10.
rész
Két évvel később…
Meghan szeme rutinos gyorsasággal futotta
át az előtte heverő kórlapot, majd amikor mindent rendben talált, egyetlen
mozdulattal firkantotta alá a nevét, így jóváhagyva a kezelést, vagy a beteg
hazabocsátását, hogy aztán újabb dosszié után nyúljon, és megismételje a
korábbi műveletet. Diane magában mosolyogva figyelte a nővérpult túloldalán
álló, szemöldökét összeráncolva elmélyülten dolgozó orvosnőt. Ugyan még csak
három hónapja tért vissza az osztályra, mégis olyan lendületesen és precízen
dolgozott, mintha egyetlen napot sem lett volna távol. Bár abban a két évben,
míg a nő Spanyolországban volt, folyamatosan tartották a kapcsolatot levélben,
és telefonon, arra mindig ügyelt a doktornő, hogy egyszer se hozza szóba volt
férjét, Diane pedig a kezdeti próbálkozások után, hamar felhagyott vele, hogy
megemlítse. Barátnője sosem mesélte el neki részletesen, miért ment tönkre a
házassága, szófukar módon csak annyit közölt, hogy nem illettek össze, amit
hiába igyekezett cáfolni, és bizonygatni, hogy ez nem igaz, Meghan határozottan
elutasította, hogy a továbbiakban beszéljen a témáról. Amikor a doktornő egy
újabb kórlapot emelt le a helyéről, Diane sajnálkozva hajolt közelebb, és
megtámaszkodott a pulton.
- Nincs
jobb dolgod péntek este, mint itt állni, és kórlapokat nézegetni? –
puhatolódzott nem túl diszkréten, így megpróbálva kideríteni, hogy nincs-e
randevúja a doktornőnek, mire Meghan szórakozottan rázta meg fejét.
- Nincs
– közölte tömören, anélkül, hogy felnézett volna a papírok felett, Diane pedig
éppen szóra nyitotta a száját, hogy tovább kérdezősködjön, amikor egy mély,
zengő férfihang jutott el a fülükig.
- Hol
van?! – kiáltott dühösen a távolból a hang tulajdonosa. – Hol van az a kis
felkapaszkodott taknyos?! – ért hozzájuk közelebb Dr. Baker, mire Diane unottan
nézett Meghan-re.
- Azt
hiszem, téged keres – közölte halálos nyugalommal, mire az orvosnő elhúzta a
száját, és lassan fordult az érsebész felé, aki időközben megérkezett hozzájuk.
Szürke szeme szinte villámokat szórt, ahogy a doktornőre nézett, keze ökölbe
szorult, homlokán kidagadtak az erek a visszafojtott indulattól, miközben
keskeny ajkát összeszorította.
- Dr.
Baker – bólintott köszönésképpen Meghan a férfinek, mire az csak még dühösebben
nézett vissza rá.
- Ne
Dr. Baker-ezzen itt nekem! – tört fel belőle mérgesen, és jól látszott rajta,
hogy alig bírja türtőztetni magát. – Hogy merészelt panaszt emelni ellenem, és
hanyagsággal vádolni?! – kérte számon, és a legkisebb jelét sem mutatta annak,
hogy érdekelné, több kollégájuk is kíváncsian, szenzációra éhesen sereglik
köréjük, nehogy lemaradjanak valamiről.
- A
legutóbbi esetnél csak a szerencsének volt köszönhető, hogy az a fiú nem
vesztette el a lábát – emlékeztette higgadtan a férfit Meghan, majd azonnal
folytatta – három órájába telt, hogy lejöjjön az első emeleti sebészetről,
miközben egy traumás végtagamputációnál minden perc számít!
- Maga
akar engem kioktatni, hogy mennyi időm van, amíg megmenthetek egy végtagot? –
kérdezte gúnyosan Dr. Baker, és arcára volt írva, mennyire semmibe veszi a nő
tudását.
- Valakinek
muszáj – vonta meg vállát rezzenéstelen arccal a doktornő, amivel csak azt érte
el, hogy Baker arcának színe a szokottnál is vörösebbé vált.
- Ha
még egyszer kétségbe vonja a hozzáértésemet, úgy éljek… - fenyegette volna meg
a nőt, de Meghan közelebb lépett hozzá, és állva a tekintetét, bátran nézett a
szemébe.
- Nem
a hozzáértését, hanem a hozzáállását vonom kétségbe! – emelte meg kissé a
hangját, majd azonnal folytatta – nem először fordul elő, hogy órákat kell
várni egy sürgős esetnél, mert maga nem hajlandó lejönni, és átvenni a beteget!
- Ne
higgye, hogy csak, mert elvégzett egy gyorstalpalót valahol a harmadik
világban, máris mindenhez ért! - hagyta
figyelmen kívül a doktornő válaszát Baker – semmivel sem különb nálunk! Ha
olyan orvos lenne, mint én…
- Ha
olyan orvos lennék, felkötném magam az első villanyoszlopra, Dr. Baker! –
fojtotta bele ismét a szót Meghan, és egyáltalán nem érdekelte, hogy a férfi
arcizma rángatózni kezd, miközben tovább beszélt. – A továbbiakban elvárom,
hogy amikor megcsipogtatjuk, a lehető leggyorsabban lejöjjön, vagy nem állok
meg az orvosi kamaráig! Lehet, hogy azt hiszi, érinthetetlen, mert az apósa az
igazgatótanács tagja, de ne becsülje alá az elszántságomat és a kitartásomat!
Meg fogom találni a módját, hogy eltüntessem a kórházból, megakadályozva, hogy
tovább veszélyeztesse a betegek életét a hanyagságával, lustaságával! Az ellen
nem tudok, mit tenni, hogy egy arrogáns seggfej – közölte rideg hangon, mire
kollégái szinte egy emberként szisszentek fel vakmerőségét látva, Diane pedig
elismerőn füttyentett, miközben ő folytatta – de a betegeimet meg fogom védeni!
- Ha
azt hiszi, hogy ezt ennyiben hagyom, nagyon téved! – jelentette ki elszántan
Baker, miközben szürke szemében harag és megvetés cikázott, de Meghan könnyedén
vonta meg a vállát.
- Sok
sikert, Dr. Baker! – bólintott nyugodtan, és magához véve a kartonokat, útnak
indult volna, hogy a szobájában folytassa a megkezdett papírmunkát, de az orvos
hangja megállította.
- Árulja
már el, kivel kell lefeküdnie ahhoz, hogy ilyen magabiztosan uralkodjon ezen az
osztályon? – kérdezte hangosan, hogy mindenki jól értse a traumatológián a
kérdést, mire Meghan megtorpant, és lassan felé fordult, ő pedig folytatta –
lássuk be, pusztán a tehetsége kevés lenne hozzá, ugyebár? – húzta fel gúnyosan
a szemöldökét, és bár látta a barna szemekben felvillanni a harag szikráit,
figyelmen kívül hagyta. – A férje is ezért hagyta el? Rájött, hogy nála
befolyásosabb fickók is megfordulnak az ágyában? – nevetett fel sátáni
kacajjal, miközben Meghan rezzenéstelen arccal állta a pillantását.
- Tudja,
maga egy igazi rohadék – szólalt meg halkan, és Baker szemöldöke a magasba
szaladt, ajkát pedig összeszorította a sértést hallva – csak azért nem vágom
képen, mert még a gondolatától is undorodom, hogy magához érjek! De soha többé
ne merje a szájára venni a házasságomat, világos voltam?
- Különben?
– húzódott vigyorra a szája, ahogy észrevette, hogy a férjének említésével,
érzékeny pontot talált el a nő lelkében, ami nem kis örömmel töltötte el, és
Meghan már válaszolni akart, amikor Javier érkezett meg mellé.
- Szia,
Meghan! – köszönt vidáman a fiatal, 30-as éveinek elején járó, magas, barna
hajú férfi, aki kisportolt testalkatával, keskeny csípőjével, és széles
mellkasával bármelyik női magazin címlapján megállta volna a helyét, és akinek
mosolyától az osztályra érkező tinilányok nagy százaléka kezdte gyorsabban
szedni a levegőt. Dr. Baker, kihasználva a pillanatnyi törést, továbbra is
elégedetten vigyorogva távozott, Meghan pedig bosszúsan nézett utána.
- Egyszer
úgyis megölöm! – tört fel belőle mérgesen, és amikor kollégája érdeklődve vonta
fel szemöldökét, legyintett – a fülébe jutott, hogy panaszt tettem ellene
hanyagság miatt, és idejött számon kérni! – vázolta fel tömören az eseményeket,
mialatt a korábban kisebb csoportokba verődött orvosok, ahogy észrevették, hogy
vége a műsornak, lassan elszivárogtak, és mindenki a saját dolgára indult.
- Ne
törődj vele! – lapogatta meg vállát közvetlen könnyedséggel Javier, akivel még
Spanyolországban ismerkedtek meg a program ideje alatt. A férfi a helyi kórház
egyik traumatológusa volt, és amikor Elvira felajánlotta neki a lehetőséget,
hogy Amerikába jöhet, azonnal élt a lehetőséggel. Mivel ő és Meghan nagyon
szoros barátságot alakítottak ki a két év során, a doktornő minden befolyását
latba vetette, és elérte Dr. Lyon-nál, hogy a férfit is felvegye az osztályra.
Ebben a kezére játszott az is, hogy még mindig emberhiánnyal küzdöttek, és bár
a vezetőorvos próbált úgy tenni, mintha nagy szívességet tenne a doktornőnek, Meghan-t
nem tudta becsapni, és azonnal észrevette a megkönnyebbülést az orvos arcán,
amikor rájött, hogy nem egyedül akar ismét szolgálatba állni. – Inkább gyere el
velem vacsizni! – kacsintott a nőre vidáman, akinek a korábbi harag ellenére,
muszáj volt elmosolyodnia. Ezt szerette a legjobban Javier-ben. Túl azon, hogy
remek barát volt, és rengeteget segített neki, hogy el tudja felejteni, vagy
legalábbis agya legmélyére tudja űzni Eric emlékét, mindig fel tudta vidítani,
a legnehezebb időszakokban is.
- Bár
mehetnék, de esélytelen – mutatott a halom kartonra kezében – rengeteg pótolni
valóm van, ráadásul Dr. Baker-rel is rendeznem kell a dolgokat.
- Épp
az imént mondtad, hogy meg tudnád ölni – nézett rá meglepetten Javier, mire
Meghan grimaszolt egyet, ami megint mosolygásra késztette barátját, akinek
hófehér fogai szinte világítottak napbarnított arcán.
- Ez
így is van – értett egyet korábbi kijelentésével a doktornő – de még ha a
gyomrom is forog tőle, kénytelen vagyok beszélni vele, és valahogy elsimítani a
dolgokat. Tetszik vagy sem, a trauma függ a sebészektől, és a többi orvostól –
magyarázta kelletlenül. – Keresztbe tudnak tenni, ha akarnak, és hidd el, Dr.
Baker ezek után nagyon is akar majd! Főleg nekem!
- Ahogy
érzed! Bár én a helyedben várnék néhány napot, amíg lecsillapodik – javasolta
Javier, mire egy újabb grimasz volt a felelet, végül váltottak még néhány szót,
hogy aztán elköszönjenek egymástól, és mindenki folytassa a munkáját. Alig 2
órával később, Meghan fáradtan ropogtatta meg gerincét az orvosi szobában,
miután az utolsó kartont is átnézte, miközben eljátszott a gondolattal, hogy
megfogadja barátja tanácsát, és inkább másnapra halasztja a beszélgetést az
érsebésszel. Nem is volt biztos benne, hogy este 10 óra után még bent
találhatja az irodában, de amikor beszállt a liftbe, győzött a felelősség
tudat, és megnyomta az első emeleti gombot. Dr. Baker irodájának előszobájában
a titkárnője készülődött haza. A 30-as éveinek közepén járó, csinos, vörös
hajú, karcsú termetű nő meglepetten emelte zöld szemét a belépő doktornőre, és
szinte azonnal kedves mosoly terült szét ajkán.
- Helló,
Joy! – üdvözölte a titkárnőt, akinek itt léte még korántsem jelentette azt,
hogy Baker is túlórázik. Mindenki tudta a kórházban, hogy az orvos rengeteg
munkát adott a szerény, jól szituált, szorgalmas nőnek, aki még csak néhány
hónapja töltötte be nála ezt a posztot, ezért a megfelelési kényszer miatt,
képes volt akár éjfélig is bent maradni, hogy elvégezze a rábízott feladatokat.
– Bent van? – bökött fejével az érsebész irodája felé, mire Joy Stewart olyan
óvatosan bólintott, mintha attól félne, főnöke meghallja, és leteremti érte.
- Kivételesen
– válaszolta suttogva, majd körbenézett, mintha bárki kihallgathatná, amit
mond, és csak miután meggyőződött róla, hogy kettőjükön kívül nincs más a
helyiségben, folytatta – már megint iszik. Szerintem, összeveszett a
feleségével, olyankor szokott megágyazni magának a kanapén, és ájulásig
lerészegedni – fecsegte fontoskodva, mindent tudón, mire Meghan égnek emelte a
szemét, és már éppen azon volt, hogy inkább mégis másnapra halasztja a
beszélgetést, amikor hirtelen kinyílt az iroda ajtaja, és Dr. Baker zavaros
tekintetével találta szemben magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése