8.
rész
Eric vadul dobogó szívvel kezdte el
olvasni a levelet, amit felesége neki címzett, és amelyben leírta, mennyire
szereti, és milyen fontos lenne a számára ez a program. Ahogy egyre lejjebb
haladt a sorok között, úgy hatalmasodott el szívében a keserűség és a fájdalom.
Meghan bocsánatot kért tőle, amiért nem személyesen mondja el neki, miért
hagyja el, de mint írta, képtelen lenne a szemébe mondani, hogy fontosabb a
munkája, és a karrier, mint szerelmük. Többször is kérte, hogy ne haragudjon
rá, és biztosította afelől, hogy ami történik, nem az ő hibája, egyszerűen csak
nem illenek össze, és még mindig jobb, hogy erre most jött rá, mint évekkel
később, amikor már túl késő lett volna. Végül, az utolsó sor volt az, mely
valódi késszúrásként érte a férfit, ahol Meghan arra kérte, engedje el, hagyja
elmenni, hogy azt csinálhassa, amit igazán szeret.
- Láthatod,
minden vágya ez a program, már a búcsúlevelet is megírta – közölte nyugodt
hangon Elvira, amikor látta, hogy fia végzett az olvasással. Bár egy pillanatra
rossz érzés kerítette hatalmába, ahogy meglátta a nyomozó arcán a fájdalmat, de
azonnal el is hessegette, és azzal nyugtatta magát, hogy helyesen cselekszik,
amiért nem teszi ki a fiát annak a csalódásnak, ami Robert-et is érte, amikor ő
rájött, mekkora hibát követett el, hogy hozzáment feleségül.
- Nem
értem… - szólalt meg halkan, tanácstalansággal a hangjában Eric – tegnap este…
- akadt el mondat közben, ahogy agya levetítette elé szeretkezésük képeit,
ahogy felesége a karjai közé simult, mely egyáltalán nem volt összeegyeztethető
azzal, hogy előtte megírt volna egy ilyen levelet. – Semmit nem vettem észre
rajta…
- Addigra
valószínűleg már úgy döntött, hogy elutasítja az ajánlatot, mert megsajnált –
adta meg a feleletet könnyed hangon Elvira – mint mondtam, az asztalán találtam
a borítékot, gondolom, postázni akarta, végül mégsem tette. Fontos neki ez a
program, Eric! – lépett közelebb fiához, és mélyen a szemébe nézett, mintha
hipnotizálni akarná. – De nem akar megbántani, nem akar neked fájdalmat okozni,
ezért inkább lemond arról, amit igazán szeret, amiért annyit dolgozott, és amit
meg is érdemelne! A döntés most már a te kezedben van, fiam – vetette be utolsó
adu ászát, és elégedetten látta, hogy ezúttal tényleg elgondolkodtatta a
férfit, így esélyt sem adva, hogy felvértezze magát a támadás ellen, folytatta
a rohamot. – Elengeded, vagy hagyod, hogy elkövesse élete legnagyobb hibáját,
és sajnálatból veled maradjon – tette hozzá vészjósló hangon, majd egyedül
hagyva Eric-et nyomasztó gondolataival, távozott a helyiségből. Eric nagyot
nyelve ült le a kanapéra, remegő kezével a levelet szorongatta, miközben végig
pörgette fejében mindazt, amit anyja mondott, és a doktornővel folytatott
reggeli beszélgetést is. Nem értette, miért nem beszélt az anyjával való találkozásról,
vagy a spanyolországi lehetőségről, mialatt újra és újra fülébe csengtek a
szavai, ahogy szomorkásan bevallja, szereti a munkáját, és nem akar bűntudatod
érezni emiatt. Bármennyire fájt is, be kellett ismernie, hogy anyjának igaza
van. Meghan sokkal többet érdemel annál, hogy rendőrfeleség legyen, és nem
teheti meg vele, hogy önző módon, magához láncolja a szerelmével. Az fel sem
merült benne, hogy beszéljen vele a levélről, hiszen biztos volt benne, hogy
Meghan ragaszkodna hozzá, csak egy fellángolás volt, és már döntött az úttal
kapcsolatban, ő azonban képtelen lenne azzal a tudattal tovább élni, hogy
felesége csak sajnálatból van mellette, és önmagát hibáztatná, amiért
megakadályozza, hogy sikereket érjen el a szakmájában. Éppen itt tartott
gondolatban, amikor nyílt a pihenőszoba ajtaja, és Bruce dugta be rajta a
fejét. Amikor látta, hogy Elvira távozik, Eric pedig nem követi, úgy érezte,
muszáj bejönnie, és támogatásáról biztosítani barátját, noha fogalma sem volt
róla, mi történt. Ahogy azonban most végig nézett társa elgyötört arcán,
bánatos kék szemén, tudta, valami nagyon komoly dolgot oszthatott meg vele az
anyja.
- Jól
vagy? – kérdezte, miközben bezárta maga mögött az ajtót, és leült a kanapé
előtti asztalkára, szemben Eric-kel, aki nagyot sóhajtott, és halkan, néhány
mondatban vázolta, mit mondott Elvira. Beszélt a programról, arról, hogy ez
milyen nagyszerű szakmai lehetőség lenne Meghan számára, és azt sem hallgatta
el, hogy a doktornő visszautasította az ajánlatot, mire Bruce értetlenül nézett
vissza rá. – Nem értelek! Miért lógatod az orrod? Inkább örülj neki, hogy
Meghan nem olyan, mint Elvira! Nem érdekli a karrier, inkább veled marad, mert
szeret!
- Nem,
haver – rázta meg fejét csalódottan Eric – nem azért marad, mert szeret –
jegyezte meg keserűen – azért marad, mert sajnál – tette hozzá, Bruce pedig
hitetlenkedve meredt rá.
- Elment
az eszed?! – háborodott fel, miközben felpattant az asztalról, és úgy nézett
legjobb barátjára, mint egy félnótásra. – Ezt anyád mondta?! – kérdezte megvető
hangsúllyal, de a választ nem várta meg, hanem folytatta – nem lehetsz olyan
bolond, hogy akár egy szavát is elhiszed! Ő Meghan-t akarja, és tudjuk, milyen!
Képes mindent bedobni, hogy elérje, amit akar! Bogarat ültetett a füledbe, de
szamár vagy, ha egy másodpercre is megkérdőjelezed a feleséged szerelmét! –
jelentette ki magabiztosan, mire Eric válasz nélkül nyújtotta át a levelet,
amit Meghan írt, és amikor Bruce meglepetten húzta fel szemöldökét, megszólalt.
- Olvasd
el! – utasította halkan, mégis határozottan barátját, aki kétkedő sóhajjal
vetette magát a sorok közé, és arcára volt írva a döbbenet, és zavarodottság,
amikor végzett. – Érted már? Búcsúlevelet írt, arra készült, hogy elfogadja
anyám ajánlatát. De megsajnált, és inkább maradt – húzta el száját, és még most
is fájt a tudat, hogy szánalomból lenne vele a nő.
- Biztos
vagy benne, hogy ő írta ezt a levelet? – kérdezte gyanakvón összehúzott szemmel
Bruce, miközben ujjai között többször is átforgatta a lapot, és amikor Eric
felhúzta szemöldökét, folytatta – orvos létére, meglepően olvasható az írása –
jegyezte meg, mire társa halványan elmosolyodott.
- Igen
– bólintott egyetértőn – Meghan… szokatlanul szépen ír – tette hozzá, majd
tekintete a távolba révedt. – Emlékszem, amikor Lisa halálának nyomozásakor a kezembe
akadt a jegyzettömbje. Már akkor is meglepett, hogy nem a szokványos
hieroglifákat használja, mint az orvosok többsége – nevetett fel halkan,
miközben szeme előtt lepergett annak az estének a képe. Akkor érintette ajka
először Meghan ajkát, és már akkor tudta, hogy sosem fogja elfelejteni a
csókjának ízét. A gondolat, hogy talán sosem érintheti újra azokat a mézédes
ajkakat, összeszorította szívét, ő pedig megrázta fejét, mintha így ki tudná
kergetni belőle a borús jövőképet.
- Barátom,
én mégis azt mondom, hogy ez a nő tiszta szívéből szeret téged – kötötte az
ebet a karóhoz Bruce, aki teljesen más szemszögből látta a történteket, mint a
nyomozó. – Egy ilyen lehetőséget nem dob el magától az ember pusztán azért,
mert sajnálja a másikat!
- Még,
ha így is van… nem hagyhatom, hogy feláldozza a jövőjét miattam! – jelentette
ki Eric, miközben elvette társától a levelet, és farmerjának zsebébe
süllyesztette. – Nem akarom úgy végezni, mint az apám! Nem akarok 10 év múlva
arra ébredni, hogy rájött, hiba volt hozzám jönnie, és gyűlöl!
- Nem
gondolod, hogy meg kellene beszélned vele? Elmondani, hogy tudsz a levélről, és
talán… - vetette fel az ötletet, de Eric egy határozott mozdulattal hárította
el még a lehetőségét is.
- Felesleges!
Nem ismerné be, hogy a szíve mélyén, milyen fontos neki a munkája… - akadt el
egy pillanatra, majd nagyot nyelve tette hozzá – fontosabb, mint én.
- Akkor,
mit akarsz tenni? – kérdezte társa együtt érző hangon, miközben helyet foglalt
Eric mellett a kanapén.
- Elengedem
– nyögte nehezen a férfi, és hangjából jól érezhető volt a fájdalom, mire Bruce
megingatta fejét.
- De
hiszen szereted! – tette vállára a kezét, mintha így akarná magához téríteni,
Eric pedig könnyes tekintettel nézett vissza rá, amitől összeszorult Bruce
szíve. Utoljára akkor látta ilyen állapotban barátját, amikor elveszítette az
apját, és fájt neki a tudat, hogy képtelen segíteni neki ebben a helyzetben.
- Jobban,
mint az életemet – vallotta be a nyomozó, majd hozzátette – éppen ezért engedem
el.
- Szerinted,
ő hagyni fogja, hogy ezt megtedd? – kérdezte felhúzott szemöldökkel – boldogan
megy el azzal a tudattal, hogy te itthon keseregsz és szenvedsz miatta?
- Nem
fog róla tudni – húzta ki magát büszkén Eric, ami baljós gondolatokat indított
el társában, aki most gyanakvón ráncolta össze szemöldökét.
- Mire
készülsz? – jött az újabb kérdés, miközben a nyomozó felállt, és az ajtó felé
indult.
- Ne
törődj vele! – rázta le magáról a válasz jogát Eric, de amikor távozni akart,
Bruce hangja megállította.
- Bármi
is az, gondold át alaposan! – figyelmeztette a férfit jóindulattal, majd
azonnal folytatta – később már nem tudod meg nem történté tenni, és életed
végéig bánni fogod a döntésedet!
- Már
megtettem! Nincs más választásom – felelte halkan, mégis határozottan, majd mit
sem törődve barátja döbbent arckifejezésével, és rosszalló tekintetével,
elhagyta a pihenőszobát.
Meghan vidáman dúdolgatva, óvatosan szűrte
le a frissen kifőzött tésztát, miközben futólag a konyha falára erősített órára
pillantott. Eric bármelyik percben hazaérkezhetett, és ő már alig várta, hogy a
karjaiba simulhasson. Remélte, hogy kellemes meglepetés lesz férje számára,
hogy kivételesen itthon találja, ráadásul a kedvenc ételét főzte, ezzel is
próbálva elfeledtetni nemcsak az előző esti lekésett vacsorát, hanem az azt követő
veszekedésüket is. Annyira belemerült a munkájába, és gondolataiba, hogy észre
sem vette, fordul a kulcs a zárban, és Eric lép be az ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése