Keserű múlt 11. rész

 

11. rész

Donald Baker szemét összehúzva nézett végig az orvosnőn. Tekintetén, és azon, hogy egyik kezével a nyitott ajtó kilincsébe, másikkal az ajtófélfába kapaszkodott, egyértelműen látszott, hogy többet ivott a kelleténél, miközben Joy villámgyorsan kerülte meg asztalát, és szolgálatkészen állt meg az orvos előtt.

- Dr. Altman Önt keresi, Dr. Baker – közölte, még mielőtt Meghan tiltakozhatott volna, mire Baker ismét végig mérte a doktornőt, akinek a hideg futkosott a hátán pillantásától.

- Nocsak! – húzta fel szemöldökét kíváncsian az orvos, miközben megszívta fogát – kerüljön beljebb, doktornő – vigyorodott el, és gúnyosan, eltúlzott mozdulatokkal invitálta beljebb kollegináját, de meglepetten kapaszkodott meg az ajtóban, amikor kissé megtántorodott.

- Inkább holnap visszajövök – szólalt meg Meghan, és annak, hogy meggondolta magát, nemcsak az volt az oka, hogy látta, képtelen lenne háromnál több értelmes mondatot váltani a férfival. A doktor állapota rossz emlékeket idézett meg múltjából, és szinte látta maga előtt apját, ahogy ugyanígy dülöngélve, hazaérkezik, megtámaszkodik a konyhaajtóban, és őt keresi, ő pedig remegő lábakkal ment elé, és fogalma sem volt, aznap mire számíthat tőle.

- Ugyan már – legyintett könnyedén a férfi – essünk túl rajta! Vagy fél, Dr. Altman? – húzta fel egyik szemöldökét kihívón, mire Meghan megvetőn futtatta végig rajta pillantását, miközben a mellette álló Joy falfehéren követte nyomon az eseményeket.

- Magától, Dr. Baker? – kérdezett vissza, és hangjából jól kivehető volt lesújtó véleménye a kollégáról – egyszerűen csak nem látom értelmét, hogy itt pazaroljam az időt, amikor láthatóan a sok italtól kettőig sem tudna elszámolni!

- Ne tévessze meg a látszat! – húzta ki magát, miközben a sok alkohollal lenyelt levegő, böfögés formájában távozott belőle, Meghan pedig undorodva grimaszolt, amikor a kis helyiséget betöltötte a whisky szaga. – na, mi lesz?! Bejön vagy sem?! – emelte meg kissé hangját az orvos, mire egy másodpercnyi hezitálás után, elindult az iroda felé. Bár még mindig nem tartotta jó ötletnek, és borítékolni merte volna, hogy semmi eredménye nem lesz, nem akart megfutamodni, nem akarta, hogy a férfi később azt terjessze az osztályon, hogy ő fél tőle. Amikor belépett, Baker a titkárnőjére fordította a figyelmét. – Hazamehet, Joy! Bár, ahogy látom, nem várt az engedélyemre – nézett sokatmondón az asztalra feltett táskára, melybe a nő már elpakolta holmijának nagy részét, mire az, fülig vörösödve, félénken elmosolyodott, de az érsebész már nem várta meg a választ, csak becsukta az ajtót. Joy némán engedte ki tüdejéből a levegőt, és megkönnyebbülten, villámgyorsan helyezte a kis, barna bőrtáskába a maradék személyes tárgyait, telefont, pénztárcát, ami azonban kiesett a kezéből, ahogy összerezzent, amikor meghallotta, hogy Dr. Baker torka szakadtából kiabál a doktornővel. Elkerekedett szemekkel nézett a zárt ajtóra, és azt ugyan nem értette jól, hogy az orvosnő, mit válaszol, de az érsebész nem fogta vissza magát. A fa ajtón keresztül is tisztán hallotta, milyen megalázón beszél az orvosnővel, kétségbe vonja szaktudását, és egyre emeltebb hangon követeli, hogy kérjen tőle bocsánatot a panasz miatt, de ezt Meghan egyetlen szóval elutasította, és kitartott mellette, hogy helyesen cselekedett. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy bemegy, végül úgy gondolta, Dr. Altman képes arra, hogy megvédje magát, ezért miután eltette a tárcáját, sietősen távozott.

 

Bruce némán figyelte társát, aki a szeme előtt változott át boldog, szerelmes, ifjú férjből, megtört, megkeseredett, elvált férfivá. Az elmúlt két évben eltűnt a szeméből a vidámság, kemény hidegségnek adta át helyét, és csak az árnyéka volt régi önmagának. Hiába próbálta többször is meghívni magukhoz vacsorázni, vagy rávenni, hogy kimozduljon egy kicsit, Eric a munkába temetkezett, ha pedig éppen nem volt ügy, otthon gubbasztott, és az emlékeken rágódott. Bruce gyanította, hogy nem egyszer az üveg aljára is nézett, de erre sosem kérdezett rá, barátja pedig nem beszélt róla, de abból, hogy néha egyértelműen másnaposan, borostásan, gyűrött ruhában érkezett dolgozni, nem volt nehéz ezt a következtetést levonni. Az első néhány hétben számtalanszor próbálta elérni nála, hogy keresse fel a doktornőt, és beszéljen vele a levélről, de Eric mindig elutasította, amikor pedig a véletlen folytán a kórházban volt dolguk, és megtudták Diane-től, hogy Meghan elutazott Spanyolországba, az már egyértelmű jel volt a nyomozónak, hogy helyesen cselekedett, és felesége csak arra várt, hogy szabad legyen. Attól kezdve tilos volt felhoznia a témát, még csak ki sem ejthette Meghan nevét a férfi előtt. Miközben úgy tett, mintha a jelentést gépelné, figyelmét nem kerülte el, hogy Eric a pólója alól előhúzza a nyakában függő ezüstláncot, melyen egy kis, apró karikagyűrű lógott. Mivel a sajátját még mindig az ujján hordta, annak ellenére, hogy már több, mint egy éve kimondták a válást, Bruce tudta, hogy a doktornő gyűrűjén simít végig barátja keze, mialatt ajka szomorkás mosolyra húzódott, szemében pedig megjelent a fájdalom. Az egyetlen érzelem, amit az elmúlt két évben láthatott benne.

- Hogy repül az idő, nem igaz? – szólalt meg halkan, Eric azonban értetlenül nézett vissza rá – már két év eltelt… - nézett sokatmondón a férfi ujjai között lévő ékszerre, mire társa egy gyors mozdulattal dugta ismét a póló alá láncát, és válasz nélkül hagyva a megjegyzést, maga elé húzta a számítógép billentyűzetét, hogy tovább folytassa a munkát, amit a néhány másodpercnyi nosztalgikus kínzás kedvéért abbahagyott. – Talán már haza is jött – utalt a doktornőre, anélkül, hogy kimondta volna a nevét, mire társa keményen nézett rá.

- Hagyj békén! – közölte elutasítón, de a férfi nem adta fel.

- Ugyan már! A poklot éled át, mióta elment! Mi értelme van, hogy tovább szenvedj? Letelt a képzés, itthon van, újra együtt lehetnétek, csak el kellene mondanod neki, hogy a levele miatt hagytad el! Biztosan megértené! – győzködte tovább, de az, megrázta fejét.

- Nem! Semmi értelme nem lenne! – válaszolta magabiztos hangon – Tegyük fel, hogy még mindig szeret – vetette fel, de hangjából jól érezhető volt a kétkedés – mégis, meddig tarthatna? Amíg nem jön egy újabb lehetőség a karrierében? Értsd meg, hogy ha újra az enyém lehetne, képtelen lennék többé elengedni! Nem tudnám még egyszer végig csinálni, érted? – jelentette ki határozottan, és kék szemében megjelent az a fájdalom, amit akkor érzett, amikor a doktornő kilépett közös lakásuknak ajtaján. Bruce már éppen szóra nyitotta volna a száját, amikor megszólalt asztalán a telefon.

- Úgy tűnik, mégsem fogod tudni elkerülni, hogy találkozzatok – szólalt meg halkan, miután letette a készüléket, és amikor Eric gyanakodva húzta össze a szemét, folytatta – gyilkosság történt a Montreal Megyei Kórházban – tette hozzá, a nyomozónak pedig az egekbe szökött a pulzusa a gondolatra, hogy esetleg Meghan lehet az áldozat. Bruce, mintha olvasott volna a gondolataiban, azonnal hozzátette – az áldozat egy orvos, Dr. Donald Baker! – adta meg az egyetlen adatot, amit a központos kolléga közölt, mire Eric döbbenten meredt rá, miközben mindketten talpra ugrottak, és kabátjukat magukra kapva, elhagyták a kapitányság épületét, hogy mielőtt a helyszínre érhessenek.

 

Bruce undorodva húzta el száját, amikor belépett a kórház érsebészének irodájába. A helyiségben már nyüzsögtek az egyenruhás járőrök, a helyszínelő fotós sorozatosan kattintotta gépét ütemes gyorsasággal, hogy minél több képet készítsen, nemcsak a hulláról, hanem a helyszínről is, a halottkém az orvos teste felett térdelt, aki hason feküdt, kezei a feje mellett kinyújtva, feje oldalra fordítva, körülötte pedig a látszatra is méregdrága padlószőnyeg csupa vér volt.

- Azta! – füttyentett a nyomozó, miközben látta, hogy Eric, óvatosan, nehogy beletaposson a vértócsába, közelebb lép a halotthoz, és leguggolva veszi jobban szemügyre – halál oka? – kérdezte az orvosszakértőt, aki tüzetesen vizsgálta a holttestet, és most a tőle megszokott komorsággal nézett fel rá.

- A nyaki ütőerébe szúrtak egy tollat, a hullamerevségből ítélve, nagyjából tegnap este 21 és 23 óra között – válaszolta olyan higgadtan, mintha ez mindennapos esetnek számítana, holott Bruce sok éves pályafutása alatt sem találkozott még csak hasonlóval sem, ami meg is látszott arcán, amikor döbbenten húzta fel szemöldökét.

- Viccel velem? – lépett ő is közelebb, és meglepettsége csak még nagyobb lett, amikor felfedezte a vékony, fémszínű tollat, mely nyíl egyenesen, merőlegesen állt ki az artériából – mégis, ki a fene végzett vele? Egy kommandós? – kérdezte szörnyülködve, miközben elfogta a hányinger, amikor meglátta, hogy a halottkém csontos ujjaival lassan, óvatosan húzza ki a halált okozó tárgyat a húsból.

- Azt nem hinném – rázta meg kis fejét a férfi, akinek sötét haja már erősen ritkulófélben volt, miközben alaposan szemügyre vette a tollat, majd átnyújtotta egy kék, helyszínelők felirattal ellátott kabátot viselő férfinak, aki bizonyítéktároló tasakba helyezte azt. – De profi volt, az egyszer biztos!

- Ezt, hogy érti? – szólalt meg Eric most először, amióta megérkeztek. Szótlanságának nemcsak az volt az oka, hogy jobb szerette először némán felfedezni a gyilkosságok helyszínét, ügyelve, hogy semmi ne kerülje el figyelmét, hanem az is, hogy gondolatai most inkább volt felesége körül forogtak. Amikor belépett a kórház előterébe, tekintete ösztönösen forgott körbe, Meghan után kutatva, és nem tudta, hogy csalódást, vagy megkönnyebbültséget érezzen, amiért nem találta. Egyfelől minden vágya volt, hogy újra lássa, hallja lágy hangját, belenézhessen a barna szemekbe, melyek olyan beszédesek voltak, és amelyek szinte feketévé sötétültek a vágytól, érezhesse orrában a friss barackillatot, mely mindig körbe lengte a nőt, másfelől azt is tudta, hogy csak felesleges kínzásnak teszi ki magát azzal, ha újra találkoznak.

- Pontosan tudta, hova szúrjon, hogy az áldozat azonnal elvérezzen – magyarázta a doki, kizökkentve ezzel Eric-et nyomasztó gondolataiból.

- Nem lehet, hogy csak véletlen volt? – kotyogott közben Bruce, mire a mindig szigorú szakértő rosszallón, és kissé sértetten nézett rá, amiért kétségbe vonják megállapítását.

- Ilyen véletlent akkor sem találna, ha a világ végére utazna érte! – közölte hidegen, miközben felállt, és komótosan kezdett elpakolni táskájába, majd fejével határozottan intett két, szürke kezes-lábast viselő férfinak, így jelezve, hogy részéről elvihetik a hullát. – Bárki is ölte meg, tudta, mit csinál – folytatta nyugodtan, mire Bruce elhúzta száját.

- Szóval, egy profi fickót keresünk, aki utálta annyira a dokit, hogy nyakon szúrja egy tollal – rázkódott meg látványosan, de az orvos megrázta fejét.

- Nem feltétlenül – mondott megint ellen, és amikor mindkét nyomozó értetlenül nézett vissza rá, folytatta, miközben belebújt a kabátjába. – Még el kell végeznem néhány vizsgálatot, de abban biztos vagyok, hogy az áldozat részeg volt, amikor a támadás érte. A máj hőfoka, és a szájából áradó bűz ezt egyértelművé teszi – fűzte hozzá magyarázatképpen, mire Bruce gyomra megint fordult egyet a gondolatra, hogy a halottkém egy hulla száját szagolgatja. – Ebből kifolyólag, akár egy nő is végezhetett vele.

- Csodálatos! Ismerve Dr. Baker-t, hosszú nyomozásnak nézünk elébe! – sóhajtott Eric, és amikor Bruce kérdőn nézett vissza rá, folytatta – egy arrogáns barom, akit mindenki gyűlölt az osztályon… - próbálta felvázolni a tényeket, de nem jutott tovább, mert egy idősebb, 50-es éveinek elején járó nyomozó jelent meg mellettük, kis notesszel a kezében.

- Lehet, hogy mázlitok lesz – vigyorodott el elégedetten, majd tovább beszélt – a titkárnő, Joy Stewart – bökött fejével az előtérben álldogáló, szemét zsebkendővel törölgető, szipogó nő felé – ő találta meg a hullát, reggel fél nyolckor, amikor megérkezett a munkába. Állítása szerint, előző este még élt a főnöke, amikor itt hagyta, éppen ivott, és úgy tervezte, hogy a kanapén tölti az éjszakát, mert veszekedett a feleségével. Azt is elmondta, hogy tegnap este 22 órakor látogatója volt az orvosnak – pillantott bele noteszébe, hogy ki ne felejtsen egyetlen részletet sem, mire a két nyomozó sürgetőn nézett rá. – A traumatológiai osztály osztályvezető-helyettese, és azt mondja, tisztán hallotta, hogy csúnyán vitatkoztak – húzta fel sokatmondón szemöldökét, mire Eric elhúzta a száját.

- Tipikus! Szakmai féltékenység, ami veszekedésbe torkollik – vázolta unott hangon a részleteket – indíték pipa, lehetőség pipa, ráadásul megfelel annak, amit a doki mondott, hogy profi volt, és tudta, hova szúrjon. Ügy lezárva! Ő a tettes! – jelentette ki hanyag eleganciával, miközben Bruce rosszallón csóválta meg fejét, de nem szólt egy szót sem – Ki tudná jobban egy orvosnál, hogyan kell gyorsan ölni? – húzta fel kérdőn szemöldökét, majd kollégája felé fordult. – Hogy hívják a fickót? – kérdezte nyugodtan, mire a férfi megint belenézett a jegyzettömbjébe.

- Nem fickó, hanem nő – igazította helyre Eric-et, aki érdektelenül vonta meg vállát – Dr. Meghan Altman – jött a név, mire a nyomozó hitetlenkedve kapta ki a férfi kezéből a noteszt.