46.
rész
Eric szótlanul meredt Bruce-ra, miközben
ujjai lassan elernyedtek, és elengedte gallérját, majd hátrébb lépett.
Bármennyire is szíven ütötték társa szavai, el kellett ismernie, hogy igaza
van. Az első perctől kezdve vonzódott a doktornőhöz, azóta, hogy egy évvel
ezelőtt, amikor a sürgősségire kísérte legjobb barátját, kilépett a vizsgálóból,
ő pedig belenézhetett a mélybarna szemekbe. Abban a pillanatban elvarázsolta,
ennek ellenére ő mégis ellenséges volt, arrogáns, és minden erejével azon volt,
hogy elnyomja magában azokat az érzéseket, melyeket még sosem tapasztalt
korábban, és amelyek mindig rátörtek, valahányszor találkoztak. Nem akart apja
hibájába esni, de csak most jött rá, hogy nem azért tartotta távol magát
Meghan-től, mert orvos volt, mint az anyja, hanem azért, mert megrémült a
tudattól, hogy szerelmes lehet, és képtelen lenne elviselni, ha elveszítené. A
gondolat, hogy saját ostobasága miatt elpuskázta a lehetőséget, hogy boldog
legyen, mint egy keserű pirula akadt meg a torkán, és nem akart szűnni a
fájdalom szívében. Tekintete most találkozott Bruce együtt érző pillantásával,
majd nagyot sóhajtva túrt bele hajába.
- Ezzel
az őszinteségi rohammal elkéstél egy napot – jegyezte meg ironikusan – de azért
kösz – veregette meg társa vállát hálásan, majd a választ meg sem várva,
benyitott a laborba, mely szakasztott mása volt annak, amit a kórházban is
látott. A tágas helyiségben hófehér asztalok sorakoztak egymás mellett, kivétel
nélkül mindegyik felszerelve mikroszkóppal, kémcsövekkel, számítógépekkel. Az
egész labor berendezése arról árulkodott, hogy nincsenek pénz szűkében. Az asztalok
mögött fehér köpenyes nők és férfiak dolgoztak elmélyülten, de mindannyian az
ajtó irányába fordultak, és érdeklődve néztek a nyomozókra, ahogy beléptek.
- Segíthetek?
– állt meg előttük egy magas, vékony testalkatú, sötét hajú férfi, aki kezeit
zsebébe rejtve kíváncsian mérte őket végig, mire egyszerre mutatták fel
jelvényüket.
- Bruce
Freeman nyomozó vagyok, gyilkossági csoport – mutatkozott be hivatalos hangon
Bruce, és figyelmét nem kerülte el, hogy a férfi ádámcsutkája nagyot ugrik – a
társam, Eric Taylor nyomozó. Dr. Abigail Keller-t keressük – tért rá jövetelük
okára, mire az egész labor egy emberként fordult a középső sor, ablak melletti
sarkában ücsörgő, alacsony, vörös hajú, 40-es éveinek elején járó nő felé, aki
zavartan pislogva tolta feljebb orrán aranykeretes szemüvegét.
- Mit
követtél el? – nézett rá munkatársa, aki a nyomozók előtt állt, döbbenten, és
szinte már számon kérőn, mire az kétségbeesetten kezdett dadogni.
- Én…
de… én semmit… vagyis… - húzta le idegesen kezéről a gumikesztyűt, amiben addig
dolgozott, miközben remegő lábakkal állt fel székéről, és vörössé vált arccal
indult el az idegenek felé – van néhány kifizetetlen csekkem… az igaz –
bólintott szégyenkezve, kollégái megrökönyült arcát kémlelve, majd zavartan
elnevette magát. – De nem öltem meg senkit! Ez csak valami félreértés lesz… -
igyekezett megnyugtatni őket, és amikor odaért a nyomozók elé, kérdőn nézett
rájuk – ugye? – kérdezte aggodalmas hangon, és idegessége csak még nagyobb
lett, amikor azok komolyan néztek vissza rá.
- Hol
tudnánk nyugodtan beszélgetni? – kérdezte Eric, mire a nő egy, a laborból nyíló
helyiség felé mutatott.
- Az
ott egy iroda – magyarázta, majd elindult, Bruce és Eric pedig követte. Amint
beléptek azonban, világossá vált előttük, hogy az iroda sokkal inkább egy
többfunkciós, ablaktalan helyiség volt. Egyszerre használták raktárnak,
étkezőnek, konyhának. Irodai szerepére csak egy íróasztal és a rajta található
számítógép utalt, egyébként helyet kapott még polcok sokasága, rajta aktákkal,
különböző labormintákkal, egy hűtőszekrény, mikrohullámú sütő, tányérok,
poharak, kávéfőző. Ahogy Eric tekintete körbejárt, elhúzott szájjal állapította
meg, hogy a cég tulajdonosai milliókat ölnek ugyan a gyógyszergyártásba, és a
kísérletekbe, de vajmi keveset foglalkoznak a dolgozók kényelmével, vagy azzal,
hogy egyáltalán élhető munkakörnyezetet teremtsenek a számukra. – Miben
segíthetek? – szólalt meg Abigail nyugtalan hangon, és arcán jól látszott,
mennyire feszélyezi a nyomozók jelenléte.
- Ismeri
ezt a kódot? – nyújtotta át Eric a cetlit, melyre felírta a Lisa által talált
anyag szám-, és betűjelét, mire a laborosnő hunyorgatva tartotta a lapot a gyér
világítás felé, melyet a plafonra szerelt neoncső villódzó fénye adott.
- Hogyne
– bólintott magabiztosan – én dolgozom ezzel az anyaggal. Szívgyógyszer lesz,
ha végre sikerül átjuttatni az állatkísérleteken, és engedélyezik, hogy
embereken is kipróbáljuk.
- Miért
nem kapott még zöld utat? – kérdezte Eric, miközben Bruce jegyzettömböt vett
elő kabátjának mellényzsebéből, és írni kezdett.
- Ezzel
a gyógyszerrel szeretnénk kiváltani az Atenolol-t, ami bár egy nagyon jó készítmény, de
túl sok a mellékhatása – magyarázta nyugodtabban. – A probléma ott adódott,
hogy míg az Atenolol esetében normál vérnyomás során nem tapasztaltunk
változást, addig ennél az új szernél drasztikus kilengéseket tapasztaltunk.
- Minek venné be valaki,
ha normális a vérnyomása? – kérdezte értetlenül Bruce, mire Abigail elnézőn
mosolyodott el a kérdést hallva.
- Normális vérnyomás
mellett is előfordulhat szapora pulzus, ritmuszavar – válaszolta lassan,
igyekezve érthetően fogalmazni – ezt a gyógyszert akkor kell bevenni, ha az
illetőnél aritmia, vagy hirtelen pulzus szám emelkedés lép fel. Bár az Atenolol
remekül bevált, a vele járó szédülés, hányinger, állandó köhögés, nehézlégzés
miatt, felkértek minket, hogy teszteljünk ki egy hasonló hatékonyságú, de minél
kevesebb mellékhatásokat kiváltó készítményt. Ez lett volna az ABHC526-os –
fejtette ki a nő szolgálatkészen, majd csalódottan húzta el a száját. –
Sajnálatos módon, az állatkísérleti fázisban észrevettük, hogy bár valóban
csökkentette a pulzust, és stabilizálta a szívritmust, sőt, még a melléktünetek
sem jelentkeztek, de megemelte a vérnyomást. Volt olyan kísérleti állatunk,
amelyik el is pusztult.
- Elképzelhető, hogy a
tilos jelzés ellenére, mégis piacra került? – vetette fel Eric elgondolkodva,
mire Abigail határozottan rázta meg a fejét.
- Kizárt! – jelentette ki
magabiztosan – amíg nem kapunk engedélyt az emberi alkalmazásra, gyártani sem
kezdjük. Csak annyi anyag van készleten, ami a kísérlethez és a tesztelésekhez
feltétlenül szükséges – tette hozzá, mire Bruce és Eric némán tekintetet
váltottak egymással.
- Hol tartják ezt a
készletet? – kérdezte Bruce, mire Dr. Keller a háta mögé mutatott, és csak
akkor vették észre, hogy amit ők kis raktárnak hittek, valójában egy hatalmas
helyiség. Amikor a laborosnő újabb kapcsolót nyomott fel, az egész, több méter
hosszú folyosót fény árasztotta el, és láthatóvá váltak a végtelen hosszúságú
üvegszekrények.
- Ezekben az
üvegszekrényekben vannak a tesztelésre váró gyógyszerek – indult el az egyik
sorban, ők pedig egy emberként követték. Néhány percnyi séta után meg is
érkeztek. – Tessék – mutatott az egyik polcra, melyen barna üvegekben átlátszó
folyadékok voltak.
- Azt hittem, pirulákról
beszélünk – jegyezte meg Eric csak úgy, mellékesen, mire Abigail megrázta a
fejét.
- Dehogy! Ebben a
szakaszban oldatokkal dolgozunk – válaszolta, miközben belenyúlt a zsebébe, és
egy kulcsot vett elő, amivel kinyitotta a szekrényt, és kiemelte az egyik
üveget. – Próbáljon rávenni egy egeret, hogy nyelje le a pirulát – humorizált
szégyenlősen, mire mindkét nyomozó rá villantott egy mosolyt, ő pedig fülig
vörösödve, zavartan tűrte füle mögé haját, melynek színe tökéletesen passzolt
bordó blúzához, amit egy masni tett még feltűnőbbé nyakánál. – Komolyra
fordítva a szót – köszörülte meg torkát tudálékosan – sokkal könnyebb
beinjektálni a szereket, ezért csak ilyen formában dolgozunk vele – magyarázta,
miközben Eric gondolatban kilőtte a trauma gyanúsított listáiról a
segédápolókat, és az alacsonyabb beosztásban lévő ápolókat. Anyja révén
pontosan tudta, hogy vénás gyógyszereket csak és kizárólag orvos adhat be, így
azonban csak még inkább aggódott Meghan-ért, és már alig várta, hogy
felhívhassa a járőrt, minden rendben van-e.
- Az összes oldat itt van,
hiánytalanul? – vetette fel Bruce, így kipuhatolva, hogy a gyilkos, akit
keresnek, innen jutott-e hozzá a szerhez, mire Dr. Keller megint bólintott.
- Persze! – felelte
magabiztosan, majd lábujjhegyre állva, gyorsan számolni kezdett. Eric figyelmét
nem kerülte el, hogy egyszer csak fehéredni kezdett az arca, majd rémülten
nézett rájuk – te jó Isten! Három üveg hiányzik!
- Ki férhet még hozzá
ehhez az anyaghoz? – kérdezte Eric, mire Abigail fontossága teljes tudatában
húzta ki magát.
- Rajtam kívül senki! Én
vagyok az egyetlen! – felelte idegesen, kezeit tördelve, majd a kulcsot
szorongatva folytatta – csak nekem van hozzá kulcsom, és azt soha nem teszem le
sehova! Mindig vagy a zsebemben van, vagy a táskámban tartom! – nézett rájuk
esdeklő pillantással, így kérve őket, hogy higgyenek neki, mire Bruce
nyugtatólag érintette meg vállait.
- Esetleg
előfordulhat, hogy valaki kivette a táskájából? – dobta fel a kérdést, hogy így
biztosítsa róla a nőt, nem vádolják semmivel, mire az, megint megrázta a fejét.
- Nem!
Egyedül élek, és mindig ügyelek rá, hogy… - akadt el mondat közben, és
tekintetén jól látszott, hogy eszébe jutott valami – a kávézó! – kapta szája
elé a kezét, mire Eric és Bruce összenéztek.
- Milyen
kávézó? – csapott le a szóra Eric, Dr. Keller pedig csüggedten hunyta le
szemét.
- Nagyjából
két hónappal ezelőtt beültem egy kávézóba – mesélte szégyenkezve – figyelmetlen
voltam, és ott felejtettem a táskámat. El tudják képzelni, mennyire
megrémültem, ugye? – nézett rájuk, és tekintetéből ki tudták olvasni a választ.
Amikor mindketten bólintottak, folytatta – igazából hirtelen azt sem tudtam,
hol veszítettem el. Másnap megjelent egy férfi, és utánam hozta. A benne lévő
tárcám alapján talált meg, és hiánytalanul visszaadta. El sem akartam hinni,
hogy a mai világban ilyen még létezik!
- Hogy
nézett ki? – vált kissé türelmetlenné Eric hangja, mire Abigail gondolkodni
kezdett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése