40.
rész
Eric szívét keserűség járta át azt hallva,
hogy Meghan letagadja Kenneth előtt az elmúlt éjszakát, miközben ugyanolyan
nesztelenül zárta be az ajtót, ahogy kinyitotta. A legkevésbé sem volt kíváncsi
a beszélgetés folytatására. Tisztában volt vele, hogy ezzel struccpolitikát
folytat, homokba dugja fejét, de csak így tudta elérni, hogy a hallottak
ellenére, kibúvót keressen a nőnek. Hinni akarta, hogy van magyarázat arra,
aminek fültanúja volt. Miközben hátát megtámasztotta a zárt ajtón, fejéből és
szívéből igyekezett kiűzni a bizalmatlanságot, és csak remélni merte, hogy
Meghan beszámol majd a telefonbeszélgetésről, és elmondja, miért hazudta azt,
hogy az éjszakát egy szállodában töltötte.
- Nem
értem, miért szállodába mentél, amikor hozzám is jöhettél volna – kérdezte
Kenneth, mire a doktornő, aki semmit nem vett észre abból, ami a háta mögött
zajlott az ajtónál, csüggedten nyomott el egy sóhajt.
- Őszintén
szólva, eszembe sem jutottál tegnap este! – buktak ki belőle a szavak
meggondolatlanul, és kissé türelmetlenül, de amint rájött, milyen nyersen
hangzott, amit mondott, még ha igaz is volt, rossz érzés fogta el. – Sajnálom
az elmaradt vacsorát, de leginkább azt, hogy hiába vártál – kért elnézést
lágyabb hangon, mire Kenneth szomorkásan hümmögött.
- Semmi
baj – bocsátott meg könnyedén, majd vidámabban folytatta – ma este pótolhatjuk!
Ha gondolod, még a vacsora előtt elhozhatjuk a holmidat a szállodából hozzám –
javasolta izgatottan, mire Meghan határozottan rázta meg fejét. Úgy érezte,
bármennyire is szeretett volna tisztességes lenni a férfival, itt az ideje,
hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Nem volt hajlandó tovább úgy tenni, mintha
bármi kialakulhatna közöttük, az előző éjszaka után pedig Eric-kel szemben sem
lett volna fair.
- Személyesen
szerettem volna megbeszélni veled… de… azt hiszem, nem várhat… - fogott bele
nehezen mondandójába, és pocsékul érezte magát, amiért telefonon rendezi a
dolgot, de képtelen volt tovább várni. Minden gondolatát Eric töltötte ki,
Kenneth pedig egyre inkább teher volt a lelkén. – Nem költözöm hozzád, és a
vacsorát sem szeretném pótolni – hadarta egy levegővel, és megkönnyebbült sóhaj
távozott tüdejéből, amikor végre kimondta, amit gondolt.
- Valami
rosszat tettem? – kérdezte értetlenül az orvos, és hangján jól érezhető volt a
meglepettség és csalódottság.
- Nem
– nyugtatta meg Meghan a férfit, miközben karórájára pillantott, majd a
bejárati ajtó felé nézett, remélve, hogy még azelőtt sikerül leráznia a férfit,
mielőtt Eric megjelenik. – Egyszerűen csak… nem vagyok hozzád való, Kenneth.
Keress valakit, aki mindazt tudja értékelni, amit adni tudsz.
- Még
nem is tudod, mi mindent adhatnék neked! – jelentette ki kétségbeesett hangon
az orvos, mire Meghan nagyot sóhajtott.
- Ha
érdekelne… valószínűleg nem felejtettem volna el a vacsorát, nem gondolod? –
kérdezte, és bár tudta, hogy nagyon érzéketlennek tűnik, amit mond, mégsem
tudta szebben megfogalmazni.
- Azt
akarod mondani, hogy egyáltalán nem akarsz engem? – kérdezte döbbenten a férfi,
és hangján jól érezhető volt, mennyire meglepi a tény, hogy egy nő nem tart
igényt rá, és az udvarlására, Meghan pedig biztosra vette, hogy talán most
először fordult ez elő vele.
- Sajnálom
– adta meg a választ egyetlen szóval halkan a doktornő – hiba volt mást
elhitetnem veled – tette hozzá, de legnagyobb meglepetésére Kenneth nevetni
kezdett.
- Ne
okold magad – szólalt meg kis szünet után az orvos – ha jobban belegondolok,
szinte kikényszerítettem belőled, hogy megszánj, és adj egy esélyt – jegyezte
meg maró öngúnnyal, majd azonnal folytatta – fel kellett volna ismernem a
jeleket, és akkor talán megkíméltem volna magunkat ettől a kínos beszélgetéstől
– sóhajtott letörten, éppen akkor, amikor Meghan oldalán megszólalt a csipogó.
- Mennem
kell – kért elnézést a doktornő, majd miután elköszöntek egymástól, bontotta a
vonalat. Néhány másodpercig még nézte a kezében lévő mobilt, és bár szörnyen
érezte magát, amiért terveivel ellentétben, nem személyesen beszélte ezt meg az
orvossal, mégsem tudta figyelmen kívül hagyni a megkönnyebbülést, ami
elárasztotta a tudatra, hogy nem kell tovább elviselnie a férfi ostromát. Mivel
oldalán ismét megszólalt a csipogó, néhány lépéssel az ajtó mellett termett, és
meglepetten hőkölt hátra, amikor szembe találta magát Eric-kel, aki komoly
arccal, várakozón nézett rá. – Miért nem jöttél be? – kérdezte értetlenül, mire
a nyomozó megrántotta a vállát.
- Csak
most értem ide –hazudta szemrebbenés nélkül – minden rendben? – kérdezte,
szinte csak úgy mellékesen, miközben vadul dobogó szívvel várta, hogy a
doktornő elmesélje, milyen telefont bonyolított le néhány perccel korábban, és
ezzel elűzze szívéből a kételyeket, és megerősítse abban, hogy jól gondolja, és
van rá magyarázat. Meghan egy percig eljátszott a gondolattal, hogy beszámol a
Kenneth-tel folytatott beszélgetésről, végül elvetette az ötletet. Tisztában
volt Eric múltjával, ahogy azt is tudta, milyen rosszul viselte az orvos
jelenlétét, és nem akarta elrontani a kettejük között kialakulófélben lévő
kapcsolatot azzal, hogy felhozza Kenneth-et, így csak sután elmosolyodott.
- Persze!
– bólintott látszólag könnyedén, és kínosan feszengve dugta köpenyének zsebébe
kezét, amikor Eric gyanakvó tekintettel fúrta kék szemét az övébe, ő pedig
egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Nem csak az zavarta, hogy a nyomozó
szinte a veséjébe látott, hanem a tény is, hogy meggyőződése, és elvei
ellenére, hazudnia kell. Végül úgy döntött, lesz, ami lesz alapon, elmondja az
igazat. Úgy gondolta, ha Eric nem hisz neki, talán jobb is, ha mielőbb
befejezik azt, ami szinte el sem kezdődött még igazán kettejük között. – Eric…
- szólalt meg nehezen, miközben a szavakat keresgélte, és fogalma sem volt
róla, hogyan fogjon hozzá – van valami, ami… - folytatta volna, de ekkor
megszólalt oldalán ismét a csipogó, ő pedig türelmetlen mozdulattal kapta le
nadrágja oldaláról. – Ilyen nincs! – mérgelődött, majd a telefonhoz lépett, és
a kijelzőn megjelenő számot tárcsázta. – Dr. Altman! – jelentkezett be
hivatalos hangon, majd amikor a vonal túloldalán lévő gyakornok közölte vele a
hívás okát, megrázta fejét – Nem! Öt perc és ott vagyok, addig ne engedjék
sehova! – szólt bele, és idegesen tűrt el egy kóbor tincset füle mögé, úgy
folytatta – nem érdekel, hogy saját felelősségére akar távozni! – jelentette ki
megmásíthatatlan hangon, majd hitetlenkedve nevetett fel, amikor a medikus
rákérdezett, mégis mit tegyen ellene. – Magyarázza el neki, hogy az életével
játszik! – felelte úgy, mint aki nem is érti, ez miért nem volt teljesen
egyértelmű, amikor azonban meghallotta, milyen bizonytalanul cseng a másik fél
hangja, lehunyt szemmel sóhajtott. – Rendben! Képes ott tartani még öt percig?
Igen, tudom, hogy már letelt az öt perc, újabb öt percet kérek! Ez menni fog?!
– csattant a hangja, és amikor igenlő választ kapott, helyére tette a telefont.
Bár általában nem szokott ilyen türelmetlen lenni az orvostanhallgatókkal, most
a legalkalmatlanabb pillanatban hívta fel egy olyan problémával, amit egyedül
is meg kellett volna tudni oldania. A nyomozóra nézett, és letörten vette
tudomásul, hogy ezúttal nem lesz lehetőségük Kenneth-ről és a telefonról
beszélgetni. – Mennem kell – szólalt meg halkan, mire Eric bólintott, így
jelezve, hogy vele tart, miközben Meghan gyanakodva ráncolta össze szemöldökét,
de nem volt rá ideje, hogy megkérdezze, mi a baj, miért tűnik olyan hidegnek,
és megközelíthetetlennek a férfi annak ellenére, hogy alig 20 perccel korábban
még szenvedélyesen csókolta a pihenőben. Lépteit sietősre fogva, néhány percen
belül határozottan lökte be az egyik vizsgáló ajtaját. A gyakornok, egy magas,
vékony, aranykeretes szemüveget viselő, világos hajú, 20-as éveinek elején járó
férfi, aki inkább nézett ki középiskolás fiúnak pelyhedző szakállával, és riadt
tekintetével, megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor meglátta a belépő
orvosnőt, míg az ágyon fekvő beteg, türelmetlenül dobta le magáról a takarót.
- Na,
végre! Egy orvos! – dörmögte elégedetlenül a 40-es éveinek elején járó, zömök
testalkatú, kórházi hálóinget viselő férfi. Gyér, ritkuló haja kócosan meredt a
négy égtáj felé, dús, ősz szemöldökét haragosan vonta össze, miközben felült az
ágyon, és húsos tenyerével megtámaszkodott annak szélén. Alacsony termetének
köszönhetően, lábai nem értek le a földre, így éppen lendületet vett volna,
hogy leugorjon, amikor Meghan elé állt, ő pedig bosszúsan emelte rá szürke
szemét.
- Mr.
Klassenberg, sajnálom, de egyelőre még nem engedhetjük haza – közölte vele
hivatalos, határozottan hangon, miközben a gyakornok, kissé hátrébb lépve, kerek
szemekkel követte minden mondatát.
- Először
is, fogalmam sincs, ki maga! Mi jogon mondja meg nekem, hogy hazamehetek-e vagy
sem? – kérdezte felháborodottan a beteg, de a választ meg sem várva, folytatta
– másodszor! Tegnap óta itt vagyok, az égvilágon semmi bajom! Egészséges
vagyok, mint a makk! Nem érek rá arra, hogy egy kis eszméletvesztés miatt
napokat henyéljek egy kórházi ágyon! – jelentette ki, de Meghan nem tágított
előle, így esélye sem volt rá, hogy beváltsa fenyegetését, és távozzon.
- Dr.
Meghan Altman vagyok. Tegnap már találkoztunk, amikor behozták – mutatkozott be
a doktornő, annak ellenére, hogy ezt már előző nap is megtette – amit maga
egyszerű eszméletvesztésnek hív, az egy epilepsziás roham volt, amely tudatzavarral
jár együtt, ezért van az, hogy nem emlékszik rám. Most jól érzi magát, mert a
betegség egyik fő jellemzője, hogy a görcsöket leszámítva, a beteg tünet- és
panaszmentes. De a rohamok bármikor, váratlanul törhetnek rá a páciensre,
bármiféle provokációs tényező nélkül – magyarázta higgadtan, miközben a beteg
nagyokat pislogva meredt rá. Arcán látszott, igyekszik befogadni, amit hall,
mialatt Eric az ajtófélfának támaszkodva, karba font kézzel figyelte a
doktornőt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése