9.
rész
Eric gombóccal a torkában, nagyot nyelve
figyelte, ahogy Meghan a tűzhelyhez lép, és finoman, nehogy megégesse ajkát,
belekóstol a forró mártásba. Sűrű, barna haját ezúttal copfba kötötte, nyilván
azért, hogy ne zavarja a főzésben, a kék ing tökéletesen követte teste vonalát,
a fekete farmer pedig kiemelte karcsú derekát, hosszú combjait. A vágy, hogy
háta mögé lépjen, átkarolja, és szorosan megölelje, elemi erővel tört rá, de
tudta, ha végig akarja csinálni, amit elhatározott, uralkodnia kell magán. Bár
remélte, hogy Meghan ezúttal is sokáig marad a kórházban, és legalább még
egyetlen éjszakát mellette tölthet, most mégis úgy érezte, jobb, ha nem nyújtja
el szenvedését, hanem mihamarabb túl lesz rajta. Éppen itt tartott gondolatban,
amikor Meghan, mintha megérezte volna, hogy figyelik, hátra fordult, és
szemében azonnal látta felcsillanni a boldogságot, ahogy felfedezte, hogy Eric
a konyhaajtóban állva őt figyeli.
- Nem
is hallottam, amikor megjöttél – lépett közelebb férjéhez, és futó csókot lehelt
keskeny ajkára – szia! – mormolta bele a csókba, amit Eric lehunyt szemmel
viszonzott, és keze önkéntelenül mozdult a nő után, amikor az, eltávolodott
tőle, de már nem érte el.
- Nem
reméltem, hogy itthon talállak – szólalt meg Eric, és minden igyekezetére
szüksége volt, hogy ne remegjen meg a hangja, mire Meghan somolyogva fordult
felé.
- Meglepetés
– kacsintott rá huncutul, miközben ismét belemerítette a kanalat a lábasba, és
fújni kezdte – gondoltam, nekem is jár egy kis lazítás, így leléptem, hogy
főzzek valami finomat – intett fejével a mártás felé, mialatt gyorsan szájába
vette a kanalat, és elégedetten állapította meg, hogy jól sikerült, majd
férjére nézett. – Megkóstolod? – kérdezte, miközben felé nyújtotta a fakanalat,
de amikor Eric bólintott, és közelebb lépett, egyetlen mozdulattal dobta vissza
az edénybe az eszközt, másik kezével megmarkolta férje ingének gallérját, és
megcsókolta. Nyelve selymesen siklott az édes barlangba, és lassú, érzéki
mozdulatokkal fedezte fel annak mélységét, miközben Eric belenyögött a csókba,
és karjai szorosan fogták át felesége derekát, úgy húzta magához egész közel. A
paradicsom savanykás íze keveredett a nő ajkának édes ízével, nyelve puha
érzékiséggel simult a szájába, ő pedig úgy érezte, ez az egy csók is elég ahhoz,
hogy lángra lobbantsa a testét. – Ízlik? – kérdezte halkan a nő, miközben
játékosan vette fogai közé Eric alsó ajkát, aki bólintott, és gondolkodás
nélkül viszonozta az újabb forró csókot. Amikor elváltak ajkaik, Meghan tenyere
végig futott férje izmos mellkasán, és kihívón mosolyogva ölelte át nyakát. – A
desszertet… a hálóban tálalnám, nyomozó – húzta fel szemöldökét csábítón, de
zavartan komolyodott el, amikor meglátta, hogy Eric még csak el sem mosolyodik.
– Valami baj van? – kérdezte, mire a nyomozó nagyot sóhajtott. – Egy új ügy? –
jött a következő kérdés, de a férfi megrázta a fejét.
- Nem
– válaszolta halkan, miközben azon gondolkodott, hogyan tudná elengedni a
doktornőt, akit mindennél jobban szeretett, és aki nélkül elképzelni sem tudta
az életét. – Nincs új ügy – egészítette ki a választ, mire Meghan hamiskásan
elmosolyodott.
- Akkor…
- harapta be alsó ajkát a doktornő, miközben végig simított a férfi mellkasán,
majd tarkóján – ha jól értem – hajolt közelebb és finoman szájon csókolta
férjét, mialatt ujját végig húzta a nyakán lüktető ütőerén, és elégedetten
látta, hogy Eric felsóhajt. – nem valószínű, hogy... – lehelt csókot oda, ahol
korábban ujjai cirógatták a bronzbarna bőrt – Bruce… - suttogta halkan,
miközben egyesével pattintotta ki a bordó ingen a gombokat, miközben nyakát
csókolgatta, és ahogy szabaddá vált az ing alatt a meztelen bőr, odahajolt, és
ajkával követve kezének útját, puhán, ingerlőn szórta tele apró csókokkal a
férfi mellkasát is, aki egyre nehezebben, és szaporábban lélegzett – megzavar
minket, ugye? – nézett fel Eric-re, miközben egészen közel simult hozzá, keze
pedig utat talált az ing alá, és lágyan simított végig a férfi vállán,
mellkasán, hasán, majd derekán. A nyomozó úgy érezte, menten elég a nő minden
apró érintésétől, és tudta, ha most nem képes erős lenni, akkor soha nem fogja
tudni ellökni magától, amit azonban nem engedhetett meg, így, amikor Meghan meg
akarta csókolni, nagyot nyelt, és eltolta magától, de csak annyira, hogy a
szemébe tudjon nézni.
- Beszélnünk
kell – jelentette ki halkan, mégis határozottan, és figyelmét nem kerülte el a
barna szemekben megjelenő döbbenet, és zavar.
- Éppen
most? – kérdezte Meghan nevetve, de arcáról eltűnt a mosoly, amikor megérezte a
férfiból áradó feszültséget, és igyekezett nem törődni az aggodalom
szikrájával, mely lassan beáramlott bőre alá, és figyelmeztetőleg kúszott végig
gerince mentén, ahogy belenézett Eric komolyan csillogó kék szemébe. – Mi a
baj? – nyelt nagyot, miközben szíve gyorsabb ütemre váltott, de ennek már semmi
köze nem volt ahhoz, hogy szerelme tartotta a karjai között, sokkal inkább az
ismeretlentől való félelem ösztönözte szaporább munkára pulzusát.
- Sokat
gondolkodtam a múlt éjszakán – vett nagy levegőt Eric, és minden erejére
szüksége volt, hogy folytatni tudja a megkezdett mondatot, miközben kezei
ellentmondtak a józanész akaratának, és továbbra is úgy ölelte a nő derekát,
mint egy mentőövet, az egyetlen esélyét arra, hogy levegőhöz jusson. – és azon,
amit reggel mondtál. Igazad van. Én vagyok az egyetlen, akinek el kell
döntenie, hogy el tudja-e fogadni mindazt, ami a munkánkkal jár – hadarta minél
gyorsabban, mert attól félt, ha egy másodpercre is szünetet tart, meggondolja
magát, és ahelyett, hogy elengedné a doktornőt, szorosan magához vonja, és
könyörögni fog, hogy élete végéig vele maradjon, és sose hagyja el. – Nem
akarlak bántani, vagy fájdalmat okozni neked… - csuklott el egy pillanatra a
hangja, de Meghan ebből semmit nem vett észre, csak egyre növekvő félelemmel
várta a folyatást – de őszintének kell lennünk egymással, és magunkhoz is.
- Megijesztesz,
Eric – vallotta be remegő hangon a doktornő, Eric pedig elgyötörten hunyta le
szemét.
- Be
kell… be kell látnunk… - vett erőt magán, miközben próbálta lenyelni a torkában
keletkezett gombócot – hogy ez a házasság hosszú távon nem fog működni – nyögte
nehezen, Meghan pedig úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, ő pedig
folytatta. – Mindketten túl sokat dolgozunk, alig találkozunk, és nekem olyan
feleségre és társra van szükségem, aki itthon vár, amikor hazaérek – hazudta,
miközben a szavak éles tőrként hasítottak bele szívébe, amit csak megerősített,
amikor pillantása találkozott a könnyes, barna szemekkel.
- Azt
akarod, hogy adjam fel az állásom? – nézett rá értetlenül Meghan, és szíve
megállt egy pillanatra, amikor Eric megrázta a fejét.
- Nem!
Ezt sosem kérném tőled. Nem lenne tisztességes – válaszolta halkan, és tudta,
most érkeztek el a beszélgetés legnehezebb részéhez.
- Akkor,
mit akarsz? – tette fel a következő logikus kérdést Meghan, és bár előre
rettegett a választól, mégis tudni akarta, így amikor Eric nem válaszolt
rögtön, türelmetlenebbül kérdezte – Mit?
- Azt
akarom, hogy ne kelljen bűntudatot érezned, valahányszor nem érsz haza időben! –
válaszolt Eric, majd folytatta – azt akarom, hogy ne kelljen magyarázkodnod, és
nem akarom a házasságomat veszekedéssel tölteni. Nem akarom, hogy évek múlva
meggyűlöljük egymást – tört fel belőle, és gyűlölte magát minden egyes
kimondott szóért, de már nem szívhatta vissza őket.
- Eric,
ez nem fog megtörténni! – simított végig arcán, ami felért egy kínzással a
nyomozó számára – Ketten megoldjuk…
- Nem!
– szakította félbe feleségét a férfi – Én képtelen vagyok erre, Meghan! Nem
megy! – jelentette ki, a doktornő pedig értetlenül nézett vissza rá. – Te egy
csodálatos nő vagy – húzta végig ujját finoman az arcán, és csak nehezen állta
meg, hogy ne kövesse ajkával keze nyomát – okos, gyönyörű, vicces… - sorolta
szomorúan mosolyogva, Meghan pedig döbbenten rázta meg fejét, mint, aki nem
akarja elhinni, amit hall. – Bármelyik férfi boldog lenne, ha hozzád jöhetne
haza… kivéve engem – préselte ki magából nehezen, és a hazugság szinte égette a
lelkét.
- Azt
mondod… - remegett meg Meghan hangja, ahogy felfogta férje szavainak értelmét –
azt mondod, nem teszlek boldoggá? – kérdezte könnyes szemmel, mire Eric erőt
vett magán, és bólintott, ő pedig úgy rántotta ki karját a nyomozó kezei közül,
mintha forró parázzsal égették volna meg. – Engedj el! – utasította hidegen,
miközben távolabb lépett a férfitól, aki lehunyt szemmel nyelt nagyot.
- Éppen
azt próbálom – motyogta maga elé, de csak ő érthette szavai jelentését – mindketten
megérdemeljük, hogy olyan életet élhessünk, amilyent szeretnénk – szólalt meg
hangosabban, és fájó szívvel nézte, ahogy Meghan egyre távolabb lép tőle, és
úgy néz vissza rá, mint egy idegenre, mintha sosem látta volna ezelőtt. – Nem
illünk össze, és ezt te is tudod… mindig tudtuk – tette hozzá, majd lenyelve a
torkában lévő gombócot, nehéz szívvel folytatta – azt hiszem… a legjobb lenne,
ha elválnánk – nyögte nehezen, mire a doktornő úgy érezte, mintha arcon ütötte
volna. Lenyelve könnyeit, kihúzta magát, és büszkén felszegett állal nézett
farkasszemet férjével, akiről eddig a pillanatig azt hitte, hogy a legboldogabb
nővé teszi a világon, akiért tűzbe merte volna tenni a kezét, aki úgy tudta
csókolni, hogy elhitte, senki mást nem ölelne soha, rajta kívül, és aki éppen
azt közölte vele, hogy nem boldog a házasságukban, és válni akar.
- El
akarsz válni? – kérdezte, miközben szíve olyan vadul dübörgött mellkasában,
hogy félő volt, kiugrik a helyéről, és egy könnycsepp végig gördült az arcán,
torkában pedig gombóc keletkezett, amikor férje lassan bólintott.
- Sajnálom…
- hajtotta le fejét a nyomozó, mert képtelen volt tovább belenézni felesége
szemébe, ahonnan fájdalmat, csalódást, keserűséget olvashatott ki. Meghan mély
levegőt véve, néhány másodpercig csak némán nézte a férfit, mintha azt várná,
kiderül, hogy az egész csak egy borzasztó vicc, végül anélkül, hogy egy szót is
szólt volna, faképnél hagyta a nyomozót, és bement a hálószobába, Eric pedig
szíve szerint, felordított volna fájdalmában. Amikor 20 perccel később táskával
a kezében ismét megjelent, férje a kanapén ült, és nagyot nyelve nézett végig
rajta. Ha szívére hallgatott volna, azon nyomban kikapja kezéből a sporttáskát,
és szorosan magához vonva könyörög neki, hogy felejtsen el mindent, amit
mondott, eszével azonban tudta, nem teheti meg, végig kell csinálnia, ez
mindkettőjük érdeke. Lelkébe tüzes tőrként hatolt a fájdalom, amikor Meghan
lassan lehúzta karikagyűrűjét, és felé nyújtotta, ő pedig képtelen volt arra,
hogy elvegye. Bár tisztában volt vele, hogy már nincs visszaút, mégsem tudta
elhinni, hogy ami történik velük, az nem csak egy rossz álom. Mivel nem nyúlt
az ékszerért, Meghan a fogas alatti komódra helyezte, majd lenyelve könnyeit,
elhagyta a kis lakást, melyben olyan felhőtlenül, és ostobán naivan boldognak
érezte magát. Eric még percekig nézte a zárt ajtót, miközben úgy érezte,
belepusztul a doktornő hiányába. Lassan felemelve szerelmük zálogát a komódról,
szorosan ökölbe zárva rajta ujjait, ült le a kanapéra, és fejét a kezébe
hajtotta, miközben a könnyek égették a szemét. Hogy fájdalmát csillapítsa,
felállt és egy kristálypohárba whisky-t töltött magának, de miután az nem
hozott megnyugvást, dühösen vágta falhoz a poharat. A tény, hogy meg kell
tanulnia a nő nélkül élni, olyan mély sebet ütött a lelkén, melyről tudta, hogy
soha nem fog begyógyulni, ahogy azzal is tisztában volt, hogy élete végéig
szeretni fogja. Bár fogalma sem volt róla, mit érezhetett apja az anyja iránt,
de most először megértette, miért dobta el az életét, miért érezte úgy, hogy
képtelen nélküle tovább folytatni.
Meghan karját összekulcsolva térdén,
felhúzott lábakkal kuporgott a szállodai szoba hatalmas franciaágyán. Szeme
égett a sok sírástól, feje lüktetett, de mindezek semmiségnek tűntek a lelkét
mardosó fájdalomhoz képest. Még most sem tudta elhinni, hogy Eric ilyen
könnyedén feladta a házasságukat. Agya, mint egy kegyetlen zsarnok, újra és
újra levetítette előtte beszélgetésük minden pillanatát, fülébe csengtek a
késszúrásként ható szavak, melyek mindegyike, mint egy mérgezett nyíl, hatolt
be szívébe, és ejtett soha be nem gyógyuló sebeket, miközben azon töprengett,
hogyan folytassa tovább életét e nélkül a szerelem nélkül. A lehetőség, hogy
bizonyos időközönként a férfi megjelenhet a kórházban, neki pedig úgy kell
tennie, mintha nem vágyakozna utána mindennél erősebben, elképzelhetetlennek
tűnt, de azt is tudta, hogy azok után, amit ma Eric mondott, képtelen lenne
ugyanúgy nézni rá, mint korábban. Ahogy megtörölte szemét egy újabb
zsebkendővel, tekintete az ágy melletti éjjeli szekrényen lévő telefonra tévedt,
majd nagyot sóhajtott, és hirtelen ötlettől vezérelve pattant fel az ágyból.
Táskájából villámgyorsan kutatta elő a névkártyát, majd szorosan a készülék
mellé ülve, tárcsázni kezdett. Alig telt el néhány másodperc, már fel is
vették, ő pedig meghallhatta Elvira Sherman kimért, hideg hangját.
- Dr.
Meghan Altman vagyok – nyelt nagyot, hogy elnyomja hangjának rekedtségét,
melyet a sok sírás okozott, mire Elvira hangja azonnal megváltozott.
- Dr.
Altman! Minek köszönhetem a hívását? – próbált úgy tenni a doktornő, mintha nem
tudná pontosan, milyen célból keresi ifjú kolleginája, miközben gondolatban
gratulált magának újabb sikeréhez. Szinte biztos volt benne, hogy fia megtette,
amire számított tőle, és elégedetten állapította meg, hogy bár nem töltötte
vele a gyerekkorát, nem tévedett, amikor úgy gondolta, sokkal többet örökölt az
apjától, mint tőle. Már az első néhány mondatából látta, hogy akárcsak
Robert-et, fiát is az érzelmei vezérlik, és akárcsak a volt férje, Eric sem
elég önző ahhoz, hogy a saját érdekeit nézze. A kórházban látott szerelmes csók
pedig éppen elég bizonyíték volt a számára, hogy tudja, szeretik egymást a
fiatalok annyira, hogy Eric inkább lemondjon Meghan-ről, minthogy magához
láncolja.
- Áll
még az ajánlata a spanyolországi programmal kapcsolatban? – rántotta ki
gondolataiból Meghan hangja, mire megkönnyebbülten sóhajtott, és alig tudta
elrejteni jókedvét.
- Természetesen
– bólintott határozottan, majd sietve hozzátette – remélem, azért kérdezi, mert
meggondolta magát! – vetette fel bizakodó hangon, mire a doktornő nagyot nyelt,
és mielőtt válaszolt volna, lenézett kezére, melyen már csak hűlt helye volt a
korábban olyan fényesen ragyogó arany karikagyűrűnek.
- Igen!
El akarok menni innen! – csuklott el a hangja, de ebből Elvira látszólag semmit
nem vett észre – elfogadom az ajánlatot, és részt akarok venni a két éves
programban! – tette hozzá, még egyértelműbbé téve döntését, miközben arra
gondolt, ha tehetné, rögtön felszállna az első gépre, hogy minél távolabb vigye
Eric-től, és attól a szerelemtől, amit még ennek ellenére is iránta érez, és
ami elviselhetetlen fájdalommal jár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése