4.
rész
Eric továbbra is várakozón nézett rá,
arcáról jól le lehetett olvasni, mennyire bízik abban, hogy felesége igent
mond, Meghan azonban tudta, semmi esélye rá, hogy Dr. Lyon elengedje nem egy
hétre, akár csak egy napra is, de fogalma sem volt róla, hogyan közölje ezt
férjével, aki joggal számított rá, hogy végre kettesben töltenek néhány napot.
- Eric…
ez az út… - vett mély levegőt, hogy erőt merítsen, miközben ujjai lágyan
cirógatták a férfi tarkóját – fogalmad sincs, mennyire szeretnék elmenni veled…
- Csodálatos!
Csak mondj egy időpontot, hogy mikor, és máris intézem a foglalást! – csókolta
meg boldogan a nőt, de Meghan eltolta magától.
- Ez
ennél egy kicsit bonyolultabb – fogott volna bele, de ekkor megszólalt a
csipogója, Eric pedig lemondón sóhajtott, miközben ő szemöldökét ráncolva nézte
meg a számot. – Mennem kell, ne haragudj! Megbeszélhetnénk ezt este? – kérdezte
bűnbánó tekintettel, mire Eric felállt a vizsgálóágyról.
- Amennyiben
hazaérsz, persze – jegyezte meg kissé megbántottan, de amikor el akart haladni
felesége mellett, Meghan a kabátjánál fogva húzta vissza magához, és forrón
megcsókolta. Nyelve puhán siklott a férfi szájába, és lassan barangolta be
annak mélységét, Eric pedig felnyögött, ahogy felesége szorosan hozzásimult, és
egy percig sem hezitált, hogy viszonozza az édes kényeztetést. – Nem mondom…
meggyőzően tudsz érvelni – köszörülte meg torkát, amikor elváltak ajkaik,
miközben igyekezett uralkodni vágyain, mire Meghan elmosolyodott.
- Hazaérek!
Ígérem! – súgta szájába a szavakat szerelmesen, mire a nyomozó lassan
bólintott, majd kéz a kézben sétáltak ki a vizsgáló elé, ahol még utoljára a nő
felé fordult.
- Nem
akarom, hogy bűntudatod legyen a munkád miatt, Meghan – szólalt meg halkan Eric
és mindkettejük figyelmét elkerülte, hogy Elvira érdeklődve figyeli őket a
nővérpult mellől. – De szeretlek, és hiányzol… borzasztóan hiányzol – lépett
hozzá közelebb, és homlokát az övéhez érintette, mire Meghan elmosolyodott.
- Te
is nekem! – simított végig férje arcán – este találkozunk – ígérte meg újfent,
majd miután még egyszer megcsókolták egymást, szerelmes mosollyal ajkán
figyelte, ahogy amaz társával együtt elindul a főbejárat felé.
- A
férje? – hallotta meg Elvira hangját a háta mögött, aki egy pillanatra sem
vette le szemét a távolodó férfiról, mire bólintott.
- Igen,
Eric Taylor nyomozó – válaszolta, és hangjából szeretet csendült ki, majd a
nőre nézett, aki megbabonázva bámulta a bejárati ajtót, ahol a két nyomozó
eltűnt. – Minden rendben? – kérdezte Meghan meglepetten, mire az asszony gyors
mosolyt varázsolt az arcára, úgy bólintott.
- Hogyne!
Beszélt neki a programról? – kérdezte, hogy elterelje a beszélgetés abba az
irányba, ami igazán érdekelte, és elhúzta száját, amikor a fiatal orvosnő nemet
intett fejével.
- Nem.
Sajnálom, de nem áll szándékomban elfogadni az ajánlatot – utasította el a
részvételt a programban, mire Elvira döbbenten meredt rá.
- Komolyan
beszél?! – hördült fel, és arcán jó látszott, milyen bolondnak nézi Meghan-t a
válasz miatt, de amikor az megerősítette kijelentését, folytatta – ne legyen
ostoba, Dr. Altman! Ne dobjon el magától egy ilyen lehetőséget egy fellángolás
miatt!
- Fellángolás?
Mégis, miről beszél? – nézett vissza rá Meghan értetlenül.
- Arról
beszélek, hogy pusztán a szerelem nem lehet indok arra, hogy háttérbe szorítsa
a karrierjét! Ha a férje valóban szeretné, megértené, milyen fontos magának ez
a lehetőség, ahogy azt is, hogy ilyen csak egyszer adódik az életben!
Támogatnia kellene, nem visszafognia!
- Nem
fog vissza semmiben! Az én döntésem volt, nem az övé! – ellenkezett
határozottan Meghan, mire Elvira kétkedve nézett rá.
- Biztos
benne? – kérdezte sokatmondó tekintettel – Talán maga hozta meg a döntést, és
talán a férje valóban nem tud erről a lehetőségről, de higgyen nekem, amikor
azt mondom, bőven volt szerepe abban, hogy most nemet mond! Azért utasítja el
az ajánlatomat, mert nem akarja itt hagyni, igaz?
- Nem!
– rázta meg fejét Meghan – azért utasítom el, mert a férjem fontosabb, mint a
munka! – javította ki élesen, de Elvira-t láthatólag nem lehetett emocionális
érvekkel meggyőzni.
- Ez
most még igaz is lehet – jegyezte meg szkeptikus hangon, majd folytatta – de
tapasztalatból beszélek, amikor azt mondom, ez változni fog! Az én alapelvem
az, hogy jobb, ha mindenki a saját fajtájával keveredik! Orvos orvossal, rendőr
rendőrrel, és így tovább! – tette hozzá, Meghan pedig döbbenten nézett az
előtte álló nőre.
- Mit
mondott? – kérdezte vadul dobogó szívvel, mire Elvira szabadkozva emelte fel
kezét.
- Ne
haragudjon, talán kissé nyersen fogalmaztam, de szilárdan vallom, hogy minden társadalmi
rétegnek a saját fajtája között kell megtalálnia a párját! – magyarázta
meggyőződéssel a hangjában, Meghan pedig képtelen volt felfogni a hallottakat. Hirtelen
tudatosult benne, ki áll előtte, miért voltak olyan ismerősek a vonásai, a kék
szemében megjelenő elszántság, melyet Eric tekintetében is látott már nem
egyszer, a keskeny orr, a szemöldök íve. Férje anyja állt előtte, de erre csak
akkor jött rá, amikor meghallotta tőle azokat a mondatokat, melyeket utoljára
Eric szájából hallott hónapokkal korábban, ahogy keserűen idézte fel anyja
szavait, amit apja fejéhez vágott, amikor elhagyta őket. – Csak egy orvos képes
megérteni, milyen lemondásokkal és áldozattal jár, ha valaki karriert akar
csinálni ebben a szakmában! Ezt soha ne várja egy rendőrtől – ejtette ki
megvető hangsúllyal, Meghan azonban már nem is figyelt arra, mit mondott.
- Maga
Eric édesanyja, igaz? – szembesítette merészen a tényekkel a doktornőt, és
láthatólag sikerült meglepnie, mert egy pillanatra elhallgatott. Néhány
másodpercre mintha szégyen futott volna át a szemein, de ez olyan gyorsan
távozott, ahogy érkezett, aztán ismét kimért lett, és távolságtartó.
- Biztos
vagyok benne, hogy a fiam elmesélte, mi történt köztem és az apja között –
ismerte be hidegen, érzelemmentes hangon, anélkül, hogy egy szóval is
megkérdezte volna, hogy van a fia, vagy Meghan azt látta volna rajta, hogy
szívesen találkozna vele. – Remélem, már érti, miről beszélek, amikor azt
mondom, sosem lehet tartós egy ilyen kapcsolat. Maguk ketten nincsenek egy
súlycsoportban a fiammal, érti? Nem egymáshoz valók! Eric-hez egy egészen más
nő illik, nem olyan, mint maga! – jelentette ki magabiztosan, mire a fiatal
orvosnő értetlenül rázta meg fejét.
- Jól
értem, hogy azt mondja, nem vagyok elég jó a fiához? – kérdezte hitetlenkedve,
de zavartsága csak még nagyobb lett, amikor Elvira nemet intett a fejével.
- Nem!
Azt mondom, hogy a fiam nem elég jó magához! – közölte hidegen, Meghan pedig
elképedve nevetett fel.
- Most
ugrat? Ezt had döntsem el én! – nézett a nőre elszántan, de Elvira tartotta a
szemkontaktust, és gúnyos mosolyra húzva ajkát, szólalt meg.
- Dr.
Altman! Mindketten tudjuk, hogy ennek vége lesz – jelentette ki magabiztosan,
szemernyi kétség nélkül a hangjában, miközben Meghan nagyot nyelve hallgatta –
talán nem holnap, vagy a jövő héten, de vége lesz. A kérdés csak az, mikor?
- Mindezt
arra alapozza, hogy Eric rendőr, én pedig orvos vagyok? – kérdezte döbbenten,
mert képtelen volt elhinni, hogy az orvosnő kivetíti rájuk saját, múltbéli
rossz tapasztalatát. – Nem az határozza meg, hogy két ember boldog lesz-e
egymással, hogy mi a foglalkozásuk, hanem a jellemük, Dr. Sherman! Én boldog
vagyok a fiával! Miért olyan hihetetlen ez?
- Nem
kétlem, hogy most még nagyon boldogok, ez látszik is magukon – intett fejével a
vizsgálószoba felé, ahol korábban látta őket elbúcsúzni egymástól. – De
hamarosan kiütköznek majd a társadalmi különbségek, az ellentétek, ami a
munkájukból fakad. Ahogy a férjemnek, úgy Eric-nek is elege lesz majd a sok túlórából,
a kórházban töltött ünnepekből, abból, hogy nem ér haza vacsorára, lekési a
házassági évfordulót… - sorolta a tényeket Elvira, Meghan pedig akaratlanul is
a repülőútra gondolt, amit olyan nagy szeretettel készített elő a férfi, és
amit neki a munka miatt le kell mondani. – Akkor majd, amikor ez bekövetkezik,
sajnálni fogja, hogy visszautasított egy ilyen nagyszerű lehetőséget, ami
előmozdította volna a karrierjét!
- Elégedett
vagyok a karrieremmel! – jelentette ki büszkén felszegett állal Meghan – és az
életemmel is! Szeretem a traumatológiát, de Eric-et még annál is jobban!
Köszönöm a lehetőséget, de én a férjemet választom a munka helyett! – tette
hozzá határozottan, mire Elvira sajnálkozva ingatta meg a fejét.
- Hibás
döntést hoz, Dr. Altman! Ezzel még nincs lezárva az ügy! Én mindig megkapom,
amit akarok! – válaszolta sötéten villanó tekintettel, mire Meghan közelebb
lépett hozzá, és keményen állta a pillantását.
- Ezúttal,
kénytelen lesz csalódni, Dr. Sherman! – válaszolta halkan, mégis magabiztosan,
majd a választ meg sem várva, faképnél hagyta a doktornőt, aki összeráncolt
szemöldökkel, komolyan nézett utána. Esze ágában sem volt kiengedni a kezei
közül a fiatal orvosnőt, akit messze a legtehetségesebbnek tartott az összes
traumatológus között, akiket az elmúlt hetekben látott. Számtalan kórházat
felkeresett, rengeteg orvos előmenetelét olvasta el, figyelte meg őket munka
közben, de egyikőjükben sem találta meg azt a tökéletes elegyét a
határozottságnak, bátorságnak, merészségnek, hivatástudatnak, és szakmai
képzettségnek, amit Meghan-nél látott.
- Nos?
Igazam volt, vagy igazam volt? – rántotta ki gondolatai közül Dr. Lyon hangja,
aki elégedett mosollyal ajkán figyelte, amint kedvenc és egyben legjobb orvosa magára
hagyja Elvira-t. Bár a beszélgetést nem hallotta, abból, ahogy a doktornő
villámokat szóró tekintettel nézett az ifjú orvosnő után, biztos lehetett
benne, hogy Dr. Altman visszautasította a programban való részvételt. Ez
egyfelől megnyugtatta, másfelől sajnálta, hogy egy olyan ígéretes tehetség nem
kerül be az ösztöndíjba, de elképzelhetetlennek tartotta, ismerve Meghan-t,
hogy boldog tudott volna lenni csak a munkájával. Elég volt ránézni a
fiatalokra az esküvőn, és az azt követő hetekben, amikor együtt látta őket,
hogy tudja, örök szerelem az övék, és nem értette, Elvira ezt miért nem érti
meg, vagy tartja tiszteletben. – Elutasított, ugye? – kérdezte, így próbálva
elérni, hogy bizonyosságot nyerjen a feltételezése, mire Elvira karba fonta
kezét, és eltökélten nézett az osztályvezetőre.
- Egyelőre
– válaszolta sokat sejtetőn, és amikor Dr. Lyon szemöldökét ráncolva,
gyanakodva nézett rá, folytatta – Ismersz. Tudod jól, hogy nem vagyok az a
típus, aki könnyen feladja! Harcolni fogok Dr. Altman-ért!
- Engedd
el Elvira! – kérte lágy hangon, majd azonnal folytatta – Miért olyan hihetetlen
a számodra, hogy egy hadseregben sem akar mindenki tábornok lenni! Vannak, akik
tökéletesen boldogok egyszerű gyalogosként is – próbálta meggyőzni
kolléganőjét, de az elutasítón rázta meg fejét.
- Nem!
Ez a nő bolond, ha hagy elmenni maga mellett egy ilyen lehetőséget! –
morgolódott az orvosnő bosszúsan, mire Dr. Lyon szentimentálisan elmosolyodott.
- Dehogy
bolond, csak szerelmes – védte meg azonnal beosztottját – és boldog! Ez minden!
- Szerelem!
– ismételte meg a szót olyan hangon, mintha Isten káromlást hallott volna – Úgy
tűnik, a mai fiataloknak teljesen tropára ment az értékrendje! – bosszankodott
tovább, és látszott rajta, nehezen emészti, hogy valaki a karrier helyett a
magánéletet válassza, mire az osztályvezető megrázta fejét.
- Vagy
talán a mi értékrendünk volt eddig tropa, nem gondolod? – nézett kérdőn a nőre,
így jelezve, hogy annak idején mindketten túlságosan elköteleződtek a munka
mellett.
- Nem
fogom hagyni, hogy elrontsa az életét! Ahhoz túlságosan jó orvos! – jelentette ki
a doktornő, figyelmen kívül hagyva kollégája intő szavait, majd felszegett
fejjel távozott, Dr. Lyon pedig rosszat sejtve, nagyot sóhajtva nézett utána.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése