47.
rész
Eric már azt hitte, sosem kap választ a
kérdésére, amikor Dr. Keller lassan, megfontoltan beszélni kezdett.
- Lássuk
csak… - rágcsálta alsó ajkát bizonytalanul – magas, szőke hajú pasas volt. 30
év körüli, kék szemű, jóképű. Olyan fickó, amilyeneket csak magazinok címlapján
lát az ember – mosolyodott el zavartan, miközben Eric egyre idegesebb lett,
ahogy hallgatta. - Köszönetképpen meg akartam hívni egy csésze kávéra, a
büfébe, de azt mondta, siet. Orvos a Montreal Megyei Kórházban, traumatológus,
ha jól emlékszem, és ügyeletbe kellett mennie – húzta el száját szomorkásan,
mint, aki még mindig sajnálja, hogy lemaradt élete lehetőségéről, miközben Eric
szíve szerint már az autóban ült volna, hogy meg se álljon a kórházig.
- Felhívom
a járőrt! – jelentette ki, Bruce pedig gondolkodás nélkül bólintott, és amíg
társa kiviharzott az irodai-konyhai raktárból, ő folytatta a laborosnő
kihallgatását. Eric vadul dobogó szívvel tárcsázta először Meghan számát, de
amikor a sokadik csengetésre sem vette fel, elnyomott egy szitkot, és eredeti
tervei szerint, a nő mellé állított járőrt kapcsoltatta a központtal. Azt a
néhány másodpercet, amíg felvette, kész örökkévalóságnak élte meg, és köszönés
nélkül vágott a közepébe, amikor végre meghallotta a fiatal, 20-as éveinek
végén járó férfi hangját. – Hol van a doktornő?! – szegezte neki a kérdést, és
baljós előérzete támadt, amikor a másik hezitálni kezdett. – Nem értette a
kérdést, őrmester?! Hol van Dr. Meghan Altman? Hiába hívom, nem veszi fel!
- Nos,
a helyzet az, hogy lerázott – vallotta be szégyenkezve a rendőr, mire Eric
haragosan csapott öklével a falba.
- Hogy
érti azt, hogy lerázta?! Azt hiszi, azért állítottam a doktornő mellé, mert
olyan jól mutat mellette?! – kérdezte ingerülten, de a választ meg sem
hallotta, csak folytatta – jól jegyezze meg, amit most mondok! Ha maga miatt
egy haja szála is meggörbül, élete végéig fogja irányítani a forgalmat Montreal
legnéptelenebb kereszteződésében, megértette?! Idióta! – nyomta ki a telefont,
éppen akkor, amikor Bruce kilépett a laborból. – Meghan veszélyben van! –
jelentette ki neki, mire társa bólintott, és azonnal a kórházba indultak.
- Biztos
vagy benne, hogy Dr. McGee az emberünk? – kérdezte már az autóban Bruce,
miközben Eric teljes erővel taposta a gázpedált, bal kezével pedig ismét a
kórházat tárcsázta, és bosszúsan szitkozódott, amikor ezúttal is a várakoztató
zene csendült fel.
- Teljesen!
A személyleírás illik rá, traumatológus, így volt lehetősége beinjektálni a
szert az áldozatokba! Ráadásul meglepően sokat kérdezgetett a nyomozásról is! –
válaszolta, miközben hirtelen jobbra rántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy
lehúzódni készülő autóst, Bruce-nak pedig meg kellett kapaszkodnia, nehogy
eldőljön. – És vajon, miért van az, hogy ő volt az egyetlen, aki azonnal
elhitte, hogy Lisa-t meggyilkolták? – vetette fel, mialatt újabb sor autót
előzött ki eszeveszett tempóban, Bruce pedig nagyot nyelt, és gondolatban
imádkozni kezdett, hogy épségben beérjenek a kórházba. – Persze, azonnal
felajánlotta Meghan-nek, hogy költözzön hozzá! Milyen figyelmes, nem igaz?! –
csapott a kormányra mérgesen, amikor az előtte álló taxis nem akart lehúzódni.
– Tűnj el az útból, te barom! – sziszegte mérgesen fogai között, és amikor
sikerült végre kikerülnie, a nyitott ablakon keresztül kiabált át a sofőrnek. –
Ha süket vagy, nézz bele a tükörbe néha! – utalt arra, hogy ha nem is hallotta
meg a sziréna hangját, láthatta volna a megkülönböztető jelzés villogását a
szolgálati autójuk tetején, mire Bruce rosszallón rázta meg fejét.
- Szerinted,
mennyit segítesz azzal Dr. Altman-nak, ha kinyírsz minket? – kérdezte óvatosan,
mire egy szúrós pillantást zsebelhetett be, és Eric éppen csípős választ akart
adni, amikor végre felcsendült egy női hang a kihangosított telefonban.
- Montreal
Megyei Kórház, miben segíthetek? – kérdezte hivatalos, kimért hangon, Eric
pedig megkönnyebbülten nyomott el egy sóhajt, ahogy felismerte a nővér hangját.
- Diane!
Azonnal adja nekem Dr. Altman-t! – kérte idegesen, miközben újabb piros
jelzésen vágtatott át az autóval, és ezúttal csak néhány centin múlott, hogy
nem mentek beléjük.
- Taylor
nyomozó! – csendült fel öröm az ápolónő hangjában, ahogy ő is felismerte a
hívót, majd szomorkássá változott. – Sajnálom, de a doktornő házon kívül van – válaszolta,
mire Eric érezte, hogy pulzusa az egekbe szökik.
- Nem
tudja, hová ment? – kérdezte, próbálva leplezni idegességét, mire Diane
sajnálkozva hümmögött.
- Nem
– erősítette meg szóval is a válaszát – Dr. McGee-vel ment el, nagyjából 20
perccel ezelőtt – tette hozzá, és hangjából jól kivehető volt az utálat, Eric
pedig érezte, hogy a félelem, mint egy jeges fuvallat, kúszik végig gerince
mentén.
- Diane!
Kezdje el csipogtatni a doktornőt! Fontos, érti?! – kérte nagyot nyelve a
nővért, aki azonnal megérezte, hogy baj lehet, ő pedig folytatta – Ha
szerencsénk van, a mobiljáról hívja majd vissza, és akkor feltűnik neki, hogy
kerestem.
- Persze,
értem – bólogatott hevesen, mire Eric nagyot sóhajtott.
- Kösz
– nyögte nehezen, majd a választ meg sem várva letette a telefont, és ismét
Meghan-t tárcsázta, miközben életében először imádkozni kezdett az égiekhez,
akiknek létezésében sosem hitt, hogy még időben sikerüljön elérni a nőt, vagy
megtalálni.
- Szerinted,
azért nem vette fel, mert elkerülte a figyelmét, hogy hívod? – húzta fel
sokatmondón szemöldökét Bruce, mire Eric gondterhelten simított végig állán.
- Gyűlöl,
ez kétségtelen, de Lisa miatt felvenné a telefont – jelentette ki olyan
határozottan, hogy hangjából jól kivehető volt, kétsége sem fér hozzá, hogy
igaza van.
Meghan elgondolkodva kevergette kávéját a
kis gyorsétkezdében, ahova Kenneth invitálta nem sokkal korábban. A kórháztól
csak egy saroknyira lévő hely szinte zsúfolásig volt orvosokkal, ápolókkal,
akik kihasználva a lélegzetvételnyi szünetet, átjöttek, hogy végre iható
kávéhoz jussanak, vagy rendes ételt vehessenek magukhoz az automaták szűrt
löttye, és aszott szendvicse helyett. Az étkezde forgalma főként a kórház
dolgozóiból állt, akiknek törzshelyéül szolgált, lévén, hogy kellő távolságra
volt ahhoz, hogy kiszakadjanak a taposómalomból, de elég közel, hogy percek
leforgása alatt visszaérjenek, ha megszólal a csipogójuk.
- Amikor
elhívtalak ebédelni, nem pont erre számítottam – rántotta ki gondolatai közül
Kenneth kissé csalódott, szomorkás hangja, miközben látta, hogy sokatmondón néz
a szinte érintetlenül álló kávéjára. – Az hagyján, hogy nem eszel semmit, de
legalább a kávét idd meg.
- Kenneth,
eleve eljönni sem volt kedvem! – emlékeztette a doktornő arra, milyen
kategorikusan mondott neki nemet, végül a férfi esdeklő pillantással könyörgött
neki, és esküdözött, hogy csak baráti alapon szeretne vele meginni egy kávét.
Amikor látta, hogy így sem hajlandó igent mondani, cselhez folyamodott, és
kópésan jegyezte meg, hogy amennyiben nem tart vele, nem hiszi el, hogy
megmarad a barátságuk és a jó munkakapcsolat, így végül Meghan nehezen, de
belement. Itt ülve azonban, már egyáltalán nem tartotta jó ötletnek, hogy igent
mondott. Hiába próbált az orvos beszélgetni, ő képtelen volt figyelni.
Gondolatai minduntalan Eric köré kalandoztak, fejéből nem tudta kiverni az
utolsó csókjuk emlékét, kezének simogatását, tekintetét, ahogy azért könyörög,
hogy legalább hallgassa meg. Fogalma sem volt róla, kinek higgyen. Annak, aki
szenvedélyesen ölelte, aki egyetlen érintésével elhitette vele, hogy ő a
legcsodálatosabb nő a földön, és csak rá vágyik, vagy annak, aki hidegen és
kimérten közölte vele, hogy az elmúlt éjszaka pusztán csak szex volt.
- Figyelsz
te rám egyáltalán? – ütötte meg Kenneth hangja a fülét, mire szégyenkezve
simított végig homlokán, ahogy rájött, semmire nem emlékszik, amiről az orvos
percek óta beszélt.
- Nem
– vallotta be őszintén, mire amaz meglepetten nézett rá – hogy őszinte legyek,
nem akarok itt lenni veled! Egy csomó minden köti le a gondolataimat, képtelen
vagyok arra koncentrálni, amit mondasz, ez pedig nem fair veled szemben! Jobb,
ha inkább visszamegyek a kórházba! – jelentette ki határozottan, és döbbenten
húzta fel szemöldökét, amikor fel akart állni, Kenneth pedig határozottan fonta
rá ujjait a csuklójára, és kényszerítette, hogy visszaüljön.
- Azt
hiszem… tartozol nekem egyetlen kávéval! – szólalt meg halkan, mégis
határozottan, mire Meghan összehúzott szemmel nézett vissza rá. A korábban
kedves, mosolygós szemek elszántan csillogtak, amit a sértettségnek tudott be a
doktornő, így végül csüggedten bólintott.
- Igazad
van – értett egyet, miközben kihúzta kezét a férfiéből, és a kávéja után nyúlt,
hogy belekortyoljon, Kenneth pedig azonnal elmosolyodott.
- Köszönöm
– hálálkodott boldogan, majd hirtelen témát váltott – na, és? Hogy halad a
nyomozás? Megtudtatok már valamit? – érdeklődött látszólag könnyedén, és a
doktornő figyelmét elkerülte, hogy ujjaival dobolni kezdett az asztal lapján,
és tekintete a bejárati ajtóra téved.
- Erről
nem beszélhetek – rázta le magáról a kérdést Meghan, majd bizonytalanul
hozzáfűzte – legalábbis, azt hiszem – vélte, mivel erről sosem beszéltek
Eric-kel, mégis visszatartotta valami attól, hogy beszámoljon az orvosnak a
legújabb fejleményekről.
- Ugyan
már! Barátok vagyunk, nem? – kacsintott rá bizalmasan Kenneth, majd
elkomolyodva, szomorkásan tette hozzá – ráadásul, én is ismertem Lisa-t, nekem
is fontos, hogy kiderüljön, ki ölte meg. Olyan fiatal volt még – sóhajtott
nagyot, miközben belekortyolt a kávéjába, és éppen akkor, amikor a doktornő
válaszolt volna, megszólalt a csipogója. Amikor lehúzta oldaláról, szemöldökét
ráncolva harapta be alsó ajkát, ahogy meglátta, hogy a traumatológia
nővérpultjától hívják.
- Diane?
– mondta ki hangosan a nő nevét, mire Kenneth égnek emelte a szemét.
- Nem
lehetne, hogy egy kicsi hanyagoljuk a munkát? – kérdezte nyafogva, mint egy
óvodás gyerek, Meghan pedig szigorúan nézett vissza rá.
- Nem!
Ügyeletes vagyok! – emlékeztette a férfit arra, hogy csak néhány percre hagyta
ott a kórházat, miközben kezébe vette mobilját – muszáj felhívnom, lehet, hogy
fontos – tette hozzá, és szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a kijelzőn, hogy
Eric már vagy tucatszor kereste, mivel azonban lenémította a készüléket,
egyszer sem vette észre. Először eljátszott a gondolattal, hogy visszahívja a
nyomozót, végül győzött a hivatástudat, és a nővérpult számát tárcsázta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése