férfit, mintha
ugyanolyan beteg lenne, mint bárki más. – Fájdalomcsillapítót adtunk neki, de
nem használt. Hamarosan szédülni kezdett, és éppen felkísérték a gondozók a
szobába, amikor összeesett. Akkor hívtunk mentőt – ért mondandója végére a pap,
mire Meghan bólintott.
- Értem
– köszörülte meg torkát, miközben elfordult a betegtől, és az éppen a szobába
lépő ápolónőhöz intézte további szavait – kérek egy teljes vérképet, és hívj
egy kardiológust. Szükség lesz ultrahangos vizsgálatra is, tudni akarom, nem
zárja-e el egy vérrög az egyik artériát, ezen kívül, kérek 5mg nitroglicerint
is! – utasította a nővért, aki azonnal távozott, és néhány másodperc leforgása
alatt egy kis, átlátszó folyadékkal teli üvegcsével tért vissza. Miközben
felszívta a fecskendőbe a gyógyszert, Meghan kesztyűt húzott, majd
sztetoszkópját a fülébe akasztva, a beteg fölé hajolt, és meghallgatta a
mellkast, és a szívet. – Túl gyorsan ver a szíve – motyogta inkább csak
magának, majd elvette a nővértől a tűt, és a férfi kézfejébe helyezett branülön
keresztül, beinjektálta az orvosságot. Alig telt el néhány perc, és javulni
kezdett annak állapota, lassabban szedte a levegőt, és amikor Meghan ismét
ráhallgatott, elégedetten állapította meg, hogy csökkent a szív frekvenciája
is. – Szólj fel a kardiológiára, hogy stabil állapotban érkezik egy
infarktus-gyanús férfi! – szólt oda ismét a nővérnek, mire az értetlenül
pislogott vissza rá.
- Akkor
nem várjuk meg Dr. Yokoshi-t? – utalt a kórházban dolgozó kardiológus
szakorvosra, de Meghan megrázta a fejét.
- Nem!
Minél előbb jusson fel, hogy elvégezhessék az ultrahangot, és a katéterezést! A
laboreredményeket is oda küldjék! – zárta rövidre a beszélgetést, de amikor
követni akarta a nővér példáját, hogy távozzon, a beteg hirtelen, állapotát
meghazudtoló erővel markolt rá jobb kezének csuklójára, és rántotta magához
olyan közel, hogy ha Meghan nem kapaszkodik meg az ágy korlátjában, talán rá is
zuhan. Rémült tekintettel és vadul dobogó szívvel nézett bele a férfi zavaros
szemébe, miközben minden erejével azon volt, hogy kiszabadítsa magát.
- Lányom...
– suttogta érthetetlenül a beteg, majd elengedte a pap kezét, és leemelte ajka
elől a maszkot, hogy szabadabban tudjon beszélni – kislányom… - motyogta
erőtlenül, mire Meghan kirántotta a csuklóját, és két lépést távolodott az
ágytól.
- Nézze
el neki, hogy félrebeszél – kért elnézést az atya a doktornőtől, miközben
visszahelyezte az oxigénmaszkot annak szájára – évek óta a lányát keresi, és
mindenkiben őt látja – magyarázta megértő hangon, de amikor pillantása találkozott
Meghan tekintetével, meglátta sápadt arcát, és remegő kezét, amit köpenyének
zsebébe rejtett, hirtelen a felismerés szikrája lobbant fel benne – Istenem!
Megtalálta, ugye? Maga az! – szembesítette a doktornőt, amaz azonban megrázta a
fejét, és az ajtó felé kezdett hátrálni.
- Nem!
Nem találta meg! – közölte hidegen, majd a választ meg sem várva, szinte
kimenekült a vizsgálóból, és meg sem állt a gyógyszeres-szekrényeknek helyet
adó, kis helyiségig, ahova mindig menekült, ha néhány perc nyugalomra vágyott.
Hátát megtámasztva a hideg csempén, fejét hátra hajtva, lehunyt szemmel
próbálta csillapítani szíve dobogását, és leküzdeni a hányingert, mely
elhatalmasodott rajta, ahogy feltörtek benne az emlékek. Szemébe könnyek
gyűltek, és észre sem vette, hogy lassan lecsúszik a padlóra, és guggolva
temeti kezébe arcát.
- Ön
Thomas lánya, igaz? – hallotta meg maga mellett a pap hangját, mire azonnal
felegyenesedett, és összeszedve magát, kinyitotta az egyik gyógyszeres-szekrény
ajtaját, mintha éppen fontos gyógyszert keresne, ezzel meg is válaszolva a
férfi kérdését, aki tovább beszélt – Megértem, hogy Önt is megrázta ez a
találkozás. Tudja, Thomas 5 éve érkezett hozzánk, teljesen összetörve,
céltalanul. Már az öngyilkosság gondolatát fontolgatta, amikor megtalálta
Istent…
- Nem
érdekel! – szakította félbe Meghan közönyös hangon, miközben már másodszor
olvasta el a címkéket a gyógyszeres dobozok oldalán.
- Folyton
arról beszélt, hogy mennyire szereti a lányát, és mindent megtett érte, hogy
megtalálja – folytatta zavartalanul a férfi, mintha meg sem hallotta volna,
amit a másik mondott, Meghan pedig mély levegőt vett, hogy megőrizze nyugalmát,
amíg az, tovább beszélt – tudta, hogy mit követett el ellene, és számtalanszor
elmondta, hogy képtelen lenne a szemébe nézni. Csak látni akarta, tudni, hogy
mi lett vele…
- Mondja,
nem érti, amit mondok?! – fordult mérgesen a pap felé Meghan – nem érdekel! Nem
érdekel, hogy mit csinált, nem érdekel, mit gondolt! Nem érdekel semmi, ami
vele kapcsolatos!
- Tisztában
vagyok kettejük múltjával – vallotta be a pap, amivel elérte, hogy a doktornő
elhallgatott – megértem, hogy haragszik rá, de az édesapja…
- Ne
nevezze így! – szakította félbe Isten szolgáját kemény hangon, mire az,
megértőn bólintott.
- Thomas
csak a bocsánatára vágyik. Megbánta, amit tett, számtalanszor. El sem tudja
képzelni, hányszor fohászkodott Istenhez irgalomért, és azért, hogy csak
egyszer az életben láthassa magát, hogy bocsánatot kérhessen. Ne tagadja ezt
meg tőle… - nézett kérlelőn az orvosnőre, az azonban, hidegen nézett vissza rá.
- Megmentettem
az életét, mert ez orvosi kötelességem! Ez jóval több, mint amennyit
megérdemel! – közölte érzelemmentes arccal – de a bocsánatomra ítéletnapig
várhat! Érti?! – nézett farkasszemet a pappal, mire az, szomorúan sóhajtott.
- Gyermekem,
Isten útjai kifürkészhetetlenek, és talán nem véletlen, hogy annyi év után
éppen most sodort benneteket egymás mellé. Talán a jó Isten így akarta… -
fogott bele, miközben barna szeméből együttérzés és a meggyőzni akarás
elszántsága vetült Meghan-ra, akinek azonban elfogyott a türelme.
- A
jó Isten, atyám?! – vágta be olyan erővel a gyógyszeres-szekrény ajtaját, hogy
annak majdnem darabokra tört az üvegje, a pap pedig ijedten rezzent össze. – Hol
volt a maga Istene, amikor ez az ember végig vert a lakáson?! – tört fel belőle
elemi erővel az évek óta elfojtott fájdalom, és amikor a pap nem válaszolt,
folytatta – hol volt ez az Isten, amikor apám bocsánatáért könyörögtem olyan
bűnök miatt, amit el sem követtem?! Amikor éjjelente álomba sírtam magam?! Amikor
azért imádkoztam hozzá, hogy a másnap szebb legyen, hogy az apám megváltozzon?–
sorolta dühtől remegő hangon, undorral és gyűlölettel szikrázó szemekkel, mire
a pap imára kulcsolta a kezeit, és együtt érző hangon szólalt meg.
- Tudom,
hogy apád vétke hatalmas – válaszolta halkan – de Isten kegyelmes, és irgalmas.
Minden gyermekének megbocsát, aki őszinte, tiszta szívvel fordul felé, és
megbánja bűneit…
- Isten
lehet! De én nem! – zárta rövidre a beszélgetést Meghan hidegen, majd faképnél
hagyta az atyát, és meg sem állt az orvosi szobáig, ahol Eric meglepetten kapta
fel tekintetét az akták fölül. Amint meglátta falfehér arcát, könnyes szemét,
és ahogy remegő kézzel levette nyakából a sztetoszkópot, azonnal felpattant, és
megállt előtte.
- Mi
történt? – kérdezte, miközben két kezével megfogta karját, és érezte, hogy
reszket.
- Semmi…
- nyögte nehezen Meghan, igyekezve összeszedni magát – én csak… - akadt el,
miközben fogalma sem volt róla, mit mondhatna. Ő sem tudta, miért ide jött,
egyszerűen csak szüksége volt a férfira, látni akarta, erőt meríteni belőle,
bár nem értette saját érzéseit. Ahogy próbálta összeszedni gondolatait,
tekintete találkozott Eric aggódó pillantásával, és már éppen szóra nyitotta
volna a száját, amikor nyílt az ajtó, és az atya jelent meg.
- Dr.
Altman – szólította meg az orvosnőt, és Eric figyelmét nem kerülte el, hogy
Meghan megmerevedik kezei között, és távolságtartón húzza ki magát. –
Hallgasson meg, kérem! – könyörgött szelíd hangon, de a doktornő kemény
tekintettel fordult felé. – Higgye el, ő is tisztában van a bűneivel, és évek
óta mardossa a lelkiismeret! Nem kérek mást, csak, hogy ne utasítsa el! Hagyja,
hogy elmondhassa, ami a szívét nyomja, és nyugalomra találjon!
- Nem
érdekel, mit akar mondani! – közölte elutasítón, majd megkerülve a papot,
elhagyta az orvosi pihenőt, Eric pedig zavarodottan nézett utána, de esélye sem
volt, hogy az atyától tudja meg, mi folyik körülötte, mert csakhamar az is
távozott.
Meghan mélyen
beszívta a hideg, novemberi montreal-i levegőt, miközben lehunyta szemét, és
hátát megtámasztotta a kórház falán. Füléig messziről hatoltak el a többsávos
úton közlekedő autók zaja, a szél belevágott arcába, és bekúszott fehér köpenye
alá, de ő semmit sem érzett belőle. Arcán apró cseppeket hagytak a szállingózó hópelyhek,
melyek a másodperc tört része alatt olvadtak el meleg bőrén, és keveredve
könnyeivel, lejjebb csorogtak arcán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése