Keserű múlt 7. rész

 

7. rész

Eric elgondolkodva forgott hol jobbra, hol balra székével íróasztala előtt a nyüzsgő kapitányság tágas irodájában, miközben tekintetét a monitorra szegezte, de semmit nem látott a gépelt sorokból. Agya ismét lepörgette előtte éjszakai veszekedésük emlékét és a reggeli beszélgetést is, miközben nagyot sóhajtott. Bele gondolni is rémes volt, hogy mi lett volna, ha Meghan arra a következtetésre jut, hogy nincs értelme folytatni a házasságukat. Elképzelni sem tudta az életét nélküle, és sokadjára is elhatározta, hogy ezen túl sokkal türelmesebb és megértőbb lesz. Annyira belemerült gondolataiba, hogy észre sem vette, társa már legalább 10 perce áll mögötte, és összehúzott szemmel néz először a számítógépre, majd barátjára.

- Ez csak egy jelentés Taylor! – szólalt meg, így magára vonva Eric figyelmét, aki meglepetten fordult felé – nem azt várja tőled a kapitány, hogy fogalmazd át a Függetlenségi Nyilatkozatot, hanem, hogy írd meg a tegnap estéről a jelentést! – veregette hátba vigyorogva, miközben megkerülte, és saját székébe huppant a szemben lévő asztalnál. – Ki vele! Merre jártál? – kérdezett rá egyenesen, és Eric először nem akarta elmondani az igazat, végül hátradőlt a széken, és végig simított állán.

- Szerinted, mennyi esélye van egy orvosnak, és egy rendőrnek együtt? – vetette fel a kérdést, és Bruce-nak elég volt társa komoly arcára egyetlen pillantást vetnie ahhoz, hogy tudja, nincs itt az ideje az élcelődésnek, ezért elgondolkodva húzta fel szemöldökét. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy megválaszoljon, amikor hirtelen valaki megelőzte.

- Az égvilágon semmi! – hallott meg Eric a háta mögött egy ismerős hangot, mire döbbenten fordult abba az irányba. Meglepettsége csak még nagyobb lett, amikor 20 éve nem látott anyja nézett vele farkasszemet. A levegő tüdejében akadt, gyomra görcsbe rándult a váratlan látogatótól, miközben tekintetét nem tudta elszakítani róla. A vörös haj most is ugyanolyan elegánsan keretezte arcát, ahogy gyerekkorából emlékezett rá, az összetéveszthetetlen jázmin illat rég elfeledett emlékeket ébresztett benne, kék szeme most is ugyanazzal a határozottsággal nézett rá, mint annak idején, és csupán az arcán itt-ott megjelenő ráncok mutatták, hogy az eltelt 20 év rajta is nyomot hagyott.

- Te mit keresel itt? – húzta ki magát Eric büszkén, figyelmen kívül hagyva, amit anyja mondott, és hangjába ellenségesség vegyült, miközben Bruce, aki szintén felismerte a nőt, támogatólag állt meg barátja mellett.

- Beszélhetnénk? – tért ki a válasz elől kérdéssel az orvosnő, mire a nyomozó megvetőn mérte végig.

- Nem vagyok rá kíváncsi, mit akarsz nekem mondani 20 év után! – jelentette ki Eric, és már hátat akart fordítani, amikor anyja hangja megállította.

- Ne éld bele magad a drámába, fiam! – vetette oda flegmán, hideg érzéketlenséggel a hangjában, majd folytatta – nem bocsánatot kérni jöttem, vagy vezekelni a múltban elkövetett bűneim miatt – közölte nyugodtan – ha vannak egyáltalán – tette hozzá a bűntudat legkisebb jele nélkül, mire Eric hitetlenkedve rázta meg fejét.

- Akkor mit akarsz tőlem? – kérdezte, legyőzve undorát, amit jelen pillanatban az előtte álló nő iránt érzett, mire az, felemelte fejét.

- Mint mondtam, beszélni – ismételte meg olyan hangon, mint, aki biztos benne, hogy fia nem fogja elutasítani – a feleségedről – fűzte hozzá a biztonság kedvéért, és elnyomta győzelemittas mosolyát, amikor látta, hogy Eric arckifejezése megváltozik, és gyanakodva húzza össze kék szemét, amit tőle örökölt. Miközben a válaszra várt, tekintete végig futott rég nem látott gyermekén. A magas, kisportolt test, a sötét haj, a markáns arcél, a határozottság, ami belőle áradt, felidézte előtte volt férje képét, akinek halálhíre csak évekkel később jutott el hozzá, amikor orvosi konferenciára érkezett Montreálba. Noha a hír meglepte, és szinte sokkolta, mégis hazudott volna magának, ha azt mondja, megbánta a válást, vagy azt, hogy inkább a munkára koncentrált. Akkor egy pillanatra megfordult a fejében, hogy magához veszi fiát, de ezt nagyon gyorsan elvetette, amikor rájött, képtelen lenne összeegyeztetni az anyaságot karrierjével, később pedig úgy érezte, határozottan jó döntést hozott. Ahogy teltek az évek, egyre ritkábban jutott eszébe Eric, és ezúttal sem kereste volna fel, ha érdekei nem kényszerítették volna rá. Esze ágában sem volt részese lenni az életének, egyszerűen csak azt akarta, segítsen neki elérni a célját, azt, hogy Dr. Meghan Altman ott legyen a Spanyolországba tartó gép fedélzetén.

- Róla végképp nincs, mit beszélnem veled! – rántotta ki gondolataiból Eric határozott hangja, mire hanyagul megrántotta vállát.

- Nem baj! Majd én beszélek, te pedig hallgatsz – válaszolta nyugodtan, és a választ meg sem várva, elindult az egyik, hozzátartozóknak fenntartott pihenőszoba felé. A nyomozó néhány másodpercig döbbenten nézett utána, és eljátszott a gondolattal, hogy figyelmen kívül hagyja a felszólítást, de Bruce hirtelen figyelmeztetőleg lökte meg a karját.

- Mire vársz? – kérdezte türelmetlenül – Menj utána! Vagy megvárod, amíg nem veled, hanem Meghan-nel beszél, és teledumálja a fejét mindenféle marhasággal? – húzta fel szemöldökét sokatmondón, mire Eric elgondolkodva nézett rá. Ahogy eszébe jutott ismét esti vitájuk, és a reggeli beszélgetés, még a gondolatra is kirázta a hideg, hogy anyja felkeresi a nőt, és több éves tapasztalatát átadva, elbizonytalanítja kettőjükben, így nagyot sóhajtott, és elharapva a nyelve hegyére kívánkozó választ, követte a nőt a kis helyiségbe. Elvira kabátját jobb karján pihentetve, egyenes testtartással állt vele szemben, és szája szegletében elégedett mosoly jelent meg, amikor meglátta belépni fiát.

- Itt vagyok! Fogd rövidre, mert nem érek rá! – közölte hidegen, mire a nő bólintott.

- Először is, gratulálok a nejedhez! – fogott bele meglepően őszinte hangon, és mit sem törődve Eric döbbent arckifejezésével, folytatta – gyönyörű, okos, határozott, és ami a legfontosabb, kiváló orvos! – jelentette ki szinte már büszkén, és Eric már szóra nyitotta volna a száját, amikor Elvira tovább beszélt. – Nem mondta, hogy találkoztunk? – kérdezte ártatlan tekintettel, holott abból, ahogy fia reagált a jelenlétére, biztosra tudta, hogy így volt.

- Nem – szűrte fogai között a választ, mire anyja látszólag értetlenül vonta össze szépen ívelt szemöldökét.

- Ez érdekes! Azt hittem, amint hazaér, elmeséli a beszélgetésünket – jegyezte meg könnyedén, miközben szemét egy pillanatra sem vette le fiáról, és élvezettel figyelte, ahogy annak megrándul szája széle. – Gondolom, az ajánlatról sem mesélt, amit tettem neki, ugye? – kérdezte feleslegesen, és amikor Eric nem válaszolt, azt beleegyezésnek vette, és folytatta – Jelenleg a Nemzetközi Orvosi Kamara Alapítványi Bizottságának vagyok az alelnöke, és az a feladatom, hogy a szakma minden területéről összegyűjtsem a tehetséges, fiatal orvosokat, akik aztán egy két éves programban vehetnek részt, Spanyolországban, ahol nemzetközileg elismert orvosoktól tanulhatják meg a szakterületük minden fortélyát.

- Mi közöm hozzá? – szakította félbe érdektelenül a nőt, mire Elvira elmosolyodott.

- A türelem gyerekként sem volt erősséged – jegyezte meg csipkelődve, de amikor fia hidegen nézett vissza rá, nagy levegőt vett – azt akarom, hogy a feleséged képviselje a traumatológiai osztályt! Rendkívül tehetséges, és vétek lenne, ha elutasítana egy ilyen lehetőséget.

- Még mindig nem értem, mi közöm ehhez az egészhez! – rázta meg fejét Eric, Elvira pedig közelebb lépett hozzá.

- A menyem elutasított! – jelentette ki olyan hangon, mintha ez a világ végét jelentené, Eric pedig nem állta meg mosolygás nélkül. Bár nem értette, Meghan, miért nem számolt be neki a programról, az, hogy nemet mondott az anyjának, kivételes bátorságra vallott, és ha nem lett volna belé szerelmes, most biztosan örökre elnyerte volna a szívét. – Azt akarom, hogy beszéld rá erre az útra!

- Ez az ő döntése – vonta meg vállát hanyag eleganciával, és már éppen távozott volna, amikor Elvira hangja megállította.

- A legrosszabb döntés, amit csak hozhatott, és mindezt miért? – tette fel a kérdést, és amikor látta, hogy Eric érdeklődve néz vissza rá, folytatta – miattad! – nézett rá vádlón. – Szerelmes, és állítása szerint, elégedett az életével! Boldog veled, aminek hidd el, még örülnék is, ha nem tudnám, hogyan végződik majd – húzta el száját szkeptikusan, és a nyomozóban a kezdeti boldogságot, felváltotta a félelem, ahogy tovább beszélt. – Akárcsak én, úgy ő is… – tette fel a kérdést, mire Eric fenyegetőn lépett közelebb.

- Ne hasonlítsd Meghan-t magadhoz! – jelent meg undor az arcán, ahogy megvetőn végignézett anyján. – Az égvilágon semmi közös nincs bennetek!

- Biztos vagy ebben? – húzta fel kérdőn szemöldökét az orvosnő, majd meg is válaszolta a kérdést fia helyett – ő talán nem szereti a szakmáját? Nem elhivatott orvos? Mit gondolsz, miért nem említette egy szóval sem a programot? – záporoztak a kérdések, és elégedetten húzta ki magát, amikor látta, hogy Eric nem tud válaszolni. – Azért, mert pontosan tudja, hogy úgysem értenéd, Eric! Szeret téged, ez kétségtelen, de már most érzi, hogy nem illetek össze, már most tudja, hogy ami neki fontos, az neked nem! Érzi, de nem meri bevallani magának. Előbb-utóbb annyira egyértelmű lesz az ellentét, ami köztetek van, hogy kénytelen lesz elismerni, és akkor bánni fogja majd, hogy elpuskázott egy ilyen lehetőséget! – jelentette ki magabiztosan, mire Eric tagadólag rázta meg fejét, így egyértelművé téve, hogy egy szavát sem hiszi a nőnek, aki azonban rendületlenül folytatta. – Nagyon szerettem Robert-et – mondta ki volt férje nevét hosszú évek után először Elvira, enyhe szomorúsággal a hangjában, majd nagy levegőt vett, és elűzve a múlt képeit, folytatta – de rá kellett jönnöm, hogy nem illünk egymáshoz. Soha nem értette, miért kell olyan sokat dolgoznom, ahogy azt sem, mi mindenről kell lemondanom a karrierem érdekében. Tényleg azt akarod, hogy Meghan is átélje, amit én? – kérdezte, miközben közelebb lépett Eric-hez és megérintette finoman a karját. – Hogy egy nap felébredjen melletted, és megbánja, hogy hozzád ment? Hogy azon gondolkodjon, mi mindent elérhetett volna, ha nem téged választ? Meg fog gyűlölni! – vetítette elé a sötét jövőt, és elégedetten látta, hogy fia arcán, mint egy árnyék suhan át a rossz érzés, de a következő pillanatban megrázta fejét, és úgy rántotta el karját az anyja kezéből, mintha kígyó marta volna meg.

- Ha Meghan elutasított, akkor azért tette, mert így látta jónak! – tartott ki álláspontja mellett, de Elvira nem adta fel könnyen.

- Nem! Azért utasított el, mert szeret téged! Még nem látja azt, amit én már tapasztalatból tudok, hogy annak, ami kettőtök között van, nem lehet jövője! – jelentette ki magabiztosan, majd mielőtt Eric tiltakozhatott volna, folytatta – Tényleg végig akarod csinálni vele azt, amit apád és én? – kérdezte halkan, látszólag együtt érző tekintettel, mire Eric undorodva rázta meg fejét.

- A mi házasságunk nyomokban sem hasonlít a tiétekhez! Szeretjük egymást, és nem mellesleg, Meghan sosem csalna meg!

- Értsd már meg, hogy ez nem a szerelemről szól! Két különböző világ a tiétek, amelyek csak ideig, óráig találkozhatnak! – ütötte tovább a vasat a nő, elengedve füle mellett fia kijelentését, és ahogy észrevette, hogy Eric elbizonytalanodik kissé, tovább folytatta – Talán most még boldogok vagytok, és át tudtok olyan dolgok felett siklani, mint a ritka találkozások, a lopott együttlétek – sorolta fel a saját tapasztalatból szedett tényeket, ami fájón ismerős volt Eric számára, hiszen valóban sokkal kevesebb időt tudtak együtt tölteni Meghan-nel, mint amennyit szerettek volna, miközben anyja tovább beszélt. – De előbb vagy utóbb valamelyikőtöknek ez nem lesz elég, és a boldogság olyan gyorsan változik át keserűséggé, hogy már csak akkor fogjátok észrevenni, amikor késő. Ha tényleg szereted, akkor még azelőtt hagyod elmenni, hogy meggyűlölne téged! – ért mondandója végére, miközben Eric nem tudta kiverni fejéből a hallottakat. Hiszen, nem éppen ő mondta a doktornőnek, hogy kevés, amit adni tud neki? Nem éppen ezért vitatkoztak egy szenvedélyes szeretkezés után a múlt éjjel? – záporoztak fejében a kérdések, és Elvira szinte már a szájában érezte a győzelem ízét, de Eric nagyot nyelve nézett rá. – Engedd el, Eric! Ne láncold magadhoz, ahogy apád tette velem!

- Ha… Meghan valóban menni szeretne, beszélt volna a programról – kapaszkodott bele az utolsó mentségbe a nyomozó, miközben szilárdan hinni akart benne, hogy nem azért titkolta el előle a doktornő, mert anyjának van igaza, és úgy gondolta, nem értené meg, micsoda lehetőséget jelentene ez számára szakmailag.

- Reméltem, hogy nem kell átadnom, de… - harapta el a mondat végét sajnálkozó arccal Elvira, miközben belenyúlt a táskájába, és egy fehér borítékot húzott elő, amit fia felé nyújtott. – Ezt a feleséged asztalán találtam. Nem is tudom, miért, kíváncsiságból beleolvastam, és akkor jöttem rá, hogy el kell jönnöm hozzád – simított végig homlokán idegesen, majd türelmetlenül várta, hogy Eric végre kibontsa, és olvasni kezdje. – Talán ebből megérted, miért kérlek, hogy engedd el – tette hozzá, sokatmondón felhúzva szemöldökét, mire a nyomozó nagyot nyelve kezdte el olvasni a szépen kerekített betűkkel írt levelet.