6.
rész
Bár tisztában volt vele, hogy nem a
doktornő az egyetlen kettejük közül, aki túl sokat dolgozott az elmúlt egy
hétben, és nem is akarta ráterhelni a felelősséget, de szeretett volna valahogy
megoldást találni, amit csak úgy lehetett, ha beszélnek a problémáról.
- Csak
azt mondom, hogy hiányzol, és megoldást kellene találni arra, hogy több időt
tölthessünk együtt, mert amennyi most jut, az nekem nem elég! – jelentette ki,
és figyelmét elkerülte, hogy Meghan nagyot nyel, ahogy hallgatja. Nem tudhatta,
hogy ezzel az egyetlen mondattal, ismét felidézte benne Elvira szavait, és
egyre jobban eluralkodott benne a félelem, hogy az orvosnőnek igaza lesz. –
Ezért arra gondoltam, hogy ha a hétköznapokban elválaszt minket a munka, ideje
hátat fordítani mindennek – húzta fel szemöldökét sejtelmesen, majd szerelmesen
elmosolyodva hajolt közelebb a nőhöz, ujja pedig ingerlőn futott végig annak
meztelen felkarján, majd ajka követte ugyanazt az útvonalat. – Megbeszéltem a
kapitánnyal, hogy bármikor kivehetek egy hét szabadságot… Bahamák, kettesben.
Emlékszel? – hozta fel a közös nyaralás témáját ismét, mire a doktornő egy
másodpercre lehunyta szemét, ami éppen elég volt Eric-nek ahhoz, hogy rájöjjön,
nem lesz az utazásból semmi.
- Eric,
fogalmad sincs, mennyire szeretnék elmenni, de esélytelen, hogy Dr. Lyon egy
teljes hétre elengedjen – simított végig békítőn férje arcán, de az csak nagyot
sóhajtott, és elfordulva feleségétől, túrt bele sötét hajába.
- Mondd
azt, hogy nászútra mész! – javasolta hirtelen ötlettől vezérelve, majd azonnal
folytatta – úgysem mentünk el az esküvő után, mert ez a kedves Dr. Lyon
pánikrohamot kapott a gondolatra, hogy egy hétig nélkülöznie kell – jegyezte
meg bosszúsan, ahogy felrémlett előtte, milyen idegesen érdeklődött a menyegző
napján tőlük, hogy Meghan, mikor tud munkába állni, holott a doktornő egyetlen
napot vett csak ki az esküvő előtt.
- Egy
pillanat! – emelte fel jobb kezének mutatóujját figyelmeztetőleg Meghan – ha
jól emlékszem, már pedig így van, nem én voltam az egyetlen, akinek a főnöke
gyomorvérzést kapott a lehetőségre, hogy elutazunk!
- Rendben!
Igazad van, egy nyomozás közepén tartottunk, nekem sem lett volna a
legalkalmasabb az időzítés egy nászútra, de most szabad vagyok – nézett rá
reménykedve, és arcán jól látszott, még mindig abban bízik, felesége igent
mond, és együtt tölthetnek kettesben néhány csodálatos napot, de legnagyobb
sajnálatára, Meghan megrázta a fejét.
- Értsd
meg, hogy most nem lehet! – simított végig homlokán fáradtan, mire Eric elhúzta
száját.
- Megértem
– bólintott, de hangjából jól kivehető volt a csalódottság – talán majd
egyszer… mondjuk, az aranylakodalmunkon – jegyezte meg szarkasztikusan, mire
Meghan elnyomott egy sóhajt, ő pedig oldalára fordult, így jelezve, hogy
részéről lezártnak tekinti a beszélgetést, a doktornő pedig nem értette, hogyan
végződhetett ilyen rosszul az a csodálatos éjszaka, mely a szeretkezésükkel
indult. Átkozta magát ostobaságáért, amiért egyáltalán szóba hozta az elmaradt
vacsorát, de kénytelen volt beismerni, hogy Elvira-nak igaza van. A munkájukból
fakadó ellentétek, illetve annak eredménye, hogy ritkán látják egymást, már
most feszültséget teremtett közöttük, neki pedig fogalma sem volt róla, hogyan
oldhatná meg ezt a helyzetet. Eric
nyitott szemmel feküdt az ágyban, mialatt a doktornő lekapcsolta a lámpát, és
az oldalára fordult. Tudta, hogy nem volt fair a nővel szemben, amit mondott,
hiszen ha nem sikerült volna lezárniuk az aktuális ügyet, ő sem tudna
elszabadulni a kapitányságról, mégis rosszul esett neki, hogy Meghan látszólag
meg sem próbálta, hogy szabadságot kérjen Dr. Lyon-tól. A korábbi boldog percek
után, most a keserűség hatalmasodott el rajta. Az elmúlt kilenc hónapban,
amióta egy párt alkottak a nővel, még sosem fordult elő, hogy haraggal feküdtek
volna le, és ezúttal sem szerette volna így álomra hajtani a fejét. Minél
tovább gondolkodott a vitájukon, annál erősebben érezte, hogy feleségének igaza
van. Az ő munkájával együtt jár a veszély, Meghan pedig elfogadta ezt, sosem
várta tőle, hogy kérje magát irodai szolgálatra, sőt, ma estig még csak nem is
beszélt a félelmeiről. Neki is meg kellene barátkoznia azzal, hogy orvosként
sűrű a napja, ráadásul ezt akkor is tudta, amikor feleségül kérte. El kellett
ismernie, hogy tisztességtelen volt vele szemben, amikor bűntudatot keltett
benne a munkája miatt, nem sokkal azután, hogy az ellenkezőjét bizonygatta.
Elnyomva egy sóhajt, megfordult, és könyökére támaszkodva nézett le a nőre,
akit már elnyomott a fáradtság, így szomorkásan állapította meg, hogy másnap
reggelnél előbb nem lesz esélye rá, hogy megbeszélje vele a dolgot, és
bocsánatot kérjen. Mialatt keze végig simított annak meztelen felkarján,
lehajolt, és puhán megcsókolta az arcát, majd szorosan átölelve, magához húzta,
és hagyta, hogy érte is eljöjjön az álom.
Eric elgondolkodva nézett szembe
képmásával a fürdőszobai tükörben, miközben a konyhából behallatszott, ahogy
Meghan kávét és reggelit készít. Amikor felébredt, a nő már nem volt mellette
az ágyban, ő pedig csalódottan vette tudomásul, hogy az előző esti vita nem
múlt el nyomtalanul. Miközben szárazra törölte frissen borotvált arcát, nagyot
sóhajtott, és a konyha felé vette útját. Amint belépett a kis helyiségbe,
Meghan felpillantott a pult mögül, ahol egy csészébe kitöltötte a forró feketét
magának. Szemét nem tudta levenni férje kidolgozott, meztelen felsőtestéről,
melyre éppen felvette a bordó inget, és komótos lassúsággal kezdte begombolni,
hogy aztán gyors mozdulatokkal tűrje bele a fekete farmernadrágjába, mely
feszesen simult erős combjára és keskeny csípőjére. A feszültség szinte kézzel
tapintható volt közöttük, ahogy Eric mellé lépett, és a szekrényből magának is
kivett egy csészét. Miközben kávéval töltötte meg, cukrot és tejet adott hozzá,
tekintete észrevétlenül futott végig felesége karcsú, köntösbe bújtatott
testén, és csak nehezen állta meg, hogy ne húzza magához, de abból, ahogy
Meghan kihúzott testtartással hátat fordított neki, érezte, egyáltalán nincs
itt az ideje, hogy szóba hozza a múlt éjjeli beszélgetést. Csak remélni merte,
hogy este nyugodtabb körülmények között tudnak visszatérni a témára. Mialatt
ezen gondolkodott, zsebében megszólalt a telefonja, és figyelmét nem kerülte el,
hogy Meghan sokatmondón húzza fel szemöldökét, de nem tett megjegyzést, csak
két tányért vett elő, és miután megterített, rájuk pakolta a korábban készített
rántottát, és kiöntötte a narancslevet a poharakba.
- Taylor!
– morrant bele Eric, noha nem Bruce-ra volt dühös, inkább saját magára, amiért ezt
a kevés időt is feszült hangulatban tölti el feleségével. – Fél óra múlva bent
vagyok, és megcsinálom – válaszolta társának, aki a lezárt ügy jelentése felől
érdeklődött, amit a kapitányuk már türelmetlenül várt az asztalára. Miután
bontotta a vonalat, étvágytalanul nézett a reggelire. Úgy érezte, amíg nem
tisztázzák Meghan-nel a dolgokat, egy falat sem menne le a torkán, és abból, hogy
a doktornő is csak elgondolkodva piszkálta villájával az ételt, valószínűsítette,
hogy ezzel ő is így van. Meghan kedvtelenül tolta arrébb a reggelit, miközben
igyekezett figyelmen kívül hagyni férje közelségét. Tisztában volt vele, hogy
mondania kellene valamit, de fogalma sem volt róla, mi mást tudna még mondani
neki. A csend súlyos lepelként telepedett rájuk, és amikor már szinte
fojtogatóvá vált, Meghan hirtelen felállt. Úgy érezte, nem bírja tovább
elviselni, inkább felöltözik, és bemegy a kórházba, hogy nyugodtan, Eric átható
pillantása, arcvizének fanyar illata nélkül tudja átgondolni a helyzetet.
Amikor azonban el akart haladni férje mellett, annak keze a csuklójára
fonódott, és szelíd erőszakkal tartotta vissza. – Ne csináljuk ezt – szólalt
meg halkan, mire Meghan felemelte tekintetét a ráfonódó ujjakról, és belenézhetett
a szomorúan csillogó kék szemekbe. Mielőtt válaszolhatott volna, Eric lassan az
ölébe húzta, karjai átölelték derekát, ő pedig lehunyta szemét, amikor
megérezte, hogy fejét lehajtva, belecsókol a nyakába.
- Ez
a munkám, Eric – sóhajtott mélyet Meghan, mialatt keze végig simított a férfi
tarkóján, ujjai pedig beletúrtak sűrű hajába. – Szeretem csinálni, és nem tudok
rajta változtatni – nyelt nagyot, miközben Eric felemelte fejét, és mélyen a
szemébe nézett. – Nem akarok folyton bűntudatot érezni miatta – tette hozzá, a
nyomozó pedig pontosan értette, mire gondol. – Te vagy az egyetlen, aki… -
akadt el a mondat közben, majd nagy levegőt vett és folytatta – akinek el kell
döntenie, hogy el tudod-e fogadni, ami vele jár. A túlórák… a lekésett
vacsorák… - sorolta szinte ugyanazokat, amit korábban Elvira szájából is
hallott, és bár reggel még tervezte, hogy beszél a férfinak az anyjáról, végül
nem úgy alakultak a dolgok, hogy felhozhatta volna. – Ne hidd, hogy nekem ez
olyan könnyű – simított végig férje arcán, majd mellkasán. – Ahogy neked sem
egyszerű, amikor egy-egy telefonhívás miatt magamra hagysz, vagy lemondasz egy
előre megbeszélt, közös programot, mert a gyanúsított nehezebben törik meg,
mint hitted…
- Tudom
– bólintott egyetértőn a nyomozó, miközben arra gondolt, vajon, ha a sors úgy
hozta volna, hogy Meghan nem orvos, hanem titkárnő, aki minden este otthon van,
akkor többet találkoztak volna? Rossz szájízzel kellett beismernie, hogy nem
lenne nagy különbség, miközben számtalan alkalom jutott eszébe, amikor korán
reggel vagy az éjszaka közepén kellett otthagynia feleségét az ágyban, mert
Bruce telefonált egy új nyom miatt. – Úgy tűnik, a rendőr és orvos hivatás nem
igazán fér meg egymás mellett, ugye? – húzta el száját örömtelenül, mire Meghan
remegő gyomorral sóhajtott, miközben Eric szemében jól látta, hogy ő is az
anyja és apja házasságára gondolt.
- Úgy
tűnik – értett egyet Meghan, mialatt ujjával megsimogatta a hófehér heget a
nyomozó homlokán, és halvány mosoly futott át ajkán, amikor látta, hogy az lehunyja
szemét a finom érintésre. – Biztos vagyok benne, hogy még számtalan ehhez
hasonló vitánk lesz – jelentette ki meggyőződéssel a hangjában, mire Eric szíve
nagyot dobbant félelmében. Rettegett még a lehetőségétől is, hogy Meghan
szájából hallja ugyanazokat a szavakat, amit 20 évvel korábban anyja mondott az
apjának, miközben a doktornő folytatta – abban is biztos vagyok, hogy… hogy az
elmúlt hét tapasztalatai alapján, összeegyeztethetetlen az életünk – vett mély
levegőt, mire Eric ereiben megfagyott a vér, és akaratlanul is szorosabban
karolta át a doktornőt, mintha így megakadályozhatná, hogy elhagyja.
- Meghan…
kérlek… - találta meg hangját nehezen, de az orvosnő ujját az ajkaira téve
csendesítette el.
- De
biztos vagyok kettőnkben is, Eric – súgta halkan, mégis határozottan, halványan
rámosolyogva a nyomozóra, miközben átkarolta a nyakát, és ujjai lágyan
cirógatták meg tarkóját. – Nekem ennyi elég ahhoz, hogy ne adjam fel, és ha te
is… - folytatta volna, de a férfi már nem várta meg a mondat végét, hanem
magához húzta, és ajka szomjasan tapadt az övére. Amikor megérezte, hogy
felesége ajka engedelmesen nyílik meg előtte, a megkönnyebbültség, mint egy
mindent elsöprő áramlat száguldott szét ereiben, és nyelve érzéki selymeséggel
találkozott a nőével, miközben olyan szorosan ölelte magához, mintha soha többé
nem akarná elengedni. Meghitt, szerelmes pillanatukat a férfi telefonjának
csörgése szakította félbe, mire lesújtva sóhajtott, és csalódottan figyelte,
hogy Meghan feláll az öléből, ő pedig telefonja után nyúlt, hogy biztosítsa
róla társát, már úton van a kapitányság felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése