2.
rész
Meghan a nyakában lógó sztetoszkópot
szorosan mellkasához fogva, futva tette meg az utat az orvosi szoba, és a
sürgősségi osztály ambuláns műtője között, miközben pulzusa az egekbe szökött.
A mentősökkel egyszerre érkezett a vizsgáló elé, akik a hordágyon egy legalább
180 centi magas, sötét hajú férfit hoztak, aki szinte ki sem látszott a sok
vérből. Nemcsak a mellkasa, de az arca is tele volt zúzódásokkal. Mialatt
gyorsan felöltötte az átlátszó, nylonból készült védőruhát, és steril kesztyűt
húzott, a mentősök a férfi adatait diktálták.
- 30
év körüli fehér férfi, mellkason lőtték, a golyó a háton keresztül távozott a
testből, és egy lövedék súrolta az arcát is – darálta szinte levegővétel nélkül
a mentőtiszt – a vérnyomása 110/60, pulzus 125. Két egység vért kapott a
kocsiban!
- Bandaháború?
– kérdezte Meghan, miközben az egyik nővér megkötötte derekán a védőruhát, mire
a mentős megrázta fejét.
- Nem!
Rendőrségi rajtaütés! A fickó nyomozó – jelentette ki, mire a doktornő
szívverése egy pillanatra megállt. Kollégái egy emberként némultak el, és
szótlanul figyelték, ahogy vadul dobogó szívvel közelebb lép az asztalhoz,
miközben azért imádkozott, hogy ne Eric feküdjön előtte. A megkönnyebbülés
szemmel látható volt az arcán, amikor számára idegen vonások néztek vissza rá.
- Tegyük
át! – szedte össze magát, és a körülötte lévő orvosok jól összehangolt
koreográfiával fogták meg több oldalról a lepedőt, amin a férfi feküdt a
hordágyon – egy, kettő… három! – számolt Meghan hangosan, és a pillanat tört
része alatt került át a vizsgálóágyra a férfi. Miközben az egyik nővér
felhelyezte a sérült mellkasára a tappancsokat, és szinte azonnal felhangzott a
megfigyelő készülék szokásos pityegő hangja, Meghan meghallgatta a szívverést,
majd odahúzta a könnyen mozdítható ultrahangot, és készített néhány felvételt
annak mellkasáról. – Tele van vérrel! Hívjatok le egy sebészt! – utasította az
egyik ápolót, aki azonnal a falra erősített telefonhoz lépett, és tárcsázni
kezdett, éppen akkor, amikor a szívmonitor éles hanggal adta tudtukra, hogy
megállt a szív. Meghan azonnal az ágyhoz lépett, és két ujjával kitapintotta a
pulzust. – Kettes tubust! – jött szájából a következő utasítás, mire egy másik
ápoló a kezébe nyomta a kért eszközt, ő pedig másodpercek alatt intubálta a
férfit. Míg az egyik rezidens átvette a tubus végén lévő ballon ütemes
nyomását, ő az áldozat fölé állt, és nyomni kezdte a mellkasát, mialatt
bizonyos időközönként felnézett a monitorra, remélve, hogy láthat változást.
Csalódottan állapította meg, hogy az egyenes vonal, mely a szív frekvenciáját
mutatta, meg sem mozdul. – Defibrillátort! – csattant a hangja erélyesen, mire
két nővér azonnal biztosította a készüléket – töltés 200-ra! – szólalt meg
ismét, és amikor a rezidens bólintott, így jelezve, hogy a készülék feltöltötte
a kért mennyiséget, összedörzsölte a tappancsokat. – Hátra! – utasította a team
tagjait, majd a férfi mellkasára helyezte a készüléket és megnyomta a gombot,
de semmi nem történt. – Menjen 300-al! – emelte meg az értéket, és
megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor látta, hogy van pulzus, még ha gyenge
is. – Visszajött – jegyezte meg nyugodtabban, majd baljós hangon tette hozzá –
még mindig túl nagy a nyomás a mellkasban – nézett végig a férfin, majd türelmetlenül
futott pillantása a falra szerelt órára. – Hol a fenében a sebész?! – kérte
számon a nővért, aki tanácstalanul vonta meg vállait.
- Már
legalább négyszer rácsipogtunk – válaszolta, Meghan pedig összeszorította
száját, nehogy kicsússzon egy meggondolatlan megjegyzés.
- Kék
kóddal? – kérdezte szinte feleslegesen, hiszen pontosan tudta, hogy ilyen
helyzetben automatikusan azt használják, hogy az orvos tudja, sürgős esetről
van szó. Amikor újabb bólintás volt a felelet, Meghan határozottan tolta el
magától a defibrillátort. – Szikét!
- Felnyitja?
– hökkent meg látványosan az egyik gyakornok a fal mellett, aki csak
megfigyelőként lehetett még jelen, mire Meghan indulatosan nézett vissza rá.
- Van
jobb ötlete, kolléga? – kérdezte, de hangjából jól érzékelhető volt, hogy nem
vár választ, miközben az egyik ápolónő már a kezébe is nyomta a kért eszközt, ő
pedig magabiztos mozdulattal nyitotta fel a mellkast, az ápolónő pedig már a
kezébe is adta a kis, fűrészhez hasonlító eszközt, hogy elvághassa a
szegycsontot. – Bordaterpeszt! – csettintett ujjával, és másodpercek alatt
helyezhette be a bordák közé a fémeszközt, mely hangos ropogással törte el a
férfi bordáit, így utat engedve a szívhez. Miután feltárult előttük a mellkas,
Meghan összehúzott szemmel próbált rájönni, mi okozhatja a problémát. – Adjanak
neki még két egység vért, és valaki szívja el a mellkasból a felesleget, mert
semmit sem látok! – pörgette fel kollégáit, akik kérdés nélkül
engedelmeskedtek, ő pedig rutinos mozdulatokkal nyúlt bele a mellkasba, hogy
kitapintsa a baj forrását. – Honnan a fenéből vérzik?! – tette fel magának a
kérdést, amikor látta, hogy a folyamatos szívás ellenére, újra és újra megtelik
a terület vérrel.
- Esik
a vérnyomás – szólalt meg az egyik kolléga, Meghan pedig érezte, hogy az
adrenalin az egekbe viszi a pulzusát, de meg sem fordult a fejében, hogy
feladja. Amikor ismét megtisztult a vértől a bordák közötti terület, egészen
közel hajolt, így a következő szívdobbanásnál egyértelműen láthatta, hogy a
golyó, mely a férfi hátán keresztül távozott, megsértette a szívét.
- Megvagy!
– mosolyodott el, majd kinyújtotta jobb kezét az egyik ápoló felé – tűt és
0,2-es fonalat! Most! – sürgette a nőt, majd amikor mindent megkapott,
magabiztos kézzel kezdte összeölteni a sérülést. – Szívást! – jött az újabb
kérés, miközben nagyot nyelve figyelte, hogy ismét megtelik-e vérrel a terület.
- Vérnyomás
stabil, véroxigén 93, pulzus 58 és emelkedik – jelentette ugyanaz a kollégája,
aki korábban figyelmeztette, hogy rosszabbodik a beteg állapota, mire Meghan
egy másodpercre megkönnyebbülten hunyta le szemét. A mellkas tiszta maradt, ő
pedig már biztos lehetett abban, hogy az előtte fekvő nyomozó felkerül a
műtőbe. Nem tudta kiverni fejéből, hogy őt is hazavárja valaki, talán éppen egy
szerető feleség, akinek helyébe akaratlanul is beleképzelte magát. Annyira
belemerült a munkába, hogy észre sem vette, a vizsgálótól nem messze Dr. Lyon
egy nő társaságában lenyűgözve figyeli minden mozdulatát.
- Őt
akarom! – bökött fejével az ismeretlen nő Meghan felé, mire Dr. Lyon hitetlenkedve
nézett rá.
- Viccelsz
velem? – kérdezte, de amikor a nő komolyan nézett vissza, folytatta – ő a
legjobb orvosom!
- Éppen
ezért akarom! – jelentette ki határozottan vendége, mire a traumatológiai
osztály vezetője nevetve rázta meg fejét.
- Félre
ne érts, Elvira, de nem! Őt nem adom! – válaszolta nyugodtan, mire Elvira
Sherman értetlenül fordult felé.
- Tisztában
vagy vele, milyen lehetőségtől fosztod meg? Talán az életben sosem nyílik
alkalma arra, hogy… - próbálta volna meggyőzni az orvost, de az felemelt kézzel
állította meg.
- Érts
meg engem is! Már így is emberhiánnyal küzdök! – magyarázta hivatalos hangon –
legalább három orvos hiányzik az osztályomról, az itteni kollégák túlterheltek,
erre idejössz, és el akarod vinni a legjobb traumásomat! Sajnálom, de nem
egyezhetem bele! – tette hozzá határozottan, mire Elvira fölényes mosollyal
pillantott ismét Meghan felé, aki éppen lehúzta magáról a védőruhát, és komoly
arccal figyelte, ahogy betegét eltolják a liftek felé, hogy felkerülhessen a
műtőbe.
- Szerencsére,
nincs is szükség az engedélyedre – jegyezte meg, majd folytatta – a döntés az ő
kezében van, és ha van egy kis esze, azonnal igent mond az ajánlatomra! – tette
hozzá olyan hangon, mint, akinek kétsége sincs a győzelme felől, mire Dr. Lyon
csalódottan vonta össze szemöldökét.
- Ez
esetben, azzal is tisztában kell lennie, hogy ha itt felmond, később nem áll
majd módomban ismét alkalmazni – jósolta meg borús hangon, de Elvira cinikusan
nevetett fel.
- Tényleg
azt hiszed, hogy azzal a tudással és képességekkel, amivel felvértezzük, ebben
a kórházban akar majd dolgozni? – kérdezte enyhe gúnnyal és lenézéssel a
hangjában, amivel elérte, hogy Dr. Lyon sértetten szorította össze száját, ő
pedig tovább beszélt. – Nem, kedves kolléga! – rázta meg fejét, aminek hatására,
fodrásza keze munkáját dicsérő, vörös, félhosszú haja kecses táncot lejtett
nyaka körül. – A program elvégzése után, az egész világ kinyílik előtte, és
bárhol tárt karokkal fogadják majd! Szóval, bízzuk rá a döntést!
- Azért
mérget ne vegyél rá, hogy igent mond – jegyezte meg szkeptikusan, de nem
titkolt örömmel a hangjában Dr. Lyon, és amikor kérdő tekintetet kapott
válaszul, folytatta – alig három hónapja volt az esküvője. Kötve hiszem, hogy
elutazna veled a világ végére két hosszú évre a férjétől egy ösztöndíj miatt.
- Először
is, Spanyolország nem a világ vége – válaszolt a kijelentésre minden kétkedés
nélkül a hangjában Elvira.
- Nem,
de ahhoz elég messze van, hogy tönkre tegyen egy házasságot – szúrta közbe a
férfi, de Elvira figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és folytatta.
- Másodszor,
ez nem csupán egy ösztöndíj! – csendült fel büszkeség a hangjában – ezzel a két
éves programmal megalapozhatná a jövőjét a traumatológián. A legkiválóbb
orvosok mellett szerezhetne tapasztalatot, mindezt úgy, hogy a teljes költséget
mi álljuk, és még fizetést is kap! Mégis, milyen elmeháborodott mondana erre
nemet? – tette fel a kérdést, miközben Dr. Lyon Meghan felé fordult, és amikor
a doktornő észrevette, kezével jelezte, hogy csatlakozzon hozzájuk.
- Egy
szerelmes elmeháborodott – jegyezte meg mosolyogva, hiszen Elvira-val
ellentétben, ő már látta együtt a fiatalokat, és elképzelhetetlennek tartotta,
hogy Meghan a hivatását válassza ehelyett a szerelem helyett. Amikor
gondolatainak tárgya megérkezett hozzájuk, és kérdőn tekintett főnökére, az idegen
nő felé mutatott. – Dr. Altman, a hölgy Dr. Elvira Sherman, szív-, és érsebész,
valamint ő a Nemzetközi Orvosi Kamara Alapítványi Bizottságának alelnöke is.
Többek között az a feladata, hogy ígéretes orvosokat találjon egy most induló
képzési programba, minden szakterületről. De át is adnám a szót – vonult vissza
udvariasan, mire Elvira bólintott, és Meghan-re emelte pillantását, akinek
tekintete kíváncsian futott végig az elegáns, hófehér kosztümöt viselő, karcsú
alakon. Ránézésre úgy tippelte, hogy a nő a 60-as éveinek elején járhat, de
ebből semmit nem mutatott meg szinte ránctalan, szolidan sminkelt arca, egyenes
testtartása, érdeklődőn csillogó kék szeme, és tökéletesen ápolt frizurája.
- Üdvözlöm,
Dr. Altman – bólintott kimérten, és amikor Meghan viszonozta a gesztust,
folytatta – ahogy azt a felettese elmondta, ez egy tehetséges orvosokat
támogató program. Két év, Spanyolországban, ahol minden szakterületről
összegyűjtöttük a legjobb, nemzetközi hírnévvel rendelkező orvosokat, akiktől a
fiatalok tanulhatnak. Nem titkolt célunk, hogy kineveljünk egy olyan új
generációt az orvostársadalomban, akik a legkorszerűbb eszközökkel, a
leghatékonyabb betegellátást tudják biztosítani. Ez egy páratlan lehetőség, én
pedig azt akarom, hogy maga képviselje a traumatológiai osztályt! – jelentette
ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire Meghan döbbenten meredt rá.
- Én?
– kérdezett vissza hitetlenkedve, mire Dr. Sherman bólintott.
- Pontosan!
Olvastam az aktáit! Évfolyamelsőként végzett az orvosin, a szakvizsgáját is
kitűnő eredménnyel tette le, a tanárai csak pozitívan nyilatkoztak magáról,
ezen kívül, az imént volt szerencsém megfigyelni munka közben is. Maga az én
emberem, feltéve, ha igent mond – húzta fel kérdőn szemöldökét, és figyelmét
nem kerülte el, hogy Meghan elgondolkodva forgatja meg gyűrűsujján a
karikagyűrűjét. – Oh, igen! Dr. Lyon említette, hogy friss házas. Ne aggódjon,
a férjének is tudunk munkát biztosítani valamelyik kórház osztályán arra a két
évre! – legyintett, mint, akinek ez egyáltalán nem fog problémát okozni, mire
Meghan elmosolyodott, ahogy ráeszmélt, a nő készpénznek veszi, hogy Eric is
orvos.
- Nem,
Dr. Sherman! A férjem nem orvos – válaszolta, és Dr. Lyon elmosolyodott, ahogy
felfedezte a szerelem szikráját a barna szemekben, pusztán attól, hogy a
doktornő említette a férfit. Most már egészen biztos volt benne, hogy Elvira
sehova sem viszi legjobb orvosát, de jó érzékkel csak hallgatott. – Ő rendőr –
tette hozzá lágy hangon, mire az idősebb doktornő rosszallón húzta össze
szemöldökét.
- Rendőr
– ismételte meg elhúzott szájjal Elvira, majd nagyot sóhajtott, mint akinek
hirtelen nehéz teher került a vállára. – Ebben az esetben nehézkesebb lesz a
dolog. Rendőrként nem fogja majd megérteni, miért lehet ez fontos magának, és
milyen kihagyhatatlan lehetőséget jelent! – jósolta meg szkeptikusan, és Meghan
éppen tiltakozni akart, amikor tekintete a nővérpult felé tévedt, és szíve
gyorsabb ütemre váltott, amikor meglátta, hogy Bruce áll ott, tanácstalanul,
idegesen túrva bele hajába, Eric-et azonban sehol nem fedezte fel körülötte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése